Éber Antal: Igen t. Közgyűlés! A polgármester úr javaslatával szemben a törvényhatósági tanács előterjesztését fogadom el, annak ellenére, hogy messzebbmenő állásponton vagyok, nemcsak az élelmiszerüzem, hanem minden hatósági üzem tekintetében.
Minden hatósági üzemet közgazdasági alapjánál fogva eltévesztettnek, elhibázottnak és károsnak tartok. Az a közgazdasági meggyőződésem, hogy a hatósági üzem a mai gazdálkodási rendbe, amelyet mi általánosságban kapitalisztikusnak nevezünk, nem illeszkedhetik bele másképpen, mint károkozóan. Nem restelleném azt sem, ha csak ipari és kereskedelmi szempontból, annak érdekeit képviselve mondanám azt, hogy a hatósági üzemeknek ellene vagyok azért, mert az iparnak és a kereskedelemnek kárt okoznak, ugyanis ez az álláspont abban a városban, amelynek az egész gazdasági élete az iparban és a kereskedelemben gyökerezik, teljesen jogosult és indokolt volna. Meggyőződésem az, hogy ha nem az ipar és a kereskedelem szemszögéből, hanem az általános egyetemes közgazdasági érdek szemszögéből nézzük a kérdést, még akkor sem lehet más következtetésre jutni.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai gazdasági rendszerünk véletlenül az individualisztikus, vagy mint jelszó alakjában mondani szokták, kapitalisztikus rendre van felépítve, amelynek lényege, legkimagaslóbb tulajdonsága és jellemvonása az, hogy a termelési eszközök a magánegyén tulajdonában kell, hogy legyenek, szemben a kollektivista gazdasági rendtől, ahol a termelési eszközök a köznek a kezében vannak.
Az individualisztikus gazdasági rendszer alapján állunk. Azok részére, akik ennek a rendszernek az alapján állanak, a hatósági üzemek rendszere nem jelent semmi egyebet, mint eltévelyedést, lesiklást az individualisztikus rendszerről a kollektivista rendszer felé, amit a szociáldemokrata elgondolások hívői természetesen örömmel üdvözölnek. Ez az, amit Németországban egy nagy szocialista „Kalter szocialismus”-nak, hideg szocializmusnak nevezett. Ez azok részére, akik az individualista társadalom és gazdasági rend alapján állanak, teljesen elfogadhatatlan.
Az individualista gazdasági rendnek az a kimagasló előnye, minden más gazdasági renddel szemben pótolhatatlan és összehasonlíthatatlan előnye, hogy az individualista gazdasági rendszer mellett a gazdálkodást az egyéni érdek és az egyéni felelősség irányítják. A mai klasszikus közgazdasági iskolának, az egész közgazdaságtannak megalapítója, Adam Smith elmondotta, hogy az individualisztikus gazdasági rend az atomisztikus gazdálkodást jelenti. Minden egyén külön-külön egy-egy atomja a gazdasági rendnek, aki semmi egyébbel nem törődik, mint az ő egyéni előnyével, egyéni hasznával és nincs is tudatában annak, hogy amikor saját egyéni hasznát követi, akkor egyúttal a köznek az érdekeit is képviseli; a gondolkodásnak legkisebb részét sem foglalja le a közérdekkel való gondoskodás, azonban az atomisztikus gazdálkodásoknak ez az egyéni érdek szempontjából folytatott működése összefoglalva jelenti a közérdeket, az illető ország gazdálkodását, jólétét, kulturális és szociális boldogulását egyaránt.
Már most, ha ettől el is tekintünk, de megnézzük, hogy ma, amikor valóban a hamisítatlan individualista gazdálkodás folyik a gazdasági liberalizmusnak a korszakában, amit joggal számíthatunk 1850-től 1910. évig terjedőnek, a hivatalos statisztika kimutat egy nagy számot, hogy ez alatt a gazdasági liberalizmusnak lehetőleg tisztán vezetett korszakában a termelés felment — 60 év alatt — az azelőtti termelésnek a hatszorosára, a munkabérek pedig felemelkedtek 60 év alatt az azelőttinek 4—5-szörösére, míg az élelmiszerárak változatlanul megmaradtak. Ez a tiszta individualista gazdasági rendszernek az eredménye és meg vagyok arról győződve, hogy semmiféle gazdasági rend ezeket az eredményeket felmutatni sohasem lesz képes. Tegyük fel, hogy tévedek és azt is tegyük fel, hogy a hatósági üzemek intézménye lesiklás az individualizmusból a kollektivizmus felé, hogy ez lehetséges és elfogadható álláspont, vagy tegyük fel, hogy valóban sikerülhet olyan hatósági üzemeket létesíteni, amelyeknek egyike, vagy másika a vezető személynek kitűnő megválasztásánál, illetve szakértelménél, altruizmusánál fogva az egész közületnek, amely az üzem háta mögött áll, szakértője lesz és tárgyilagosságánál fogva ideálisan működik, így képes a magániparossal és kereskedővel szemben győzni, mint versenytárs. Akkor kérdezem: hát az a célunk, hogy ne legyen Budapesten egy hentes, vagy mészáros sem, hanem csak élelmiszerüzem? Az a célunk és szociális érdekünk, hogy ne legyen nyomdásziparos, hanem csak állami és hatósági nyomda? Az a célunk, hogy a kispolgári társadalmat, amely itt az ipar és kereskedelem terén tevékenykedik, elnyomják az ilyen kollektivista alapon felépített hatósági üzemek?
Feltéve, hogy ilyen ideális hatósági üzem valóban létezhetnék, bár ezt tagadásba veszem, abban az esetben is meg kellene mondanom, hogy a társadalmi rétegeződés, a kispolgári osztály fenntartásához és megerősödéséhez fűződő elsőrangú érdek követelné, hogy ezzel az osztállyal szemben, még ha lehetne is, ami szerintem nem lehetséges, végeredményben hatályos eszközökkel küzdeni szabad legyen.
A német események, valamint a háború utáni események ugyancsak a hatósági üzemeknek ezt a felburjánzását mutatják. Jellemzésül egynéhány sort akarnék csak felolvasni Schachtnak, a Reichsbank volt elnökének, Németország egyik legkiválóbb politikusának tavaly a német gazdaságpolitika alapelveiről megjelent munkájából. A következőket írja (Olvassa): „A gazdasági életben engesztelhetetlen ellentmondás az, amit Németországban a háború utáni időkben látunk, hogy t. i. a gazdálkodás nagy részét nem a gazdálkodó egyén felelősségteljes igyekvő törekvése mozgatja és tartja fenn, hanem a gazdasági élet, a kollektivista politika bürokrácia alatt elsorvadt és a bürokrácia a gazdasági élet boldogulásának két nélkülözhetetlen tényezőjét semmisíti meg. Az egyénnek a végső erőmegfeszítését a gazdasági siker érdekében és azt az érzését, hogy felelős a gazdasági sikerért, vagy balsikerért, semmiféle, még oly jól szervezett bürokrácia sem pótolhatja az egyes állampolgár felelősségérzését és a siker iránti törekvését.”
Azt állítom, hogy olyan eszményi berendezése a hatósági üzemeknek, mint amilyenből az előbb a vita kedvéért kiindultam, kivihetetlen, vagy legalább is ennek a közületnek a keretében teljesen kivihetetlennek bizonyult, mert egyrészt a bürokráciának, másrészt az autonómia szerveinek olyan mértékű érdekeltsége és beavatkozása állott elő az üzemek vitelében, hogy az üzleti vállalatok gazdasági, üzleti alapon való vezetése teljesen lehetetlenné vált.
Az első hiba, amely ezen a téren a főváros kommunitásában elkövettetett, az volt, hogy az első nagy hatósági üzem, a Gázgyár első vezető állásának a betöltése úgy történt, hogy a kommunitásnak egy kiváló tagja, a törvényhatósági autonómia tagja, néhai Heltai Ferenc lett megválasztva, ezt követte azután Ripka Ferencnek, mint igazgatónak ugyancsak az autonómia keretében való meghívatása. Itt történt, — az én megítélésem szerint — az első végzetes hiba, mert ha lehetséges eszményi szempontból, hogy egy autonómia álljon a hatósági üzemek mögött, de úgy, hogy semmi befolyást ne gyakoroljon, az érdekeltségnek ezt a villanyos összeköttetését az üzlet és az autonómia között kizárja, akkor itt követtetett el az a végzetes hiba, amelyet azután most egymás utánban és folyton szaporodó ütemben hasonló súlyos hibák követtek.
Amikor 1920-ban az első tisztújítás a forradalmak után megtörtént, akkor a fővárosnak két igen kiváló tanácsnoka, minden elképzelhető ok nélkül, a választásokon kimaradt, úgy, hogy maga az a párt, amely az ügyeket akkor vezette: a Keresztény Községi Párt is utóbb érezte ezt a súlyos igazságtalanságot, amit ezekkel a férfiakkal elkövetett és mert érezte, jóvá akarta tenni és mert jóvátenni másképp nem lehetett, úgy tette jóvá, hogy mindkettőt az üzemeknél helyezte el és ezzel új irányt szabott. Azt az új irányt, hogy a nyugdíjazás a fővárosnál többé nem jelent valóságos nyugdíjazást, hanem jelenti, hogy egy minőségben nyugdíjazták, az üzemeknél azonban kellemes, meleg fészekre talál, amely illetményét, nyugdíját kiegészíti, nyugdíjának kiegészítő szerepével bír.
Nagyon természetes és az emberek egoisztikus berendezkedésénél fogva nem is csodálatos, hogy amikor ez a rendszer egyszerre megindult, akkor ennek a rendszernek az útján többé nem volt megállás. Amikor kitűnt az, hogy az autonómia keretéből fel lehet emelkedni, vagy le lehet szállni, — ahogy akarjuk értelmezni — egy üzemnek a kellemes, meleg otthonába, amikor kiderült az, hogy ez lehetséges a bürokrácia tagjaival is, akkor a nézőpont természetesen — amelyből egyrészt a bürokrácia, másrészt az autonómia szervei tekintették az üzemeket — megváltozott és a hideg kritikának, a szigorú ellenőrzésnek a helyét elfoglalták azok az érzések, amelyek kötnek valakít, vagy valakiket olyan intézményekhez, amelyek holnap, vagy holnapután az ő számukra is vagy teljes megélhetést, vagy a teljesnél még teljesebb megélhetést, vagy legalább is a nagyon sanyarú megélhetésnek bizonyos kiegészítését fogják alkotni.
Sajnálom magam is, hogy az 1920. évnek utolsó napján tartott közgyűlésén ebben a teremben erős szószólója voltam annak, hogy a Közúti Vasutat kommunalizálja a város. Ekkor megtörtént az első vezető megválasztása egy alpolgármester személyében, akinek a megválasztásában nem az ő szakértelme, hanem az volt az irányadó, hogy politikai szempontból a következőt kellett az ő helyére beültetni, majd pedig amikor elment a Beszkárt éléről, akkor következett Folkusházy alpolgármester megválasztása. Itt azután beékelődött az autonómia, amely azt mondja: ha ezt eltűrjük, akkor mi is őrszemeket akarunk ott felállítani és a végén végigjátsszuk azt a színjátékot, hogy az egyetlen közlekedési szakértő, aki a Beszkártnál addig, mint igazgató ott volt, …
Sümegi Vilmos: Sztrókay!
Éber Antal: …kiment és bementek helyébe nyugalmazott bürokraták és az autonómia tagjai.
Következett az üzemigazgatóságok intézménye. Itt azután mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy ezekbe az üzemigazgatóságokba való delegálásoknál a szakértelem kérdése a legkisebb szerepet sem játssza.
Sümegi Vilmos: Pártszempont játszik szerepet!
Éber Antal: Az a helyzet, hogy ha valakinek a választáskor a listán nem lehetett megfelelő helyet biztosítani, vagy ha megfelelő hely biztosítása ellenére lemaradt, akkor rekompenzációban részesült, egyik a Beszkártnál, a másik, ha a szerényebb igényekkel kellett megelégednie, a Temetkezési Intézetnél és így áll elő olyan összefonódása a bürokrácia és az autonómia személyi érdekeinek az üzemekkel, amely kizárja azt, hogy itt komoly ellenőrzésről, komoly felügyeletről szó lehessen. Akik bent vannak azok természetesen elsősorban az illető üzem iránt viseltetnek szeretettel és késhegyig küzdenek az üzem leépítése ellen; akik nincsenek bent, azok legalább is azt látják örömmel, hogy ezek az üzemek fenntartassanak és így esetleg később őrájuk is sor kerülhessen. De még nagyobb szimpátiával kísérik újabb üzemi alakulatok létesítését, amelyek egész klaviatúráját nyitják meg az ilyen lehetőségeknek.
Senkit egyénileg érinteni ezzel a kérdéssel nem akarok és senkit támadni ezen a címen nem óhajtok, de ha egyszer tisztában akarunk lenni az üzemi kérdésnek valóságos lényegével, akkor ezt az összeszövődést elhallgatni, elleplezni nem lehet. Valódi tény ugyanis az, hogy a bürokrácia és az autonómia inficiálta az üzemeknek objektív, szakszerű vezetését, viszont az üzemek inficiálták az üzemi kérdésben a bürokráciának és az autonómiának szabad és objektív állásfoglalását.
Ilyen körülmények között következett azután az, ami természetes következés volt, hogy viszont a Szociáldemokrata Párt odaszegődött minden üzem védelmezőjéül. A Szociáldemokrata Párt az üzemeknél elhelyezett munkástömegek révén és az ő sorsuk elősegítése révén volt politikailag érdekelve az üzemek fenntartásában, az üzemi munkások jólétén keresztül. Pártpolitikai szempontokból is természetes ez. A bürokráciát fűzte magához azokkal, amiket neki az üzemek révén nyújtani képes. Megengedem, hogy emberbaráti szempontokból is, de pártpolitikai szempontokból is a Szociáldemokrata Párt odaszegődött minden üzem fenntartójául és védelmezőjéül azért, mert az üzemeknél éppen a bürokráciának az üzemekkel való, előbb jelzett összefüggésénél fogva sikerült egy olyan merev munkabér- és olyan merev munkáslétszám-rendszert biztosítani, amely azután természetesen nekik pártpolitikailag igen nagy előnyt jelent. Ismétlem, nem kételkedem, hogy emberbaráti érzésekből is folyt ez, de viszont súlyos pártpolitikai előnyt biztosított a Szociáldemokrata és Keresztényszocialista Pártnak. Így azután behúzódott az érdekek, egyéni, vagy leendő egyéni érdekek mellé a pártpolitika az üzemekbe és így jutottunk el az üzemi kérdésben odáig, ahol most vagyunk.
Sümegi Vilmos: Nem a tehetség, hanem a párt szerint döntik el az állásbahelyezéseket! Kontingentálják még az állásokat is a pártok között.
Éber Antal: Én mindig együtt fogok haladni ebben a teremben is mindenkivel, aki azt tartja, hogy a politikában, a közgazdasági politikában és az adminisztrációban is mindenekelőtt a kisemberek szempontjaira és érdekeire kell figyelemmel lenni. Az adminisztrációban, a politikában és a törvényhozásban egyaránt minden ilyen kérdésben emellett leszek, de az üzleti vállalatokban, amelyeket helyesen és jól csak a magángazdálkodás szokott elvei szerint lehet fenntartani, a magángazdálkodási elvek mellett nem lehet merev munkabérekkel, nem lehet stabilizált, merev munkáslétszámmal dolgozni.
Tisztelt Közgyűlés! Hogy a legkapitalistább országból merítsek példát, utalhatok arra, hogy a mai egész világgazdasági válságnak egyik legsúlyosabb okozója volt az, hogy az Egyesült Államok a háború után azt gondolta, hogy a háború alatt ott létezett magas munkabéreket akként fogják konzerválni, hogy barriert állítanak, nehogy a szenvedő, nyomorult országok munkásfeleslege oda tudjon menni. Éveken át sikerült ezt a politikát követni és ott mesterségesen, erőszakosan fenntartani ezt a magasabb munkabér-színvonalat. Most pedig mi az eredmény? Az, hogy ebben a dúsgazdag országban, természeti és pénzben legmagasabb országban 12—14 millió munkanélküli van, példátlan nyomorban, klasszikus bizonyságául annak, hogy a gazdasági szabadság elveibe semmiféle hatalomnak büntetlenül belenyúlni nem lehet, sem a tőkevándorlás, sem az áruvándorlás, sem a munkásvándorlás terén.
Tisztelt Közgyűlés! Magáról az Élelmiszerüzemről — hogy erre rátérjek — igen keveset kell mondanom. Ismétlem az én elvi álláspontom szerint az Élelmiszerüzemre semmi szükség nincsen, mert az olyan álképlet a közgazdasági életben, mint minden egyéb hatósági üzem. Mindazonáltal belemegyek abba a kompromisszumszerű megoldásba, hogy tudniillik nyilvános árlejtés útján lehessen csak a kórházaknak, a karitatív intézményeknek a szükségleteit kielégíteni. (Élénk ellentmondások jobbfelől.) Mielőtt Petrovácz Gyula biz. tag úr ebben a kérdésben mértéken túl exponálná magát, vagyok bátor felolvasni Csilléry András biz. tag úrnak, aki úgyis, mint orvos, úgyis, mint kórházi ügyekben szakértő, 1931. október 15-én a közigazgatási bizottság ülésén a következőket mondotta: „Tény és igaz, hogy az üzem a saját produktumait a budapesti piacon olcsóbban árusítja, amit azonban a fővárosi üzem a vállalatoknak és intézményeknek ad, azt méregdrágán árusítja.”
Petrovácz Gyula: A tanácsban megmagyarázta!
Éber Antal: A tanácsban nem voltam jelen, de a hivatalos jegyzőkönyvben ezt olvastam.
T. Közgyűlés! Ehhez hozzáveszem egy másik, teljesen objektív fórumnak, a főpolgármester mellett működő számszéki igazgatónak a jelentését, amely szóról-szóra a következőket mondja: „Kívánatosnak tartanám, ha a közkórházak és egyéb intézmények élelmiszerszükségletüket nyilvános árlejtés alapján biztosítsák. Ezeken az árlejtéseken természetesen az Élelmiszerüzem is részt vehetne és amennyiben árban és minőségben a legmegfelelőbb ajánlattal jelentkezik, a szállításokat a versenytárgyalásokban részt vett magánipar sérelme nélkül fogja megnyerni és ezzel a ténykedéssel és eredménnyel a főváros minden üzemellenes hangulatnak és kritikának elejét vehetné.”
A harmadik, amire hivatkozom, a következő. Az üzemi bizottság Soós egyetemi tanárt, a klinikák dietétikai hivatalának igazgatóját küldte ki. Ez a Soós professzor elmondott egy nagy dicshimnuszt a hatósági üzemről. Nem akarok belőle citálni, mert ha citálnék belőle, ennek az a látszata volna, mintha az ő egészen különleges biológiai alapra helyezett szakértői véleményét akarnám itt mulatságossá tenni, hanem csak oda akarok konkludálni az ő jelentéséből, ahol először elmondja, hogy az üzem nagyszerű, a szállítmányai remekek. Idáig könnyű eljutni. Eszembe jut a nagy gazdasági liberális politikusnak, Misesnek néhány hónappal ezelőtt itt, Budapesten tartott előadása, amelyben azt mondotta, hogy mindazok a külföldiek, akiket elvisznek a szovjetbe és megmutatják nekik az ő gigászi alkotásaikat, a technika modern csodái szerint felépített telepeiket, ezeket mindenki megcsodálja, holott ezeken nincsen semmi csodálni való, mert hiszen a technika mai állása szerint a legcsodásabb gyártelepeket is fel lehet építeni. A kérdés a gazdaságpolitikus előtt akkor dől el, ha a termelési árakat és a termelés eredményeit nézi, már pedig a szovjetvállalatok mindent megmutatnak, csak a mérlegüket nem mutatják meg.
Ez jut eszembe annak a kijelentésnek hallatára, hogy az Élelmiszerüzem gyönyörű vállalat. A magam részéről egy hatósági üzemet — sem államit, sem fővárosit — nem néztem meg, mert eleve meg vagyok győződve arról, hogy a köz pénzéből, a res nulliusból gyönyörű dolgokat lehet építeni és ha nem nézhet bele senki, hogy mennyibe kerül, úgy a legremekebb dolgokat lehet produkálni. Hogy mennyire nem néz bele senki, ez nekem egy díszes üzemi bizottsági elnöki állásomba került, mert nem engedték meg, hogy a Pénzintézeti Központ belenézzen az Élelmiszerüzem könyveibe.
Ezek után jön az ár kérdése. Ugyanez a szakértői jelentés, amikor végig dicsőíti az üzemet és elmondja, hogy az illető kihallgatott kórházi tisztek a minőségről a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoztak, akkor azután a következőképpen zárja: „Egészen megváltozott azonban a magatartásuk, amikor a minőségről az árra terelődött az érdeklődésem. A kifogásokat két csoportba tudnám tömöríteni. Az egyik az, hogy az üzem — szerintük — drágábban számláz, mint ahogyan ők ellenőrző érdeklődésük alkalmával meggyőződést szerezvén, a környező magánvállalatoktól beszerezhették volna. A másik kifogás pedig az, hogy az áru értékelése csupán a leszállítás alkalmával válik előttük ismertté és így az előzetes kalkuláció meg van nehezítve.”
Ezekből a nyilatkozatokból teljesen megerősítve látom azt a meggyőződésemet, hogy ezen hatósági üzemek mindegyikének a működése két részre oszlik. Az egyik, amely a szabad piacon folyik, ahol a versenyt kell folytatni az iparral és a kereskedelemmel. Ott természetesen a versenyfeltételeket vállalniok kell minőség és ár tekintetében, hiszen másképpen nem boldogulhatnak. A másik egy nagyon kiterjedt, védett piac, ahol a kórházaknak, a saját intézményeknek, a karitatív akcióknak szállítanak anélkül, hogy mikor azok megrendelnék, tudnák, hogy milyen áron szállítják, anélkül, hogy utólag bármiféle kifogást emelhetnének az árak ellen.
Mélyen t. Közgyűlés! A Községi Élelmiszerüzem, a Házinyomda, és a Községi Kenyérgyár azon alapszik, vajon védett piac-e, vagy nem védett piac. A nem védett piacon szerzett, teljesen illegitim nyereségekkel megerősítve annál gyilkosabb versenyt folytatnak, ugyanúgy, mint az autarchia mai korszakában a védővámok által védett hazai piacon felszámítanak irtóztatóan magas árakat és azután dömping útján juttatják a feleslegeket a külföldi országok részére. A publikum egy része, amelyik kénytelen-kelletlen kell, hogy a piaci helyzethez alkalmazkodjék, és ez a szabad piac, a másik részén azonban teljesen szabad a vásár: a kórházaknál és a karitatív intézményeknél. Hiszen nem is lehetne a kórházi díjak magasságát mással megmagyarázni, mint azzal, hogy ezek a kórházak a szabadjára bocsátott piacát képezik az összes hatósági üzemeknek. Hogy ez mennyire így van, arra legjobb bizonyítékot maga az Élelmiszerüzem szolgáltatja, amelynek a kitűnő vezetésére jellemző, hogy amikor a Házinyomda üzemét megvizsgáltuk, kiderült, hogy minden tanácsi határozat és előírás dacára, amelynek értelmében az üzemek csak üzemektől rendelhetnek, mondom, mindennek ellenére kiderült, hogy a Községi Élelmiszerüzem nem rendel a Házinyomdánál, mert hiszen ez a kitűnően vezetett üzem ismeri azt az elszámolási módszert, amely az egymásközti szállításoknál létezik és innen származik a Házinyomda igazgatóságának az üzemi bizottságban adott válaszában egy nagyon fájdalmas megállapítás. Az egyik pontra azt mondja, hogy 1930-ról 1931-re a tiszta nyereség valóban 600 000 pengőről 400 000 pengőre ment le, — kerek számokban beszélek — és azt a következővel indokolja a nyomda: „… mert egyes üzemek a szigorú előírás dacára magánüzemeket is felszólítottak versenytárgyalásra.”
Méltóztassék figyelembe venni még egy dolgot. Mi az üzemek valóságos életéből nem ismerünk semmit. A múlt század legnagyobb francia gazdaságpolitikusa, Cobdennek a francia követője, Bastiat, írt egy könyvet, amelynek címe: Dolgok, amelyeket látunk és dolgok, amelyeket nem látunk. Ilyen véletlen válaszocskák, a számszéki igazgató jelentésének egy-egy ilyen mondata, amelyet nehéz küzdelmekkel kellett a volt főpolgármester úr íróasztalából kiharcolni, az egyetlen őszintén nyilatkozó üzemnek, a Házinyomdának ilyen stiláris eltévelyedése, Csilléry biz. tag úrnak ilyen ösztönszerű tévedése: ezek az adatok, amelyekre mi a megfigyeléseinket alapíthatjuk és amelyekből le lehet vonni azt a következtetést, amelyet a gazdaságpolitika törvényei természetszerűen nyújtanak, hogy lehetetlen, hogy ilyen bürokratikus vezetéssel, lehetetlen, hogy parlamentáris pártbefolyásokkal vezetett üzem többet tudjon nyújtani árban és minőségben, mint a saját egyéni jólétért küzdő magániparos és kereskedő.
Még egy nagyon fájó pontjáról, talán a legkomolyabb pontjáról akarok beszélni a kérdésnek, és ez az a beállítás, mintha az üzemek leépítése jelentené a munkanélküliség fokozását.
Ez valóban a mai gazdasági és szociális helyzetben — bevallom — a legsúlyosabb és legfájdalmasabb kérdés. Eme kérdés felett nem lehet azzal a könnyedséggel elmenni, hogy valaki szeretné is leépíteni az üzemeket, szeretné is megtartani az üzemeket és azt mondja a leépítendő üzemek munkásainak, hogy ha onnan el lesznek bocsátva, úgy más üzemhez lesznek áthelyezve, ahol pedig amúgy is felesleges munkások vannak. Ilyen könnyű szerrel ezen a kérdésen, sajnos, változtatni nem lehet.
Mindenekelőtt egyet akarok megemlíteni: úgy beállítani a kérdést, hogy ha valamelyike ezeknek az üzemeknek megszűnik, akkor szükségképpen az ottani munkások elvesztik kenyerüket, természetszerűleg nem lehet, mert hiszen van egy megadott munkamennyiség, legyen az a hentesiparban, vagy a mészárosiparban, amelyet el kell végezni és ha nem fogják elvégezni azok az üzemi munkások, akkor az üzemi munkásoknak, megengedem, nem a teljessége, de egy része el fog helyezkedni azoknál az üzemeknél, amelyek bizonyos plusz munkához jutnak.
Peyer Károly: Tíz pengőt tessék letenni, hogy ez igaz! Csak ennyit, többet nem. Vállalja-e az Iparkamara, hogy aki munkanélküli lesz, annak a bérét folyósítja? Ha igen, akkor benne vagyunk.
Éber Antal: Méltóztassék egyet figyelembe venni. Budapesten a hentes és mészárosok, az önálló iparosok száma a segédeket és tanoncokat összevéve két év alatt — kereken és összetett számokban beszélek — 430-al csökkent. Kérdezem tehát: ez nem munkanélküliség? Nem munkanélküliség-e az, ha egy önálló mészáros, vagy hentesiparos, vagy annak segédje és tanonca elveszti a kenyerét azért, mert nem a szociáldemokrata és nem a keresztényszocialista bejegyzett munkások közé tartozik. Ez nem munkanélküliség?
Őszintén bevallom, hogy amikor egy önálló kisiparos, egy önálló kiskereskedő lecsúszik és elveszti egzisztenciájának ezt az alapját, akkor reá a helyzet még súlyosabb, mint a munkásra, amikor az munkanélkülivé válik, mert nemcsak megélhetésének pillanatnyi forrását, hanem egész társadalmi rétegeződését veszíti el. A főváros által kiadott „Városi Szemlé”-ben Laky Dezső professzor közöl egy teljesen objektív tudományos cikket, melyben kimutatja azt a rettenetes tényt, hogy a fővárosi munkanélküliek 27%-ának az apja még önálló iparos volt. Megítélésem szerint még sokkal borzalmasabb és sokkal súlyosabb ez a kérdés, bár nehéz összehasonlítást tenni, mert igazán eléggé borzalmas a helyzete a munkásnak is, ha munkanélkülivé válik, de ennél borzalmasabb társadalmi átalakulását, a kispolgárságnak ilyen szörnyű eltűnését feltüntetni nem lehet. Nekem tehát nem lehet közömbös, hogy ha egyik üzem megszűnik, ha az Élelmiszerüzem megszűnik, annak a munkásai, amit szívből fájlalok, vagy munkásainak egy része munkanélkülivé válik, viszont ezt a lecsúszási processzusát a kisiparos osztálynak, ha meg tudom akadályozni, vagy pedig csak legalább meg tudom lassítani, akkor ebben bizonyos rekompenzáció van.
Én nagyon sokat gondolkodtam és sokat olvastam a munkanélküliség kérdéséről. Méltóztassék elhinni, hogy aki a munkásoknak igazi barátja, aki a munkanélküliség kérdését valóban komolyan akarja tárgyalni, az nem juthat más megállapításra, mint arra, hogy a munkanélküliség maga nem betegség, hanem egy súlyos betegségnek súlyos szimptomája és aki a szimptomák kezelésével akarja az orvoslást előidézni, az csak súlyosabbá teszi az alapbetegséget, mert nem lehet kitérni az elől, hogy csak az alapbetegségek orvoslása által lehet eredményt elérni. Most már — és ezt ne nekem méltóztassék elhinni, hanem Snowdennek, a legutóbbi napokban megjelent cikkének, hogy más mód, mint a gazdasági szabadság elveinek alkalmazása, a vámhatárok lebontása, nincsen és éppen ezért mindenféle olyan gazdasági intervencionizmus leépítése, amely az individualisztikus-kapitalisztikus rendbe beleütközik, feltétlenül szükséges és ezek közé az intervenciós eszközök közé tartozik, mint egyik legkárosabb, legelhibázottabb, legalaptalanabb és a munkásosztálynak a legtöbb kárt okozó hatósági üzemeknek a rendszere.
Én készítettem magamnak egy mérleget és próbáltam számítást csinálni azoknak az adatoknak alapján, amelyek rendelkezésemre állanak, hogy a szabad gazdálkodási rendbe való beavatkozás, ez a rideg intervencionizmus, a hatósági üzemeknek mint álképleteknek fenntartása az állam, a főváros és egyéb hatóságok kezében a magángazdasági vezetéssel szemben, mennyi kárt okozhatott a közületek háztartásában. Az idő rövidsége miatt részletes számításokat nem közölhetek, hiszen egész részletességgel természetesen nem is állanak adatok rendelkezésemre, de felelősségem tudatában merem állítani, hogy legkevesebb évi 80 millió pengő az a kár, amit a közületi háztartásoknak a hatósági üzemek, beleértve a dohánygyártást, az államvasúti gépgyárat a maga kb. 20 millió pengő deficitjével, beleértve az Elektromosműveknek és Gázműveknek kommerciális vezetését, beleértve a Beszkártot. Méltóztatik tudni, mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy ha a hatósági üzemek ezeket a veszteségeket a közületi háztartásoknak nem okoznák, akkor például vagy az egész forgalmi adót el lehetne egy napon törölni, vagy pedig ha önöknek jobban tetszik: a munkanélküli segélyt, amely nem valósítható meg, lehetne megvalósítani.
Tessék ezzel összehasonlítani a következő tényállást. A pénzügyminisztérium most tárgyalja bizonyos forgalmi adóknak egyfázisúvá való átalakításának kérdését és a tervezetben a következő érdekes adatok vannak. Az enyv fog fizetni, amely a kisipar majdnem mindegyikének termelési eszköze 10% forgalmi adót, a szerszámacél fog fizetni 15—17·5%-ot, a vas- és acéldrót fog fizetni 15—17·5%-ot. Ilyen körülmények között arra a megállapításra kell jutnom, hogy az országnak emellett az adóztatás mellett, ezek mellett a közterhek mellett el kell pusztulnia. Nincs megállás és eme terhek mellett az egész nemzeti termelésnek össze kell roppannia, ami magával ragadja az egészet mindenestől, az egész kapitalisztikus berendezkedést a tőkepénzesekkel, a vállalkozókkal és a munkásokkal együtt.
Ha tehát valaki bármely társadalmi osztály érdekeit tartja szem előtt, az iparosét, a kereskedőét, a tisztviselőét, vagy a munkásét és ha nem pillanatnyi babérokra, nem pártpolitikai népszerűségre pályázik, akkor azt mondom, hogy a közületi háztartások gyökeres, azonnali gyors lebontása nélkül nincs menekvés és ennek a programnak egyik leglényegesebb alkotó része a közületi háztartásokban szereplő káros, veszélyes közgazdasági tényezőknek, ezeknek az álképleteknek, a közüzemeknek magánkézre adása. (Taps a középpen, zajos ellentmondások a jobboldalon és a szélsőbaloldalon.)
Aki a gazdasági élet egyetemes érdekei szempontjait tekinti, aki a munkásosztály érdekeit tekinti, aki előre belátja azt a pusztulást, amit ez a mai közületi teher az országra jelent, aki tisztában van azzal, hogy itt csak óriási és gyorsan keresztülvitt lebontás eredményezhet javulást, aki belátja, hogy a munkanélküliség csak egy szimptomája nemzeti termelésünk ama általános, súlyos betegségének, az meggyőződéssel nem szavazhat másképp, mint ahogyan én szavazok, amikor a polgármesteri javaslat elutasításával elfogadom a tanács javaslatát.
