Amikor a múlt hét első néhány napján a főváros utcáin végigszáguldott az a defetista pánikhangulat, amelynek sem okát felfogni, sem értelmét belátni nem lehetett, eszembe jutott Norman Angell legújabb, szellemes könyvének megállapítása az emberek fogyatékos közgazdasági neveléséről. Azt írja „A pénz történeté”-ben, hogy a háború utáni korszak szomorú képe az a látvány, amelyet nemzetek nyújtanak, amikor nem tudják a kivezető utat pénzügyi bajaikból megtalálni, kormányok, amelyek képteleneknek bizonyulnak az egészséges közgazdasági irányítást átvenni és mindez arra vezethető vissza, hogy a közönség ezekben a tárgyakban tudatlan ahhoz, hogy meg tudná a jó politikát a rossztól különböztetni.
Tanítjuk középiskoláinkban a vegytant, fizikát, csillagászatot, meg kell serdülő ifjúságunknak tanulnia, hogy 500 vagy 1000 év előtt ki volt jó király és ki volt rossz király, hogy évezredekkel ezelőtt, ma már letűnt népek egymással miféle háborúkat folytattak, de a közgazdaságtannak, a pénzügyi tudománynak alapelvei ismeretlenek maradnak az ifjúság előtt, amely azután az életbe kikerülve, az alapvető közgazdasági tudás hiányában iránytű nélkül bolyong. És abban is igaza van ennek a nagyszerű könyvnek, hogy ebből a tudatlanságból nem származna semmi baj, ha a teljesen laikus közönség nem venné a maga számára igénybe az ítélkezés jogát akkor, amikor ezeket a kérdéseket eldöntik.
Azt mindenki természetesnek találja, hogy a laikus közönség ne szóljon bele a sebész munkájába, amikor operációját végzi, ne szóljon bele a fizikus vagy vegyész munkájába, amikor tudományát a gyakorlati életbe átülteti, de viszont a közgazdasági és pénzügyi kérdésekben ugyanez a laikus közönség erős és rendszerint téves véleményeket hirdet és érvényesít és választójogánál fogva ezeket a téves és veszedelmes nézeteit — teljes megvetéssel a specialisták véleménye iránt — valóra is váltja. Így következik azután be, hogy míg a tanult közgazdák 99 százaléka a szabad kereskedelem hívei, addig a kormányok, amelyek a politikáért felelősek, de függenek közönségeik általános érzésétől, gyógyíthatatlanul és egyre fokozódó mértékben prohibicionisták. Amíg — mondja Norman Angell — a tanult közgazda az egyenes adóztatást hirdeti, addig a laikus a közvetett adókat pártolja. Ahol a közgazda világosan különböztet egyéni és közérdek között, a szavazó reménytelenül összebonyolódik. Így származnak azok a tévhitek, mintha azáltal, hogy mindenkinek kétszer annyi pénze lenne, mindenki kétszer oly gazdaggá válna, mintha a külföldi pénzt és nem a külföldi jószágokat kívánnánk, mintha a közpénzek szabad elköltése jó volna a munkanélküliség ellen, mert „munkát teremt”, mintha a munkamegtakarító gépek behozatala káros volna, mert a gépek a munkások ellenségei volnának, mert megfosztják őket a munkalehetőségektől, mintha a pazarló volna a helyes úton, mert munkát ad a tömegeknek stb. Ezek a közgazdasági laposságok elháríthatatlan következményei annak, hogy nem tesszük az embereket bizonyos elemi alaptudás megadása által immunisakká az ilyen tévhitek ellen.
Nagy bölcsesség nyilvánul meg ezekben a megállapításokban és — sajnos — be kell ismernünk, hogyha ezek az igazságok állanak, nálunk közgazdasági kultúrában előbbre álló országokban, még inkább és még sajnálatosabban érvényesülnek nálunk, ahol önálló közgazdasági életünk — állami életünk évszázados politikai függősége folytán — csak egészen új keletű, ahol tehát a közönség a közgazdasági politika irányításában még gyakorlati iskolázottságot is csak az újabb időkben szerezhetett.
Napról napra tapasztaljuk a világgazdasági bajok által kiélezett hangulatban, hogy a mi közönségünk is sajnálatosan telítve van tájékozatlanságából származó közgazdasági tévtanokkal. Elemi közgazdasági ismeretek mellett lehetetlen volna az a felfogás, mintha a tőke csak annyi volna, hogy az, akinek rendelkezésére áll, az a Vígszínház első emeleti páholyában ül, akinek pedig nincsen, annak mozijegyre is alig van pénze, holott az igazság az, hogy a tőke a termelésnek éppoly fontos tényezője, mint a munka, amely utóbbi csak rombolásra képes akkor, ha a szükséges tőke nem támasztja alá. Csak az elemi ismeretek hiánya okozhatja azt, hogy a közönségnek semmiféle aggodalma nem volt az ország valutájának megdönthetetlen épsége iránt akkor, amikor a külföldi kölcsönök erőltetett igénybevétele által teremtett álkonjunktúrában kereskedelmi mérlegünk 370 millió pengővel volt passzív és éppen akkor kezdenek aggodalmaskodni, amikor ennek a mérlegnek aktívvá alakulása bíztató kilátásokat nyújt fizetési mérlegünk kiegyensúlyozottsága tekintetében. Csak ez az alapvető tájékozatlanság lehet forrása annak a hangulatnak, hogy az ország üdvösségét csak az adhatná meg, ha sikerülne újabb és újabb külföldi kölcsönökkel pillanatnyi injekciókat adni gazdasági életünknek, holott magaskamatozású kölcsönöknek nem produktív, vagy legalábbis nem közvetlen produktív célokra való igénybevétele nyilván csak fokozhatja azokat a bajokat és szenvedéseket, amelyek a világválság folytán most ránk köszöntöttek. De csak az elemi gazdasági tájékozatlanság lehet annak is szülő oka, hogy bankjaink vezetőit hazafiatlan idiótáknak tüntetik fel a közvélemény előtt, akik tiszta rosszindulatból vagy hazafiatlanságból tartják bezárva pénztáraikban a megszámlálhatatlan milliónyi aranyat kamatozatlanul, holott a közgazdasági élet azt kívánná, hogy — mobilitás ide, mobilitás oda — minden rendelkezésre álló pénzt sürgősen kihelyezzenek.
Azt gondoljuk, hogy azok, akik közgazdasági bajaink orvoslására végleg hatályos és rögtön gyógyító orvosszerekről kívánnak gondoskodni, ezeknek az orvosszereknek legfontosabbikát abban találhatják meg, hogy igyekeznünk kell a legsürgősebben a közgazdasági és pénzügyi tudományban való legalább elemi ismereteket serdülő ifjúságunknak rendelkezésére bocsátani. Szerintünk az összes középiskolákban az első évtől az utolsó évig mint kötelező és fontos tantárgyat kellene a közgazdaságtan elemeibe való beavatást beiktatni. Nem gondolunk arra, hogy középiskolai ifjúságunkat, amely amúgy is sokféle és túlnagyra méretezett ismeretek tanulásával van megterhelve, még tovább terheljük, de meggyőződésünk szerint semmi akadálya sem volna annak, hogy az eddigi tanulmánytárgyak területének megszűkítése mellett helyet szorítsunk minden középiskolánk tantervében a közgazdaságtan elemeinek, amelyekbe ifjúságunkat múlhatatlanul be kell vezetnünk, ha a közvélemény helyes irányítását biztosítani kívánjuk.
Nincs arról szó, hogy serdülő ifjúságunkat nehéz közgazdasági elméletekbe avassuk be, vagy őket oly fogalomkörökhöz vigyük közelebb, amelyek átfogására ifjú korunknál fogva nem alkalmasak. De annyi alapismeretet, amennyit ezek az ifjak a mai tanterv szerint fizikából, kémiából, földrajzból és a természettudományokból el kell, hogy sajátítsanak, ugyanannyit rendelkezésükre lehet bocsátani és rendelkezésükre kell bocsátani a közgazdasági tudásból is, amelynek elsajátítása végre is egész jövőjük megalapozását és a nemzeti közvélemény helyesebb kialakulását biztosíthatná. Természetes, hogy ehhez elsősorban a megfelelő tanerőket kellene kiképezni. De ha azon az úton járnánk, amelyet az Észak-Amerikai Egyesült Államok praktikus közoktatási politikája megvalósított, hogy tudniillik mindenekelőtt fool-proof, vagyis olyan könyveket írassunk, amelyek kitűnősége kizárja még annak a lehetőségét is, hogy a tanár oktatásában valamilyen helytelen útra tévedjen, akkor az ilyen egyszerű, világos, minél kevesebbet átfogó, de azt a keveset minél tökéletesebben nyújtó tankönyvek birtokában semmiféle nehézségbe nem ütköznék a rendelkezésre álló tanerőknek megfelelő részét a közgazdaságtan alapelemeinek oktatására képesíteni. Ha ifjúságunk, amikor a középiskola falait elhagyja, tisztában lesz azzal, hogy mi a takarékosság és mi a tőke, hogy mi a pénz és mi a hitel, hogy mi a kereskedelmi mérleg és mi a fizetési mérleg, hogy mi a mezőgazdaság, mi az ipar és mi a kereskedelem, hogy hogyan dolgoznak ezek össze a termelés előbbrevitelében, hogy mi az államadósság és mi az adó, szóval elsajátítják a legelemibb alapismereteit a közgazdasági és pénzügyi tudásnak, akkor meggyőződésünk szerint éppen azt vinnénk bele az elkövetkezendő generációkba, amire a legnagyobb szükségük van, ami leginkább hiányzik, aminek a pótlása lehetséges és aminek a pótlása után számíthatunk oly egészséges közvélemény kialakulására, amely a kormányzás céltudatos és helyes közgazdasági politikájának megdönthetetlenül biztos alapot szolgáltasson.
A mi kultúránk irányításának ügye ma gróf Klebelsberg személyében olyan államférfiú kezeiben van, akinek a kultúra nagy követelményei iránti érzéke és szeretete minden kétségen felül áll, ha sokunkban él is az az impresszió, hogy — az utóbbi évek nagy kulturális haladásának teljes elismerése mellett — az ország teherbíróképességével aránytalanok voltak azok a kiadások, amelyeket ezekre a célokra fordítottunk. Ezeknek az aggályoknak az eloszlatására semmi sem volna alkalmasabb, mint az, ha kultúránk nagy koncepciójú vezetője eddigi munkáját megkoronázná azzal, hogy belevinné serdülő ifjúságunkba a közgazdaságtan alapelemeinek ismeretét.
