A főváros egész közgazdasági politikája az építkezések erőltetésében merül ki. Minden közgazdasági politika talp- és sark-köve az építkezés, legyen az hatósági vagy magánépítkezés. Építeni iskolákat, kórházakat, reprezentációs palotákat, többemeletes vagy földszintes bérházakat, tisztviselői- vagy munkáslakásokat, létező vagy megnyitandó utcákban, régi vagy új városrészekben — a fődolog, a közgazdasági arkánum az építkezés.
A fedettuszoda építkezésének megkezdését olyan üdvriadallal fogadjuk, mintha valami gazdasági telep létesítéséről volna szó, amely ezernyi munkanélkülinek biztosítana termelő munkát. A közgazdasági ügyosztály minden követ megmozgat, hogy a ferencvárosi helyi kikötő igazgatósági épületének költségeit biztosítsa, mert azt ugyan senki se tudja — legkevésbé a közgazdasági ügyosztály, — hogy a csepeli kikötő mellett mire kell a ferencvárosi helyi kikötő, csak azt tudják ösztönös sejtelemmel, hogy egy újabb igazgatósági épület létesítése üdvöt hoz a főváros lakosságára.
Egyáltalán az igazgatósági épületek — ezek a fővárosi adminisztráció dédelgetett közgazdasági alkotásai. Alig ocsudtunk fel megdöbbenésünkből, hogy a főváros, amely még el sem költötte egészen a húszmillió dolláros kölcsönét, már újabb adósságcsinálásra készül — ezúttal a függő kölcsön nem nagyon épületes megoldásához nyulnak — már megjelenik a teljes lelki megnyugtatás, hogy ez az úgynevezett beruházási üzemi kölcsön is megkapja a maga obligát igazgatósági épületét.
A fővárosi üzemi ügyosztály vezetője nyilatkozik egy napilap hasábjain az „üzemi” kölcsönből fedezendő „beruházási” szükségletekről és a közönség épülésére és megnyugtatására közli, hogy „a gázművek beruházási programjából csupán az igazgatósági épület megteremtése sürgős”. A termelés megjavítása — nem sürgős. A munka racionalizálása — nem sürgős. Sőt az üresedésben levő vezérigazgatói állás betöltése sem sürgős — még nincs eldöntve, hogy melyik polgármesternek, tanácsnoknak, vagy pártvezérnek lesz ez az állás a buen retiroja — sürgős csak egy, hogy 4½ millió pengő költséggel, súlyos kamatozású függőkölcsönből igazgatósági épületet kell létesíteni.
Ugyanaznap jelent meg a közoktatásügyi ügyosztály vezetőjének, a főváros egyik legnagyobb alkotójának megnyugtató nyilatkozata, amely szerint ezentúl minden évben kétmillió pengőt fogunk elemi iskola építésekre fordítani. Itt az igazgatósági épületek nem külön, hanem bent az iskolákban létesülnek, létesülnek továbbá linoleumos padlók, szobrocskák a kapu előtt, sohasem használt fürdőszobák a pincékben, vígadó-szerű termek az iskolai mozik számára, kilátásos igazgatói lakások, szóval minden, amit egy bőségben úszó főváros lakossága szépet, jót és drágát nyújthat. És mindez nem egyszer, nem aszerint, amint elkerülhetetlen szükség van reá, hanem járadékszerűen, örök passzív járadékául a fővárosi közönségnek.
A fővárosi tanácsnak ezekhez a nagy alkotóihoz azután méltóan sorakozik oda a szociálpolitikai ügyosztály, amely termékeny gondolatokkal, bíztató ötletekkel, a kormányhoz intézett feliratokkal sürget, nógat, buzdít, ösztönöz a magánépítés további fokozott folytatására. Ha ezeket a megnyilatkozásokat olvassuk, szinte azt hihetnénk, hogy a főváros lakásprodukciója csak valamely elenyésző töredékét fedezi a lakosság gyorsütemű szaporodásának, úgy, hogy a laksűrűség lesújtó módon romlik. Ajánljuk ezeknek a lelkes férfiaknak, okuljanak a fővárosi statisztikai hivatal kiadványaiból. Így a legfrissebb számból megtudhatják, hogy a főváros 1929-re nem mutat fel természetes népszaporodást, hanem a lakosságnak mintegy kétezerrel való csökkenését, ellenben az újonnan épült házak nem kevesebb, mint 23 ezerrel szaporították a rendelkezésre álló szobák számát. Hogy ily körülmények között micsoda közgazdasági mérlegelés és mily szociális meglátás alapján sürgetik tovább a magánépítkezések számára adandó újabb kedvezéseket, állami kamathozzájárulást és hasonlókat, azt valóban nehéz megérteni. Úgy látszik, igazán nem nyugosznak addig, amíg a fővárosi lakosság megtépázott vagyonának azt a részét, amely házakban fekszik, a lakásüresedések felidézése által értékében alaposan nem devalválják.
Ez az építkezési szenvedély az oly tőkeszegény országban, mint amilyen mi vagyunk, a legnagyobb közgazdasági botlást jelenti. A pénzügyminiszter úr expozéjában azt mondotta, hogy az utolsó év belső tőkeképződése mindössze százmillió pengőt tesz ki. Azt gondoljuk, hogy ebben az adatban is jó adagnyi — a pénzügyminiszter úr részéről megérthető — optimizmus van, de maradjunk ennél a százmilliónál. Nos, a főváros statisztikai évkönyve szerint az utolsó év építkezései a fővárosban 120 millió pengőbe kerültek, vagyis — ha el is tekintünk attól, hogy ez a statisztikai adat mindig alatta marad a valóságnak, — akkor is odajutunk, hogy az ország egész tőkeképződését, sőt annál többet lekötünk a fővárosi építkezésekbe. Vagyis a tőkeképződésből nemcsak semmi sem maradt fenn a vidéken is eszközölt építkezésekre, hanem nyilván csak újabb eladósodással kellett a jelentkező kis tőkeképződést kipótolni ahhoz, hogy a fővárosi építkezéseknek költségei fedezhetők legyenek. Ahelyett tehát, hogy passzív gazdasági mérlegünk mellett a jelentkező igen csekély tőkeszaporodást — ha ugyan van ilyen szaporodás egyáltalában, — oly célokra fordítanók, amelyek megvalósítása mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi termelésünk produktivitását előmozdítaná, azt teljes egészében lekötjük, sőt újabb adósságokból szerzett pénzzel megfejeljük oly lakások felépítésére, amelyek a lakosság csökkenése mellett csak a lakásüresedés fokozására vezethetnek.
Aki azt hiszi, hogy a lakásépítkezés produktív kiadás azért, mert egy évig, amíg az építkezés tart, munkaalkalmat és átmeneti kereseteket biztosít, az nincs tisztában a közgazdaság alaptörvényeivel. Az építkezések befejezése után nem marad más hátra, mint a felhasznált tőke hiánya, illetve a kölcsönvett összeg, amely tőke, illetve kölcsönösszeg elvonatott oly befektetések elől, amelyek produktivitása a nemzeti jövedelem állandó szaporítását jelentené. Hogy ezt a főváros vezetői nem tudják, az csak szomorú igazolása Széchenyi bölcs mondásának: „A nemzeti jólét s gazdagság kútfejei nincsenek oly közel a földszínhez, hogy azokat könnyen s minden fáradság nélkül mindenki feltalálni képes volna”.
