Nagy megtiszteltetés lett osztályrészem, amikor a Magyar Közgazdasági Társaság választmánya megbízott azzal, hogy mai közgyűlésünkön társaságunk megboldogult nagy elnökéről, Matlekovits Sándorról emlékbeszédet mondjak. Átérzem a reám háruló feladat nagy súlyát, mert méltatlannak érzem magam arra, hogy a tisztelt hallgatóság elé tárjam azokat a megbecsülhetetlen értékű kincseket, amelyeket ez a kivételes elme, „a nemzetgazdasági tudománynak és a nemzetgazdasági politikának legjelentékenyebb klasszikusa”, — mint Apponyi Albert gróf őt jubileuma alkalmával jellemezte — hatvanéves közpályáján nemzetünk rendelkezésére bocsátott. Viszont megkönnyíti feladatomat, hogy egész közéleti szereplése a felfogás egységének, egyöntetűségének és következetességének oly ritka példáját nyújtja, amely lehetővé teszi, hogy ennek a változatos és értékes tevékenységnek vezető irányát néhány ecsetvonással plasztikusan kidomboríthassam.
Hosszú közéleti működésének nagy értékét az adja meg, hogy mint gazdasági politikus a közgazdasági tudomány alapján állott és viszont mint közgazdasági tudós gyakorlati közgazdasági életünk mélységes ismeretével rendelkezett. Így közgazdaság-politikai működését állandóan a közgazdasági tudomány törvényei irányították, míg közgazdasági életünk egész szövevényének teljes ismerete és bámulatosan gyakorlatias közgazdasági érzéke adott fényt és meleget tudományos munkáinak. Elméjének átütő ereje és utolsó pillanatáig változatlan frissesége eredményezte, hogy bámulatos szorgalmával és csodálatos memoriájával mindvégig lépést tartott a közgazdasági tudomány fejlődésével, viszont egész gazdasági életünknek, termelésünk minden ágának, közgazdasági adminisztrációnk és hitelszervezetünk minden részletének oly gyakorlati ismerője volt, mint talán senki kortársai között.
Közgazdaság-politikai és tudományos működésének oroszlánrészét a vámpolitika foglalja el. Ha szabad összehasonlító értékelés tárgyává tenni közéleti munkásságának nagybecsű eredményeit, úgy elmondhatjuk, hogy a vámpolitika volt az a működési tér, amelyen akár mint gyakorlati politikus, akár mint közgazdasági tudományos író a legnagyobb s legmaradandóbb értékeket produkálta.
* A Magyar Közgazdasági Társaság 1926 március 23-i közgyűlésén tartott emlékbeszéd.
1867-ben lett az akkori földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium fogalmazója és minisztériális működésének legelső éveitől kezdve egészen 1889-ben történt nyugalomba vonulásáig vezető szelleme és legfőbb irányítója volt Magyarország vámpolitikájának. Mint tudományos írónak első nagyobb vámpolitikai munkája 1877-ben jelent meg „Az osztrák-magyar monarchia vámpolitikája 1850-től kezdve napjainkig” cím alatt, ettől kezdve a tudományos munkáknak, közgazdasági folyóiratokban megjelent tanulmányoknak és hírlapi cikkeknek megszámlálhatatlan és megbecsülhetetlen sorozatát nyújtja a vámpolitika kérdéséről, mindaddig a nagyértékű munkálatáig, amely „Vámpolitika és vámtarifa” cím alatt 1923-ban az akkor közzétett új tarifatervezet kritikája gyanánt oly nagy és méltó feltűnést keltett. Ezt az egész hosszú, több mint félszázadot átölelő vámpolitikai tevékenységet egységes vezető gondolat irányította: a tudomány és a gyakorlati ismeretek teljes fegyverzetével lefolytatott küzdelem a szabad kereskedelem mellett.
Matlekovits közéleti működésének kezdete a szabadkereskedelmi irányzat érvényesülésének idejére esik. Az 1851. évi vámtarifa az addigi prohibicionális vámrendszer helyébe a védővámokat léptette, majd pedig — bár az 1865. évi ideiglenes általános vámtarifa igen magas vámokkal operált — a Németországgal 1868-ban megkötött vám- és kereskedelmi szerződés, majd az 1869. évi angol pótszerződés és az Ausztria által az irányadó országokkal a hatvanas évek végén megkötött egyéb szerződések gyakorlatilag az 1865. évi tarifa magas vámjait hatálytalanokká tették, illetve azokat felére, sőt egyes cikkeknél még a felénél is kevesebbre redukálták.
Érthető tehát, hogy amikor Matlekovits a monarchia ezen szabadkereskedelmi vámpolitikai irányzata idején lépett a kereskedelmi minisztérium szolgálatába és annak kedvező eredményeit az elért gazdasági fejlődésen tapasztalhatta, maga ez a tény is fogékony elméjét a szabadkereskedelem irányában befolyásolhatta. Ehhez járult, hogy nagy szorgalommal folytatott tanulmányai is azt a meggyőződést érlelték meg benne, hogy a túlzott vámvédelem csak melegágyi fejlődést idézhet fel, tartósan egészséges ipar alapítására vagy a mezőgazdasági jólét állandósítására nem vezethet, ellenben kárára van a kereskedelemnek, megdrágítja a fogyasztást, felemeli a munkabéreket és így ártalmára van a közgazdasági fejlődésnek. „Az osztrák-magyar monarchia és a német birodalom vámpolitikájáról” írt mesterművében vámpolitikai meggyőződését a következő tételben foglalja egybe: „Mi a magunk részéről határozottan a védővámok hasznossága ellen foglalunk állást; azon a szilárd véleményen vagyunk, hogy védővámok által semmit sem lehet megvédeni, de nagyon sok kár okozható és nevezetesen, ha az újabban annyira elterjedt jelszó a hazai termelésnek minden ágában való megvédéséről érvényesülne, akkor a rendszer eredménytelensége és a közgazdaság egyetemére való károssága legvilágosabban kiderülne. Hogyan találhatna a belföld minden munkájára gondosan megállapított vámvédelem másban kifejezést, mint az árak általános emelkedésében? A megvédett gabona drágítja a kenyeret, a megvédett szén az ipar fűtőanyagát, a megvédett vas-, fém és gépek a termelés főeszközeit, a megvédett szövöttáruk, bőr, stb. a ruházat legfőbb tárgyait … mindennek az ára emelkedik, mily boldog jelenség, de hát ki fizesse meg a magasabb árakat? Hát van a termelőnek abból haszna, ha termelvényét drágán adhatja el, de igényeit csak egyaránt drága árukkal kell fedeznie?”
A speciális magyar érdek is a szabadkereskedelmi irány felé terelte. Az osztrák-magyar monarchia az 1870-től 1880-ig terjedő évtizedben gabona-export terület volt, ebben az évtizedben — az 1872–73. évi ínséges időt beszámítva is — évente átlag 2 millió q gabonaneműt exportált, 1877-től kezdve már az állatforgalom is állandó és egyre emelkedő aktív egyenleggel zárult, ily körülmények között az agrár Magyarországnak csak egy vámpolitikai érdeke lehetett, hogy azok a külföldi országok, ahová feleslegeit kiviszi, ezek elől védővámokkal el ne zárkózzanak. Viszont az ipari vámok emeléséből Magyarországnak csak kára lehetett, mert minden ipari védővám csak a fejlett osztrák ipar előnyére szolgálhatott, az az aránylag csekély magyar ipar pedig, amely a közös vámterület mellett is az osztrák iparral szemben helyt tudott állni, nyilván még kevésbé szorult vámvédelemre a távolabbi országok ipari versenyével szemben. Magyarországnak tehát prohibíciós vámok semmiképpenp sem képezhették érdekét. Mezőgazdasági kivitelének csak árthattak, ipara fejlődéséhez alig járulhattak hozzá, megdrágíthatták a fogyasztást és nagy ártalmára válhattak a kereskedelemnek.
Ezek a specifikusan magyar szempontok tehát lényegesen hozzájárultak ahhoz, hogy Matlekovits — egyébként az alkotmányos élet felújulása után szerepelt legtöbb magyar államférfi is — teljes meggyőződéssel és hévvel állította tevékenységét a szabadkereskedelmi irányzat szolgálatába.
Sajnos, Ausztria magatartása és a világpolitikai események meghiúsították ennek az irányzatnak az érvényesülését. Az 1867-ben alkotmányhoz jutott Ausztria parlamentjében az osztrák városok és a kereskedelmi- és ipar-kamarák mintegy érdekképviseleti helyeket nyertek el. Az osztrák ipar visszavágyódott az 1851. előtti prohibicionális vámpolitika melegágyi levegőjéhez és az új parlamentben képviselői útján kezdettől szembeszegült a szabadkereskedelmi irányzattal. Lényegesen hozzájárult ehhez az 1873-iki világkiállítást megelőző túlprodukció és a kiállítás kapcsán előállott krach, a gazdasági helyzet megromlása fölötti elkeseredés bőséges táplálékot adott annak a tendenciának, amely a vámpolitika megváltoztatására irányult. Ebbe az időbe esik az olasz és francia vámpolitika irányának elhajlása a védővámrendszer felé. Olaszország a protekcionista agitáció, a nemzeti ipar megerősítésére irányuló törekvések hatása alatt 1875 június 30-án felmondja a monarchiának az 1876-ig érvényes vámszerződést. Franciaországban III. Napóleon bukása véget vet a szabadkereskedelmi vámpolitikának, nyilvánvalóvá válik, hogy a francia köztársaság a monarchiával fennálló kereskedelmi szerződést nem fogja megújítani, megindul a nagy agrárius védővámmozgalom, amely végül is az 1885. évi protekciós francia vámtarifához vezet.
Azonban a monarchia vámpolitikájának átformálásában döntő Németország irányváltoztatása volt. Már a hetvenes évek derekán erős mozgalom indult meg a német birodalomban is a vámvédelem irányában és amikor Delbrück, a szabadkereskedelmi politika híve, 1876-ban visszalép és Bismarck mindinkább személyesen irányítja a birodalom vámpolitikáját, már nyilvánvalóvá válik az elkanyarodás a vámpolitika eddigi elveitől. Az a trónbeszéd, amellyel a Reichstag 1879-ben megnyittatott, félreismerhetetlen nyíltsággal áll a védővámos politika mellé, úgy, hogy az ugyanezen évben a parlament elé terjesztett javaslat már agrár-védővámos színezéssel bír. Megszünteti a gabona-behozatal vámmentességét, védővám alá veti az addig vámmentes állat- és fa-behozatalt, újból védővám oltalma alá helyezi az 1877 óta vámmentesen behozható vasat, vasárúkat, gépeket, stb., szóval amikor ennek az új vámtarifának általános életbehelyezése 1880 január 1-ével megtörténik, akkor a német birodalom megtette a döntő lépést, elhagyta a szabad kereskedelem politikáját és felcserélte azt a nemzeti munka védelmének jelszava alatt inaugurált védővámos politikával.
Ebben az atmoszférában kellett Matlekovits Sándornak, a magyar vámpolitika irányítójának és vezető szellemének szabadkereskedelmi meggyőződése mellett síkra szállania. Természetes, hogy legnagyobb erőfeszítése sem vezethetett több eredményre, mint arra, hogy a védővámos irányzatnak csak hosszú és szívós küzdelmek során lépésről-lépésre engedte át a teret. Még a monarchia 1878. évi autonóm vámtarifája sikerrel vette fel a harcot az új irányzattal. A nyersanyagokra és félgyártmányokra lehetőleg a vámmentesség vagy legalább az eddigi vámok mérséklése mondatott ki. Gabona és liszt még vámmentes, mert — mint a Matlekovits által mesteri tollal szövegezett indokolás mondja — „Magyarország főérdeke, hogy gabonája vámmentesen mehessen be a nyugati országokba, ezt a célt pedig sokkal könnyebben érjük el, ha vámtarifánk oly cikknél, amelyben Magyarország nem termelő, a vámmentességet engedi meg.” Mindent összevéve — bár már a védővámos irányzat előrenyomulása látszik a gyapotfonalak, gyapotáruk és gyapjúáruk vámtételeinél, úgyszintén a pénzügyi vámok emelésénél is — az 1878. évi tarifa még nem adta fel a szabadkereskedelem álláspontját.
Amikor azonban a külföldi államok vámpolitikája — mint előzőleg jeleztük — határozottan a prohibíció irányában haladt, amikor a német birodalommal 1881-ben tarifa-szerződés megkötése iránti tárgyalások hajótörést szenvedtek, már Magyarországon is lábrakapott az a meggyőződés, hogy a szabadkereskedelmi irányzat már csak a védővámos rendszer ad absurdum vezetésétől várhatja feltámadását. Így azután már Matlekovits is kénytelen volt az idők szellemével számolni és részt venni az 1882. évi tarifarevízióban, amely az agrárvámok bevezetésével és határozott ipari védővámok behozatalával már teljes elhagyását jelenti a szabadkereskedelmi irányzatnak. Időközben Franciaország 1884-ben a búza és búzaliszt vámját annak ötszörösére és hatszorosára emeli, közbejön a német 1885. évi tarifareform, úgy, hogy a monarchia két állama tovább nem állhat ellen és az 1887. évi osztrák-magyar vámtarifa — az utolsó, amelynek létrejöttében Matlekovits még aktív részt vett — már a retorzióknak, a magas védővámoknak, agrár-vámoknak teljes harci fegyverzetét tárja elénk.
A Matlekovits minisztériális működésének ideje alatti vámpolitikai események eme vázlatos ismertetése tisztán mutatja a belső meggyőződésnek átható erejét, amellyel a szabadkereskedelmi irányzat mellett küzdött, de mutatja azt is, hogy a szabad kereskedelem nála nem volt doktrinär jelszó, hanem amikor látta, hogy minden törekvése hajótörést szenved a monarchiára nézve irányadó országok politikájának megfordulásán és az osztrák irányváltozáson, akkor mindennek fölé helyezte a magyar érdekeket, igyekezett azokat a meggyőződése szerint mindenkire egyaránt káros vámpolitikai irányzattal szemben is megvédeni és nem riadt vissza attól, hogy a hazai közgazdasági élet védelmében részt vegyen oly vámpolitikai alkotásoknál is, amelyek irányzata tudományos és gyakorlati meggyőződéseivel homlokegyenest ellenkezett. Ebben a működésében látszik épen legjobban elméleti tudásának és gyakorlati érzékének teljes egyensúlya. Mindent elkövetett abban az irányban, hogy a tudományos igazság jusson érvényre, de amikor ez a többi országok merev ellentállásán meghiúsult, nem ragaszkodott tovább doktrinär álláspontokhoz, hanem az ország gyakorlati érdekeit helyezte előtérbe.
Hogy mennyi lelki küzdelmébe került ezt az álláspontot tudományos meggyőződése ellenére érvényesítenie, ez kiderül abból a — majdnem mentegetődző — írásából, amellyel állásfoglalását megokolja: „A magyar molnáripar — írja — semmiképpenp sem szorult rá a védelemre, nem is kérte volna azt soha, amikor azonban Németország a lisztet megvámolta és ezáltal korlátozta a magyar liszt behozatalát, a német molnáripar az osztrák-magyar monarchiában létező liszt-vámmentesség mellett abba a kedvező helyzetbe került, hogy nagy mennyiségeket exportálhatott a szomszéd Csehországba és ezáltal a magyar és cseh malmoknak elhelyezési területét a saját vámterületén kisebbítette. Ekkor a szabadkereskedelmi politikusnak is be kellett látnia a liszt-vám szükségét és a védővámok mellé kellett állnia. Ha Franciaország az osztrák-magyar monarchia minden export-cikkét magas vámokkal sújtja, akkor miért kezelje kíméletesen a borban gazdag monarchia Franciaország drága borait? Ha Németország Magyarország legfontosabb cikkeit magas vámokkal terheli, megakadályozza az állat-forgalmat, miért uralkodjék akkor rokonszenv a német cikkekkel szemben, miért kelljen akkor német árúkat vámmentesen beengedni?”
Vámpolitikai meggyőződése hivatalos működésének megszűnésével nem változott meg, irodalmi munkálataiban, érdekképviseleti felszólalásaiban, önállóan megjelent műveiben továbbra is törhetetlen erejű harcosa marad a szabad vámkereskedelmi irányzatnak. Utolsó küzdelme ezen a téren az volt, amelyet az 1923. évi magyar autonóm vámtarifa ellen folytatott. Ennek a tarifának túlzott védővámos irányzatát ostorozva, a következő konklúzióban foglalta össze véleményét: „A tervezet hibája, hogy túl sokat akar és nem veszi figyelembe, hogy egy, az utolsó nyolc év alatt nagyon is letört országban a vámokban újabb óriási terhet rak le, amely alatt fizetési képessége süllyedni fog és nem lesz képes a mesterséges ipart táplálni.” Alig lesz valaki is, aki az azóta szerzett tapasztalatok megvilágításában ne igazolhatná, hogy súlyos kritikája legalábbis nem volt alap nélkül való.
Vannak, akik Matlekovits vámpolitikai meggyőződését, a védővámok elleni félévszázados küzdelmét egy elavult iskolai tan elveihez való tiszteletreméltó, de konzervativ ragaszkodásnak minősítették, amely nem számol a gyakorlati élet követelményeivel. Legyen szabad ezzel a felfogással szemben idéznünk azt a megrázó erejű memento-t, amelyet 1891-ben megjelent nagy művében a védővámos politikai irányzat előretöréséhez fűzött: „Autonom vámtarifák, harci vámok és vámháborúk — írja itt Matlekovits — a legújabb kereskedelmi politika találmányai, amelyeket sikerrel vagy siker nélkül kellett alkalmazni, mert a gazdasági területen való izolálás iránti törekvés következményei, holott ezen a téren izolálás nem lehetséges és nem képzelhető. A vámtarifák kölcsönös fellicitálása, a kölcsönös keresgélés árucikkek után, amelyeket még meg lehetne vámolni, hogy ezzel a szomszédnak ártsunk, a szorgosság, amely arra irányúl, hogy a nemzeti gazdaság a szomszédos gazdaságok tönkrejuttatása árán emelkedjék, ez jellemzi a legújabb gazdasági politikát. Ezt a politikát azonban sem népjogilag, sem gazdaságilag, sem erkölcsileg nem lehet igazolni.” Ha szigorú objektivitással vesszük fontolóra, vajon nem volt-e része az 1914-ben bekövetkezett világkatasztrófában az azt megelőző évtizedek vámpolitikai kiélezett ellenségeskedéseinek, ha objektíve megfontoljuk, hogy például az orosz-német, az osztrák-magyar-szerb politikai relációkra mily hatást gyakorolt az ezen államok között lefolytatott vámháborúskodás, ha mérlegre tesszük, hogy az úgynevezett békekötés óta mennyire nem engedték a lelkek békéjét helyreállítani azok a kölcsönös vámpolitikai rendszabályok, amelyek behozatali- és kiviteli tilalmakkal, prohibíciókkal, retorziókkal és harci vámokkal dolgoztak: akkor talán más véleményre jutunk abban a tekintetben, vajon valóban csak elavult elméletekhez való konzervativ ragaszkodás volt-e a Matlekovits vámpolitikai meggyőződése?
Amikor lezárjuk a Matlekovits vámpolitikai működésének rövid, vázlatos és ezért nagyon hézagos ismertetését, még csak egyre kívánunk rámutatni. A sok igazságtalan kritika között, amely gazdaság-politikai működését kísérte, gyakran találkoztunk azzal, hogy az ország agrár jellege iránt nem viseltetett kellő érzékkel, hogy túlságosan merkantilista álláspontot foglalt el. Legyen szabad ezzel szemben rámutatnunk arra, amit már az előzőkben is jeleztünk, hogy a védővámok ellen irányuló megfontolt tudományos meggyőződéseitől a gyakorlati politikában épen a magyar mezőgazdasági érdekekre való tekintet térítette el, hogy a védővámok alkalmazására hazánkban elsősorban az a helyzet indította, hogy Németország a magyar mezőgazdasági produktumok, a liszt és állat vámmentes behozatalától elzárkózott. És amikor 1923-ban a vámtarifa-tervezet ellen hadat üzent, akkor is főleg arra utalt, hogy az agrár vámok fel vannak függesztve, tehát hatástalanok, de ha nem is volnának felfüggesztve, ezeknek a vámoknak a hatása hiányzó világforgalom nélkül nem jelentkezik, viszont — írja kritikájában — „a vámtarifában épen országos szempontból, óvakodni kell kiadós védelmet az iparfejlesztés érdekében meghonosítani és ezáltal a mezőgazdaság beszerzéseit drágítani, avagy lehetetlenné tenni, hanem ellenkezőleg, amennyire lehet, igyekezni kell a vámokat a mezőgazdaság számára leszállítani.” Ugyanebben a művében felveti a kérdést, vajon a kasza és sarló vámja nem ellenkezik-e az ország mezőgazdáinak érdekeivel, vajon hogy egyeztethető össze a rézgálic vámja a szőllőtermelés óriási jelentőségével? És ezen kérdések kapcsán odakonkludál, hogy a tervezet „a mezőgazdaságot és a feldolgozó-ipart működésében a szükséges anyag, szerszámok, felszerelési tárgyak megdrágításával fejlődésében gátolja.” A valóságban így festett Matlekovits agrár-ellenes politikája.
Közgazdasági tevékenységének úgy a gyakorlati téren, mint tudományos írásaiban vezető motívuma a gazdasági liberalizmus volt. Amikor ez a társaság jubileumát ünnepelte, büszkén mondta el: „Első tollvonásomtól kezdve, a mai napig következetesen és melléktekintetek nélkül a liberalizmus zászlójának dicsősége mellett küzdöttem és ezt a zászlót magasan lebegtettem nemcsak itthon, hanem a külföldön megjelent munkáimban is.”
Valóban első tollvonásától kezdve. A tudományos akadémián 1873-ban a részvénytársulati ügyről előadott székfoglaló értekezésében nyíltan és határozottan szállt síkra azok ellen a reakcionárius törekvések ellen, amelyek a részvénytársulati jog szabályozása tárgyában abban az időben a sajtóban és a parlamentben jelentkeztek. Kifejti, hogy visszaélések, mint minden téren, úgy ezen a téren is mindig voltak és lesznek, de a visszaéléseket semmiféle törvény nem képes kiküszöbölni, ellenben erőszakos beavatkozás a dolgok egészséges fejlődésének állja útját. Álláspontja a reformtörekvésekkel szemben az, hogy „a szabadság és az igazság elveit egész következetességükben” kell alkalmazni, tehát engedtessék teljes szabadság a társulási ügynek, de az anyagilag érdekeltek folytonos ellenőrzése kényszerítse a társaság kezelőit arra, hogy működésük igazságos legyen, ezt pedig a lehető legnagyobb nyilvánosság biztosíthatja. Konklúzióit abban vonja le, hogy a részvénytársasági ügy rendezésénél a törvényhozás jelszava legyen: „szabadság, nyilvánosság és felelősség”.
Ezek az elvek irányítják működését, amikor röviddel ezután, mint a kereskedelmi minisztérium tisztviselője résztvesz a kereskedelmi törvény előkészítésére irányuló munkálatokban. Nagy része van abban, hogy a kereskedelmi törvény idevonatkozó része az engedélyezési rendszer mellőzésének, a szabad alakulás, a normatív szabályok megalkotásának alapjára helyezkedik. És ma, amikor ez a törvény immár félszázados jubileumát ünnepli, megállapíthatjuk, hogy az elmúlt 50 év Matlekovits liberalizmusát igazolta, a mi részvénytársaságaink félszázados története nem mutat fel semmivel sem több visszaélést, mint azoké az államoké, amelyek törvényhozásai az engedélyezés és állami ellenőrzés rendszere mellett foglaltak állást. De megállapíthatjuk azt is, hogy amikor napjainkban a sanyarú gazdasági viszonyok hatásaként a részvénytársulati jog újabb szabályozása az érdeklődés előterébe lépett, alig merül fel oly reformgondolat, amely a kereskedelmi törvény elavultnak mondott liberális rendszerével szemben jobbat vagy eredményesebbet tudna biztosítani.
Ugyanígy a gazdasági liberalizmus irányította működését az 1884. évi ipartörvény megalkotása körül. Ennek a törvénynek az indokolásában, amely egyik legértékesebb munkája, fenntartás nélkül az iparszabadság elvi alapjára helyezkedik. „A vállalkozó tőkével szemben — mondja — a kézműves iparost jobb helyzetbe hozni akarni lázas törekvés, amelyet az életben keresztülvinni sikerrel lehetetlen” és feladatul csak azt tűzte ki, hogyan lehet az iparszabadság elvének teljes fenntartása mellett az iparosok közt a rendet biztosítani. A javaslat parlamenti tárgyalása közben a kormány kénytelen volt a közhangulatnak koncessziókat tenni, egyes esetekben a törvény megköveteli a képesítés kimutatását, végeredményben azonban, amikor megengedi az egyik mesterségről a másikra való áttérést, több mesterség folytatását és a nem képesített iparosok részére is a képesített üzletvezető által való iparűzést: akkor mégis csak a Matlekovits gazdasági liberalizmusát juttatja diadalra.
Az 1884. évi ipartörvény 38 évig maradt érvényben. Amikor azután 1922-ben a kormány a nemzetgyűlés elé oly reformjavaslattal lépett, amely a liberalizmus elveit feladta, Matlekovits volt az, aki gazdag tapasztalatainak és nagy tudásának egész fegyverzetével fiatalos lendülettel szállt harcba az új irányzattal, amely a képesítést teszi szabállyá, az egyik iparról a másikra való áttérést megakadályozza, a kapitalista vállalatoknak elhelyezkedését a kézműiparban megnehezíti és a közel 40 szakaszban adott felhatalmazásokkal a törvényes jogszabályok helyett a miniszteri omnipotenciát helyezi uralomba. Ez volt az utolsó hadjárat, amelyet a gazdasági liberalizmus zászlójának védelmében vezetett.
Ha Matlekovits Sándor gazdasági liberalizmusáról beszélünk, nem elég az ő politikai irányát röviden ezzel a műkifejezéssel körülírni, amely annyi félreértésre és félremagyarázásra adott és adhat okot, hanem mélyére kell néznünk annak, mit értett ő az alatt a gazdasági liberalizmus alatt, amelyet egész hosszú és ragyogó közpályáján működése legfőbb iránytűjéül tekintett. Az ő liberalizmusa nem jelentette a szabadosságot, nem jelentette azt, hogy a gazdasági életben mindenki tehessen azt, amit akar, visszaélhessen gazdasági hatalmával, hanem jelentette annak a megfontolását, hogy semmiféle törvény és semmiféle kormányhatalom az élő gazdasági szervezetből a felburjánzó visszaéléseket kiirtani amúgy sem tudja, tehát engedjük azokat a szerveket, amelyek egészségesen és tisztességesen dolgoznak szabad erőkifejtésben felvirágozni, viszont igyekezzünk oly törvényes rendszabályokat alkotni, amelyek a megfelelő ellenőrzés és nyilvánosság útján biztosítsák, hogy azok, akik érdekeltek, meg tudják különböztetni az egészségeset a betegtől, a józan üzleti vállalkozást a szédelgéstől, a becsületes üzleti törekvéseket a visszaélésektől.
Külön ki kell emelnünk azt, hogy az ő liberalizmusa nem kívánta a „laissez faire laissez passer” jelszót minden fenntartás és korlátozás nélkül érvényesíteni. Megfontolásának kiindulópontja az volt, hogy csak az egyéni érdek fejlesztése adja meg a nemzetnek és a nemzet dolgozó tényezőinek munkakedvét és munkaerejét, nem lehet és nem helyes tehát oly feladatok ellátását, amelyeket az egyéni gazdaság jól és tökéletesen tud megoldani, az államhatalomra bízni, amely ugyanezt csak rosszul és tökéletlenül tudja kivinni. Ezért volt a részvénytársulatoknál az engedélyezési rendszer ellen, ezért foglalt állást már kora ifjúságában az állami biztosító-intézetekkel szemben, amelyek sohasem tudják a kitűzött célt gazdaságosan megoldani, ezért foglalt állást a kézműipari képesítés általánosítása ellen, ezért tette maró szatíra tárgyává azokat a rendszabályokat, amelyekkel a korona romlása kapcsán előállott úgynevezett drágaságot letörni akarták: szóval az ő liberalizmusa abban állott, hogy engedjünk szabad teret a nemzetben szunnyadó gazdasági erők akadálytalan érvényesítésének és ne engedjük uralomra a gazdasági életben az állami omnipotenciát, amely a hibáknak és visszaéléseknek csak kis részét tudja megelőzni, de elpusztítja nagyrészét annak a munkaképességnek és munkaerőnek, amely a gazdasági egyének szabad érvényesülésében rejlik. Hogy mily kevéssé jelentette gazdasági liberalizmusa azt a törekvést, mintha az államot a közgazdasági élet fejlesztése és támogatása iránt megillető kötelességeinek teljesítése alól mentesíteni kívánta volna, legjobban bizonyítja, hogy ő volt az első, aki az állami iparfejlesztés programját felállította, az ő elnöklése és irányítása mellett folytak 1880-ban az első tárgyalások az iparfejlesztés eszközeinek megvitatása körül, ő terjesztette emlékiratban ezen tanácskozás eredményeit a kormány elé és ennek a működésének volt nagyrészben eredménye az 1881. évi 44. t.-c., amely alapja és kiinduló pontja iparfejlesztő törvényeinknek. A gyakorlatban pedig a nyolcvanas évek kezdetén épen az ő javaslatára támogatott a kereskedelemügyi miniszter két nehéz helyzetbe került gyárat részvények átvétele által, világosan megjelölve azt a felfogást, hogy az állam ne legyen versenytársa a szabad gazdasági tevékenységnek, ne legyen kerékkötője ennek, viszont bocsássa erejét rendelkezésére a magángazdaságnak ott, ahol ez a köz érdekében segítségére és támogatására szorul.
A Matlekovits gazdasági liberalizmusa tehát nem jelent sem állami abstinenciát, sem állami indolenciát, hanem igenis jelenti az individualizmus előtérbe helyezését, azét az irányzatét, amely mellett — itt ismét szóról-szóra idézzük — „nemcsak az egyéni érdek, sőt nem is elsősorban az egyéni érdek, hanem igenis a társadalom és az állam gazdasági érdeke, szóval a közgazdaság legjobban nyer kielégítést, leginkább fejlődik.”
A nemzet gazdasági erőinek szabad érvényesülése mellett foglalván állást, ebből a nézőpontjából okszerűen következett, hogy közéleti működése alatt állandó gondoskodásának tárgya volt ennek a gazdasági erőnek minél tökéletesebb oktatás útján való képzése és továbbfejlesztése. Mint a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium államtitkára, ő volt az, aki először kezdeményezte egy mezőgazdasági főiskola létesítését. Az 1884. évi ipartörvényben behozta a tanonciskolák alapításának kényszerét és ezzel az intézkedéssel úttörő irányt mutatott a nyugati államok törvényhozásával szemben is. 1892-től 1922-ig elnöke volt az országos iparoktatási tanácsnak, amelynek működését ez alatt a 30 esztendő alatt ő vezette és irányította. Mindenre kiterjedő figyelme felölelte a kereskedelmi szakoktatást is. Mint a Budapesti Kereskedelmi Akadémia — amelyen ifjúságában két éven át maga is tanította a nemzetgazdaságtant — tanulmányi bizottságának elnöke, tevékeny részt vett ki abban, hogy ez az intézmény úgy elméleti, mint gyakorlati szempontból nyugat-európai fogalmak szerint is mintaszerű tanintézetté válhatott. Láthatjuk, hogy nem volt a nemzetgazdasági termelésnek olyan ága, amelynek oktatási kérdései iránt a legnagyobb szeretetet és érdeklődést ne tanúsította volna.
Végezetül meg kell emlékeznünk arról a tevékenységről, amelyet Matlekovits Sándor, mint társaságunk elnöke kifejtett. Az alatt a hosszú idő alatt, amíg társaságunk részese volt annak a dísznek, hogy benne elnökét tisztelhette, nemcsak elnöke, nemcsak vezére és irányítója volt a társaság működésének, hanem elmondhatjuk, hogy ő maga volt a Magyar Közgazdasági Társaság. Figyelme kiterjedt a társaság életének minden mozzanatára, a legnagyobbra és a legkisebbre egyaránt. Ő állította össze az előadások programját, ő tárgyalta le az előadókkal azok irányát és célkitűzéseit, nem mulasztott el egyetlen felolvasó ülést sem. Mindnyájunk szemei előtt feltűnik még felejthetetlen alakja, amint a legmelegebb érdeklődéssel hallgatja végig az előadó fejtegetéseit, majd az előadások bevégeztével reassumálja azok tartalmát, elmondja hozzá véleményét és ezzel díszes keretet nyújt az elhangzott előadásnak. Minuciózus gondossággal figyel a társaság által kiadott Közgazdasági Szemle belső értékének fenntartására. Megbeszéli a Szemle szerkesztőivel a folyóirat tartalmát és irányát, állandóan serkentőleg és buzdítólag hat a színvonal emelésére és ehhez megbecsülhetetlen értékű dolgozataival járul hozzá. Amikor pedig a háború és az azt követő szomorú időszak során ellankad a közgazdasági kérdések iránti érdeklődés, ifjakat megszégyenítő szorgalommal, szívóssággal és buzgalommal igyekezik a lelkeken úrrá vált közönyt megtörni és valósággal alapjaiból építi fel újonnan társaságunkat. A Magyar Közgazdasági Társaság Matlekovits Sándor elmúlásával helyrehozhatatlan és kipótolhatatlan veszteséget szenvedett. Amíg Társaságunk fenn fog állani, kegyelettel, tisztelettel és hálával fogja körülövezni nagy emlékét.
