Gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszternek a Pesti Napló hasábjain megjelenő nagyszerű cikkei közül talán egyik sem hatolt oly mélyen a közvélemény aktuális gondolatvilágába, mint a múlt vasárnapi, amely közgazdasági kultúránk fogyatékosságát panaszolja. „Hogy a közgazdasági krízist” — írja a miniszter — „nem tudjuk oly gyorsan enyhíteni, amint azt kívánnánk, azért nem lehet egyoldalúan az állami apparátust felelősségre vonni, annak oka jórészt közgazdasági kultúránk fogyatékossága.”
Távol áll tőlünk, hogy közgazdasági bajainkért egyoldalúan az állami igazgatást kívánnánk felelőssé tenni, de viszont nem lehet szó nélkül hagyni az ily előkelő helyről jövő megállapítást, mintha közgazdasági kultúránk oly fogyatékos volna, hogy a szükséges tudás hiánya lenne a létező bajok felidézője.
Ha oly kis országban, mint a mienk, a közgazdasági kultúrának olyan reprezentánsai, olyan díszei és ékességei állnak rendelkezésre, mint — hogy csak a legnagyobbakat említsem — Popovics Sándor és Teleszky János, férfiak, akik átfogó tudásukkal, gazdasági életünk gyakorlati jelenségeinek teljes ismeretével és önzetlen hazafiasságukból folyó tárgyilagosságukkal bármely nyugati ország közéletének is büszkeségei volnának; — akkor kevésbé beszélhetünk közgazdasági kultúránk fogyatékosságáról, hanem inkább arról a sajnálatos és szomorú megfigyelésről, hogy ezek a férfiak távolról sem tudnak tudásukkal, tapasztalatukkal és objektivitásukkal a közgazdasági közvélemény irányítására oly befolyással lenni, mint ahogyan az az ország érdekében üdvös és óhajtandó volna.
Íme, itt van előttünk Popovics Sándornak a Pesti Naplóban megjelent újévi cikke. Részletesen tárgyalja ez a cikk, hogy „mit kell tenni” gazdasági életünk gyógyítása érdekében. Kívánja a mezőgazdasági birtokforgalom túlságos korlátozásának elejtését, a birtokos és bérlő közti jogviszony szabad rendezését, az állami és városi üzemek csökkentését, nagyobb takarékosságot államnál és városoknál egyaránt. Mint a budapesti kereskedelmi és iparkamara pénzügyi szakcsoportjának elnöke csak a minap foglalt állást a társulati adó leépítése érdekében. Kérdjük, vajon a közgazdasági kultúra fogyatékossága-e, ha az ilyen tekintély által propagált eszmék minden tárgyi igazságuk mellett is figyelmen kívül maradnak?
Néhány héttel ezelőtt közgazdasági tudományunk és életünk másik nagy reprezentatív alakja, Teleszky János, előadást tartott a takarékosságról. Ez az előadás klasszikus felépítésével, megdönthetetlen logikai okfejtésével, mély tudományosságával és tiszta tárgyilagosságával a közgazdasági kultúrának mesterműve volt. De az előadásról hiányoztak — tisztelet a csekély számú kivételeknek — az állam és főváros közgazdasági és pénzügyi irányítói, hiányoztak a gazdasági főiskolák vezetői és nem halljuk semmiféle visszhangját ezeknek a nagyértékű, megalapozott s ily illetékes helyről jött fejtegetéseknek. Azt gondoljuk, hogy itt nem a közgazdasági kultúra hiánya, hanem a meglevő kultúrértékek iránti érzéketlenség ütközik ki. És kiütközik a kényelemszeretet, amely megnyilvánul abban, hogy felállítjuk a közgazdasági törvények labilitásának elméletét, azért, mert kényelmesebb nem alkalmazkodni az ily tekintélyek által hirdetett közgazdasági törvényekhez.
Szerintünk nincs olyan nagy baj közgazdasági kultúránk fogyatékosságával. Viszont kétségtelen, hogy a kultuszminiszter rendkívüli szolgálatot tenne a közérdeknek, ha a közgazdasági kultúra fejlesztését bekapcsolná nagy ívelésű kultúrpolitikájának rendszerébe. Bizonyos, hogy az Egyesült Államok és Anglia gazdasági erejének a közgazdasági kultúra az alapja, Németországot közgazdasági kultúrája fogja helyreállítani, míg Románia és Jugoszlávia ennek a kultúrának hiányában nem képesek nagy gazdagságukat kihasználni és érvényesíteni.
Kétségtelen, hogy ebben az irányban sokat lehetne tenni.
Mindenekelőtt közelebb kellene vinni a közgazdasági tudományoknak főiskoláinkon való tanítását a gyakorlati élethez. Az Egyesült Államok egyetemi oktatási rendszerének az ad oly bámulatos ütőerőt, hogy ott a főiskolákon a tudományt átitatja a gyakorlati élet ismerete, amely az ifjúságnak kedvet és erőt ad ahhoz, hogy a nagy gazdasági problémába elmélyedjen. A mi főiskoláinkon a közgazdasági tudományoknak kiváló mesterei tanítanak: Heller Farkas, Fellner Frigyes, Navratil a gazdasági kultúrának magas színvonalon mozgó fejlesztői. De azért kérdezzük, miért ne lehetne a gyakorlati élet tudományosan is teljesen képzett szakférfiait a főiskolákon valahogy úgy szóhoz juttatni, hogy az ő tudásuk és az ő tapasztalataik az ifjúság tudásvágyát fokozzák, az ifjúság szeretetét a közgazdaság problémái iránt kifejlesszék, szóval az ifjúságot a közgazdasági kultúra ápolásába bevezessék. Mi hátránya volna a közgazdasági kultúra, vagy akármi más szempontból annak, ha egy-egy főiskolán a pénz-, hitel- és valutaelméletek olyan tudományos és gyakorlati ismerői, mint Imrédy, Tabakovics, Judik — a Nemzeti Bank eme nagy erői — ezekről a kérdésekről kioktathatnák az ifjúságot? Vagy miért ne taníthatnák az ipari politikát az egyetemeken olyan férfiak, mint Chorin, Bíró, Vida, Orfanides és hasonlók? Miért ne volna a mezőgazdasági szak megerősíthető azzal, ha a tudomány mellett az ifjúság előtt megszólalhatnának olyan országosan elismert gyakorlati szaktekintélyek, mint Baross, Blancz és más hasonlók? Azt gondoljuk, hogy ezek és ilyen tekintélyszámba menő gyakorlati férfiak erre készséggel vállalkoznának, az ifjúságnak nagy előnye lenne belőle, gazdasági kultúránk emelkednék és a kultuszminiszter úrnak bizonyára nem okozhatna nehézséget a sablónok áttörése, amelyek az ily újítást kezdetben talán szokatlanná tennék.
Még nagyobb szükség volna arra, hogy a felső kereskedelmi iskolák tanterve az eddiginél gyakorlatiabbá tétessék. Ezek között a kereskedelmi iskolák és a gyakorlati élet között úgyszólván minden kapcsolat hiányzik. Ezek az iskolák minden évben néhányezer fiatalembert és nőt látnak el diplomákkal, de azokból, akik ezeket az iskolákat elvégezték hiányzanak a gyakorlati képzettségnek azok az alapelemei, amelyek elhelyezkedésüket biztosítanák. Éppen a napokban jelent meg egy közgazdasági folyóiratnak az a száma, amelyben a közgazdasági élet emberei nyilatkoznak a kereskedelmi iskolákat végzettek képzettségéről és ezek a vélemények szinte egyhangúlag panaszolják el a kereskedelmi iskolát végzett tanulók fogyatékos gyakorlati ismereteit. Azt hisszük, hogy hiba van a tantervben, amely nem számol eléggé a praktikus követelményekkel, hiba van a tanerőkben, akik maguk sem ismerik a gyakorlati gazdasági életet és hiba van főleg abban, hogy minden érdemleges kapcsolat hiányzik ezek között az iskolák és a gyakorlati gazdasági élet között. Ez vezet azután arra, hogy a kereskedelmi iskolát végzettek érettségi bizonyítványai nem bírnak azzal az értékkel, amelyet négy évi tanulás után azoknak joggal kellene tulajdonítanunk és ez az oka azoknak a csalódásoknak, amelyek egyaránt érik azokat, akik ezeket az iskolákat elvégezték és azokat is, akik a bizonyítványok alapján az így végzetteket elhelyeznék.
Szerintünk sokkal szigorúbb cenzúrát kellene alkalmazni az ilyen iskolákban tanító tanerőkkel szemben, sokkal szigorúbb cenzúrát kellene alkalmazni a tanulókkal szemben is, gyakorlatiasabbá kellene tenni a tantervet és a kapcsolatot a gazdasági élet és az iskolák között azzal kellene helyreállítani, ha a minisztérium a gyakorlat embereinek módot adna arra, hogy felvilágosító és bíráló munkájukkal praktikus irányba tereljék ezeknek az iskoláknak az oktatási rendszerét.
Összefoglalva a mondottakat az az igénytelen véleményünk, hogy gazdasági kultúránk fogyatékosságai nem oly nagyok, mint amilyeneknek azokat a kultuszminiszter úr látja, ellenben sajnálatos és káros az a közöny és érzéketlenség, amelyekkel a közvélemény és az irányadó tényezők meglevő gazdasági kultúrértékeink iránt viseltetnek. Viszont kétségtelen, hogy a közgazdasági kultúra színvonalemelése elsőrendű szükséglet és ebben az irányban sokat lehetne tenni, ha a gazdasági élet terén érvényesülést óhajtó ifjúság számára a közgazdasági tudomány értékét a gyakorlati életen keresztül jobban érzékeltetnők.
