Deviza-gazdálkodás

Azok számára, akik Magyarország fizetési mérlegének az 1923–30. években jelentkezett kialakulását figyelemmel kísérték, nem lehetett meglepetés, hogy a fizetési mérleg passzivitásának állandóan külföldi kölcsönök útján való kiegyenlítése előbb-utóbb súlyos bonyodalmakra kell, hogy vezessen. Fizetési mérlegünknek az említett hét éven át való eredményeit a következő táblázat tünteti fel:¹

Láthatjuk ebből a táblázatból, hogy fizetési mérlegünk évről évre állandóan passzív volt — a passzivitás 1927-ben és 1928-ban érte el tetőpontját — és ezen passzivitást újabb és újabb külföldi hitelek igénybevétele útján fedezték. Ez a helyzet vezetett oda, hogy az országnak a külfölddel szemben való eladósodása — mint azt a Népszövetség pénzügyi bizottságának „Magyarország pénzügyi helyzetéről” kiadott jelentése² megállapítja — 1931-ben 4094 millióra emelkedett.³ A külföldi eladósodás után az ország évi kamat- és törlesztési terhét a jelentés összesen körülbelül 300 millióra becsüli. Vagyis, ha kereskedelmi mérlegünket, amely 1930-ig évről évre erősen passzív volt — ez a passzivitás 1927 és 1928-ban kereken évi 500 millióra rúgott — egyensúlyba hoztuk volna, akkor is, tekintettel arra, hogy fizetési mérlegünk egyéb tételei számbavehető egyenleget nem mutattak, 1931-től kezdve állandóan 300 millió nettó értékű újabb és újabb külföldi hitelt kellett volna évről évre felvennünk, tehát kapnunk is csak azért, hogy a régebbi hitelekből fennálló fizetési kötelezettségeinknek megfelelhessünk. Ez az évi kényszereladósodás csökkenhetett volna azzal az összeggel, amellyel esetleg kereskedelmi mérlegünk aktívvá lett volna tehető (1930-ra tényleg jelentkezett is 61,5 millió aktív egyenleg) viszont feltétlenül emelkedett volna minden újabban felvett kölcsönnek kamat- és törlesztési terhével. Ez a szembeállítás világosan mutatja, hogy fizetési mérlegünk egyensúlyi helyzetének előbb-utóbb bekövetkezendő megzavarására el kellett készülve lennünk, annál is inkább, mert hiszen nyilvánvaló, hogy újabb külföldi kölcsönök felvétele szükségképpen idézi fel a kereskedelmi mérleg passzivitását, tehát a külfölddel szemben való rendszeres évi eladósodás egyensúlyban tartott, vagy éppen aktívvá alakított külkereskedelmi mérleg mellett a valóságban nem eszközölhető.⁴

A döntő fordulat az 1931. évben következett be. Ennek az évnek első felében exportnehézségeink kereskedelmi mérlegünket passzívvá tették, viszont újabb külföldi tőkét alig 30–35 millió összegben tudtunk csak igénybe venni, úgyhogy a Magyar Nemzeti Bank aranykészlete január 1-től április végéig aranyeladások által 162,6 millióról 111,8 millióra, tehát kereken 50 millió pengővel csökkent. Ekkor következett be a bécsi Creditanstalt összeomlása, ennek során a nemzetközi pénz- és hitelpiacon a bizalmatlanság lett úrrá, megkezdődött a külföldi hiteleknek hazánkból való visszavonulása is, külföldön elhelyezett értékpapírjaink visszaözönlése indult meg és ezek az aggasztó jelenségek idehaza is nyugtalanságot és ezzel kapcsolatban devizakeresletet váltottak ki. Mindehhez járult az exportunk szempontjából elsődleges jelentőségű mezőgazdasági termények újabb árzuhanása, amely leginkább abban fejeződik ki, hogy a főbb mezőgazdasági cikkekben 1931-ben lebonyolított exportunk 169 millió pengővel nagyobb eredményt biztosított volna, ha az az 1928. évi árszínvonalon lett volna lebonyolítható.

Mindeme tényezők — mondja a Magyar Nemzeti Bank 1931. évi jelentése — a május 1-től június közepéig terjedő legkritikusabb időben 200 millió pengővel vették igénybe a jegybank érc- és devizatartalékát. A hiány áthidalására a Bank fokozatosan összesen 21 millió dollár és 1 millió font hitelt vett igénybe tárcája egy részének továbbadása útján és ezzel valóban a lehetőség legszélső határáig — inkább talán túlhaladva is ezt a határt — elment annak az életbevágóan fontos célnak a biztosítása érdekében, hogy valutánk értékparitását fenntartsa.

Így kerültünk el július elsejéhez, amikor — különösen a német nagybankok válsága folytán is — nyilvánvalóvá vált, hogy a devizahelyzetnek újabb hitelek igénybevételével már el nem hárítható nehézségei, amelyekhez még az államháztartás fokozódó és tovább nem leplezhető nehézségei is járultak — az állami girokövetelések január 7-től július 7-ig 43,8 millió pengőről 8,5 millióra fogytak le — döntő elhatározások elé állítják a kormányzatot és a jegybankot.

I.

Választani kellett a rendelkezésre álló két lehetőség között. Az egyik az lett volna, tisztába jönni az adott helyzettel, amelyik világosan mutatta, hogy az ország a külföldi hitelpiac teljes bedugulása, sőt a külföldről előzőleg idehozott tőkék visszavonása folytán és a mezőgazdasági cikkek árzuhanásának eredményeként teljesen képtelenné vált a külfölddel szemben fennálló évi 300 millió pengő fizetési kötelezettségének eleget tenni. Ez a felismerés magával hozta volna a külfölddel szemben való fizetési kötelezettségeink azonnali felfüggesztését, amivel elhárítottuk volna fizetési mérlegünk passzivitásának legfőbb tényezőjét. Ezután pedig, minthogy külföldön számottevő mennyiségű pengő nem volt, kereskedelmi mérlegünk viszont nagyjából egyensúlyát fenntarthatta volna, a korlátozatlan devizaforgalom fenntartása mellett az aranystandard feláldozásával szabad folyást engedtünk volna a pengő nemzetközi áralakulásának. Ehhez kellett volna járulnia annak a szilárd és törhetetlen elhatározásnak, hogy semmi áron nem engedünk pengőinflációt, hogy a jegybank — ha kell — kíméletlen pénzügyi eszközökkel — kamatlábemelés, hitelrestrikció — jegyforgalmát oly keretek között tartja, amelyek a bankjegy elértéktelenedésének útját állják.

Nyilvánvaló, hogy ennek az elhatározásnak bátor és következetes érvényesítése súlyos bajokat és nehézségeket okozhatott volna. Tisztában vagyunk azzal, hogy a külföldi fizetések azonnali teljes beszüntetése 1931 nyarán a külföldön még sokkal kedvezőtlenebb hatást váltott volna ki, mint amelyet ugyanennek az útnak több szakaszban való abszolválása okozott. Végeredményben azonban mégis csak a következő alakult ki: miután az 1931 nyarán az állam által felvett kincstárjegykölcsönnek a bankhoz befolyt teljes 87,7 milliót és még ezen felül is 11,3 milliót fordítottunk 1931 végéig külföldi adósságok szolgálatára és visszafizetésére, az év végével mégis csak ki kellett a transzfermoratóriumot mondanunk. Ennek a moratóriumnak a deklarálásakor még egyes külföldi kölcsönöket, elsősorban a népszövetségi kölcsön járandóságait, a kormány kivehetőknek vélte a moratoriális rendelkezések alól,⁵ utóbb azonban a kényszerűség parancsára a moratóriumot általánossá kellett tenni, tehát végső eredményben ugyanoda jutottunk el — talán némi, elég drágán megfizetett presztízsbeli előnyöktől eltekintve — mintha a fizetéseket már eleve beszüntettük volna.⁶

Valószínű az is, hogy abban az esetben, ha a szabad devizaforgalmat fenntartottuk volna, megindult volna bizonyos tőkemenekülés külföldre. De ne feledjük el, hogy az aranyparitás elejtése, illetve a pengő árfolyama kialakulásának szabad piacra való rábízása alig idézett volna fel a hazai közönség körében nagyobb pánikhangulatot, mint amint a bankzárlatnak meglepetésszerű elrendelése felidézett és nem hisszük, hogy a tőkemenekülés akkor, amikor végre is a fizetési mérlegnek egyensúlya a külföldi moratórium elrendelése során egy csapásra helyreállott volna, a külföldi fizetési eszközök nagyobb áremelkedését idézte volna elő, mint aminő emelkedése az úgynevezett zugpiacon amúgy is bekövetkezett. Ha a jegybank ennek érdekében igénybe vette volna a rendelkezésére álló összes eszközöket és ha a nagyközönség azt látta volna — ami ily politikának elengedhetetlen kiegészítése lett volna —, hogy az államhatalom minden egyéb szempont félretételével és kíméletlen eréllyel helyreállítja az államháztartás valóságos egyensúlyát és a túlméretezett közületi háztartás gyökeres lebontása útján a közterhek emelése nélkül, sőt lehetőleg azok fokozatos mérséklésével óhajt a magángazdaság segítségére menni, szóval, hogy minden infláció veszélye az államhatalom oldaláról is kizártnak tekinthető: akkor meggyőződésünk szerint a lelkek nyugalma hamarosan helyreállott volna, és ebben az esetben megszűnt volna a bizalmatlanság, a pengő értékrombolásának egyetlen kútforrása.

Lehetséges, hogy ebben az esetben a megriadt közönség rohama az első időkben veszélybe sodort volna olyan pénzintézeteket, amelyek a kormányzat és a Bank által követett, inkább halogató politika folytán még most is léteznek, de kérdés, vajon az ily veszélyekkel való szembenézés és azokkal való leszámolás nem okozott volna-e kevesebb kárt, mint amennyit a létező bajoknak nem gyökeres orvoslása, hanem mesterséges befagyasztása okozhat.

Vegyük még figyelembe, hogy azok a körülmények, amelyek a devizakényszergazdálkodás bevezetése után a pengő árfolyamát aránylag kedvezően tartották, ebben az esetben is közrejátszottak volna. Az angol fontnak 1931 szeptember 18-án megindult áresése, a márka és schilling stabilitásába vetett hit megingása, a dollár ellen 1931 októberében hevesen megindult támadás: mind olyan tényezők voltak, amelyek eléggé elvették a nagyközönség kedvét a külföldi fizetési eszközökhöz való meneküléstől. Hozzájárult ehhez, hogy a mezőgazdasági cikkek és általában a nyersanyagok nemzetközi árszínvonala újból és állandóan oly mértékben zuhant, hogy az árindex, amely a stabilvalutájú országokban — mint erre még alább rátérünk — lényegesen esett, a megingott valutájú országokban is többé-kevésbé változatlan maradt és ezzel azokban — akik az árakat csakis a pénz oldaláról nézték — azt az illúziót kelthette, mintha a hazai valuta értéke maradt volna változatlan.

Mindezeken felül pedig kétségtelen, hogy a deviza szabadforgalma a diszázsió nyílt deklarálása és érvényesülése mellett kiválthatta volna azokat a közismert, habár sem nem kívánatos, sem nem állandó előnyöket, amelyekkel a romló valuta annak folytán bír, hogy a belső árszínvonal nem teljesen, legalábbis csak fokozatosan alkalmazkodik a valuta romlásához és így az export ösztönzése és az import megnehezítése áll elő, amely mozzanatok — mint azt Anglia példája is mutatja⁷ — javítják a kereskedelmi mérleget, vagy legalábbis lassítják annak más körülmények által előidézett megromlását.

II.

Kormányzatunk — egyetértésben a Nemzeti Bankkal — ezzel szemben a másik utat, vagyis a devizakényszergazdálkodás bevezetését választotta. Igénybe vette a hazai állampolgárok külföldi pénzeit és követeléseit, tilalmat léptetett életbe a tőkemenekülés minden elgondolható lehetőségével szemben, kimondta az exportált árukért járó ellenértéknek, az úgynevezett exportdevizáknak a törvényes paritáson a Bankhoz való beszolgáltatási kötelezettségét, viszont importcélokra csak a Bank szolgáltathat külföldi fizetési eszközöket — szintén törvényes értékparitás alapján. A kötött devizagazdálkodásnak ez a rendszere azután a helyzet súlyosbodásához és a szerzett tapasztalatokhoz képest folyton újabb és változó intézkedéseket termelt ki, részben törvények, részben rendeletek, részben a jegybank utasításai és intézkedései alakjában, úgyhogy a kötött gazdálkodás egyévi fennállása után a rendelkezéseknek és tilalmaknak egész szövevényes hálózata áll fenn, amelynek anyaga részleteiben ma is folyton változik. Nem kívánunk a rendelkezések részletes ismertetésébe bocsátkozni,⁸ csak az érvényre jutott elvek vizsgálatára fogunk szorítkozni.

Vizsgáljuk mindenekelőtt, vajon maga a kiindulópont helyes-e, vajon lehetséges-e törvényes rendelkezésekkel és büntető tilalmakkal valamely, nemzetközi vonatkozásban és értékelésben megrendült valutát hosszabb időn át fenntartani, vagy helyesebben: vajon a valuta paritásának eme kényszerintézkedések útján való fenntartása nem jár-e hosszú távon nagyobb hátrányokkal, súlyosabb áldozatokkal, mint amilyeneket a szabadság fenntartása mellett a gazdasági élet automatizmusának korlátozatlan érvényesülése jelentett volna. Abszolút megoldásról, olyanról, amely ugyanazt a tiszta helyzetet idézze elő, mint amely a fizetési mérleg egyensúlya és a készfizetések, vagy legalább az aranydeviza-standard fenntartása mellett és csakis emellett képzelhető el, természetesen nem lehet szó, mihelyt valamely valuta iránti bizalom megrendült és így annak értékelése labilissá vált. Csak relatív megítélés lehetséges tehát, csak az a kérdés, vajon melyik megoldás nyújthat kevesebb gazdasági zavart, melyik jelentheti kisebb megterhelését a termelés fenntartásához fűződő, életbevágó érdekeknek, melyik biztosíthatja jobban azt, hogy a fizetési mérlegnek egyensúlya, a törvényes pénz stabil értékelése mielőbb helyreálljon?

Megállapítható, hogy azok a törvényes rendelkezések, büntetőszabályok és drákói szigorúságú tilalmak, amelyeket a világháború alatt és főleg közvetlenül annak befejezése utáni időkben a megrendült valutájú országok valutáik védelmére, vagy legalább azok további zuhanásának megelőzésére életbe léptettek, teljesen hatás nélkül maradtak. Már 1922 tavaszán a nemzetközi gazdasági konferencia pénzügyi bizottsága a következő határozatot hozta:⁹ „A valutaműveleteknek minden mesterséges ellenőrzése, álljon az akár a valutatranzakcióknak engedélyhez kötésében, akár ily tranzakciók áralakulásának megszabásában, akár megkülönböztetett kezelésben az eltérő célok szerint, amelyekre felhasználtatnak, akár pedig a valuták továbbítására irányuló szabadkereskedelem megelőzésében — hiábavaló és káros (futile and mischievous) és a lehető leghamarább megszüntetendő.”

Két évvel később, a német inflációs korszak lezajlása után, a Dawes-bizottság által McKenna elnöklete alatt kiküldött albizottság, amely a német infláció tanulságait volt hivatva levonni, a következő megállapításokra jutott:

„… Vizsgálatunk második része abból állt, hogy kiderítsük azokat az okokat, amelyekkel a Németországból kivitt tőkék visszahozhatók volnának. A szokásos kifejezéssel élve az úgynevezett tőkemenekülést az ilyen esetben rendszerint előforduló tényezők idézték elő. Elsősorban azért keletkezett, mert a kormány nem gondoskodott a költségvetési egyensúlyról, nagy kölcsönöket vett fel, amelyeket papírpénz szaporítása útján térített meg. A tőkemenekülés második oka a spekulánsok és félénk tőkések viselkedésére vezethető vissza, akik márkáikat idegen valutáért adták el, míg az exportőrök külföldi eladásaik ellenértékéből annyit tartottak vissza külföldön, amennyit csak lehetett. Jelen esetben a menekülést a német nép azon magatartása is elősegítette, amellyel háborús hitelezőinek kielégítésével szemben viselkedett. Mindezen kívül új és ravasz módok jellemezték a törvény korlátozó intézkedéseinek kijátszását s a külföldi számlák valódi tulajdonosainak eltitkolását. Az alkalmazott régi és új módszerek kudarca bizonyítja, hogy a törvényhozás végeredményében képtelen a tőkét megragadni, ha annak sikeres kimenekülés esetén a jelenlegi magas prémiumra van kilátása.

Sem a törvényhozás, sem szigorú büntetések nem tudták a külföldön levő vagyont kinyomozni vagy a tőkemenekülést megakadályozni. Meggyőződésünk, hogy az eredményre teljesen közömbös lett volna, akár igyekezett, akár nem igyekezett volna a kormány teljes erejéből kikényszeríteni a törvény és a rendeletek betartását.

Nézetünk szerint a tőkemenekülés megállításának és visszahívásának egyetlen útja az, ha a külföldre irányuló mozgalom okát gyökeresen kiirtják. Az inflációt egyszer s mindenkorra meg kell szüntetni. Ha a bankjegykibocsátás a nemzeti szükséglet keretein belül szilárd értékalapon történik, úgy mindazok, akiknek tőkéjük van külföldön, megszabadulnak attól a félelemtől, hogy tőkéjük visszahívása esetén veszteség éri őket. A spekuláns sem nyer többet a márkaeladásokon. Ausztria példája arra mutat, hogy az áruforgalmi szükségletek visszatérítik a künnlevő vagyonokat, ha a valuta szilárdsága helyreáll. Azok a korlátozó törvényes intézkedések viszont, amelyek lényegükben eredményteleneknek bizonyultak, mihelyt arról volt szó, hogy a tőkekivitelt megakadályozzák, feleslegessé válnak abban a pillanatban, amelyben a törvény megkerülésére nincs több ok. Mindazok a törvények, amelyek a tőke visszakényszerítésére irányulnak, éppen az ellenkező hatást váltják ki.”

Igaz, hogy ezekkel a megdönthetetlen erejű megállapításokkal szemben a Népszövetség pénzügyi bizottságának fentidézett jelentése éppen ellenkező irányban ad tanácsokat. „A deviza műveleteket — mondja a jelentés — olyképpen kell ellenőrizni, hogy a behozatal az elengedhetetlen legkisebb mértékre korlátoztassék … Megjegyezzük, hogy a devizaüzlet ellenőrzésére vonatkozó rendeletek nem oly szigorúak, mint némely szomszédos államban s hogy azonfelül alkalmazásuk sem volt oly szigorú. Úgy véljük, hogy e rendeleteket sürgősen revízió alá kellene venni s hogy szigorú intézkedéseket kellene tenni annak biztosítására, hogy minden ez idő szerint rendelkezésre álló, vagy később rendelkezésre jutó deviza a Bank rendelkezésére bocsáttassék … Mindent meg kellene tenni, hogy a rendelkezés minél hatályosabbá váljék és minél hiánytalanabbul kiépüljön.”

Ennek a tanácsnak az olvasása után igazán nem lehet mást mondani, mint amit Hayek fentidézett nyílt levelében írt: „Hihető-e, hogy a jelen időkben szakértők ilyen káros tanácsokat adjanak? Ez azt jelentené, hogy nemcsak elmulasztottunk bármit is tanulni az utóbbi tíz év alatt, hanem, hogy még azt is elfelejtettük, amit előzőleg tanultunk.” Hozzátehetjük, hogy a fentidézett első jelentés óta a Népszövetség illetékes szervei is — úgy látszik — ellenkező megállapításokra jutottak. Amikor a Népszövetség pénzügyi kiküldöttjének, Tylernek, most megjelent harmadik jelentése a magyar külkereskedelmi forgalom összeroppanásának egyik oka gyanánt helyesen a „valutáris megszorításokat” említi meg, amikor ugyancsak a Népszövetség Ausztriának a devizakorlátozások mielőbbi lebontását intimálja,¹⁰ amikor a Népszövetség aranybizottsága záró jelentésében azt a teljesen igaz tételt állítja fel, hogy „nemzetközi valutának birtoka és fenntartása azt jelenti és parancsolja, hogy csatlakozzunk egy nemzetközi gazdasági rendszerhez”, akkor körülbelül tárgytalanokká válnak azok a tanácsok, amelyeket restrikciós rendszerünknek a továbbfejlesztésére nézve kaptunk.

Ezekre a tanácsokra igazán legtalálóbbak azok a megjegyzések, amelyekkel Ludwig von Mises 1924-ben az akkor lezárult devizarestrikciós korszakot illette:

„A spekuláció elleni küzdelem gondolata által vezetve, az inflációs politika kormányai oly intézkedésekre ragadtatták magukat, amelyeknek még az értelmét is alig lehet felfogni. A bankjegyeknek majd a behozatalát, majd a kivitelét, aztán meg behozatalát és kivitelét megtiltották. Az exportkereskedelemnek megtiltották, hogy a saját országa bankjegyei ellen eladjon, az importkereskedelemnek, hogy a saját ország bankjegyei ellen vásároljon. A külföldi pénzzel és nemesfémekkel való kereskedést állami monopóliummá deklarálták. Megtiltották valutaárfolyamok jegyzését a hazai tőzsdéken, szigorúan büntették a belföldön a tőzsdén kívül kialakult és a külföldi tőzsdéken jegyzett árfolyamok közlését. Mindezek az intézkedések haszontalanoknak bizonyultak és valószínűleg hamarább, mint ahogy történt, hatályon kívül helyeztettek volna, ha nem szóltak volna súlyos tényezők érvényben tartásuk mellett. Egészen eltekintve annak a tételnek a fenntartásában rejlő politikai jelentőségtől, hogy a pénzérték csökkenésében csak a gonosz spekulánsok hibásak, nem szabad elfelejteni, hogy a kereskedelem minden korlátozása külön érdekeket teremt, amelyek azután ellenkeznek azok mellőzésével szemben.”¹¹

III.

„Nehéz elhatározás volt erre az útra térnünk” — mondja a Nemzeti Bank 1931. évi jelentése, amikor a kötött devizagazdálkodásnak bevezetését indokolja. Ennek a rendszernek a jelentés szerint hármas célja van: a pénzérték állandóságának fenntartása, a belső hitelügyi szervezet épségének lehető megóvása és legszükségesebb külföldi fizetéseink ellátásának biztosítása. Ennek a célnak elérése érdekében a devizaellátást a Bank kezében központosították oly módon, hogy a Magyarországon székelő magyar állampolgárok valuta- és devizakészleteit a kibocsátott rendeletek keretében igénybe vették, másfelől pedig az exportból származó devizákat az exportőr köteles a jegybanknak beszolgáltatni. A Bank azután az így befolyt külföldi fizetési eszközökből elégíti ki a jelentkező szükségleteket fontosságuk sorrendjében. Kezdetben ebből az alapból — amelyhez még az 1931 augusztusában felvett állami kölcsön valutája is hozzáadatott — fedezték külföldi adósságaink kamat- és törlesztési szükségletét, majd az állam és állami üzemek (MÁV, posta stb.) külföldi fizetési eszközökben teljesítendő fizetéseit, az utazási szükségleteket, végül a rendelkezésre álló fedezet arányában a tárcaközi bizottság által megszabott szükségességi sorrendben az importőrök devizaszükségletét. Mindezek az igénybevételek, illetve kiutalások a Bank által közzétett hivatalos árfolyamokon — amelyek a valutáris értékparitásnak feleltek meg — történtek. Lássuk mindenekelőtt, mi volt a jegybank eme tevékenységének eddigi pénzügyi eredménye.

A Bank által közzétett adatok szerint¹² 1931 augusztus 1-től 1932 június 30-ig befolyt az állami kölcsönből 87,7 millió, külföldi fizetési eszközök kényszerű igénybevételből 29,1 millió, exportdevizákból 148,1 millió, különböző címeken 1,7 millió, összesen 266,6 millió pengő. Ebből felhasználtatott: külföldi kölcsönök kamat- és törlesztési szükségletére 115,2 millió, állami üzemek passzív egyenlegére 12,7 millió, a kormány és magánosok külföldi és utazási szükségletére 25,9 millió, bankári ügyletek és váltóforgalom egyenlegére 4,3 millió, importcélokra 106 millió, ezen felül import céljaira fordíttatott 51 millió pengő kompenzációs úton ama cégek részéről, amelyeknek jogosítványuk volt ellenőrzés mellett exportdevizáikat importszükségleteikkel kiegyenlíteni, továbbá 8,5 millió oly deviza, amelyek árubehozatal céljaira felszabadíttattak.

Szembeötlik mindenekelőtt, hogy a kényszer útján igénybe vett külföldi fizetési eszközökből mindössze 29,1 millió folyt be, alig 10%-a a 11 hónap összes bevételének, oly aránylag csekély összeg tehát, amelynek jelentősége semmiféle arányban sem áll a magánjogokba való beavatkozásnak azzal az intenzitásával, amelyet ez az intézkedés jelentett. Hogy ez az igénybevétel a mi viszonyaink között inkább a „demokratikus irigységnek”, mint közgazdasági megfontolásoknak volt tulajdonítható, eléggé kiviláglik abból, hogy például a külföldi adósságaink után való kamat- és tőketörlesztési fizetéseknek 1–2 hónappal az év vége előtt — amikor az amúgy is megtörtént — eszközölt beszüntetése feleslegessé tette volna a nagy zajjal megindított egész igénybevételi akciót. Emellett meg kell említeni, hogy amíg a pénzben és követelésekben rendelkezésre álló fizetési eszközöket nyomban és nagy szigorral igénybe vették — a Bank természetszerűleg melléktekintetek nélkül és kifogástalan pontossággal teljesítette ezt a kötelezettségét —, addig a kormány a mai napig sem élt azzal az 1931. XXXII. törvénycikk 4. §-ában nyert felhatalmazásával, hogy minden külföldi vagyonnak bejelentését is követelhesse.

A bank által közölt számadatokból kitűnik továbbá, hogy a kötött devizagazdálkodási rendszernek egyáltalán nem sikerült az exportdevizákat túlnyomó részükben megszereznie, még kevésbé pedig az importdevizákat a szükséglet arányában legalább túlnyomó részben a közgazdasági élet rendelkezésére bocsátani. Nem azért, mintha a Bank illetékes szerveinek eljárását kívánnánk bírálat tárgyává tenni, mert ellenkezőleg azt tartjuk, hogy ezek a szervek felülmúlhatatlan komolysággal, bámulatos buzgalommal és szakértelemmel, mindenekelőtt pedig a legnagyobb elismerést érdemlő tárgyilagossággal és részrehajlatlansággal végezték hálátlan és nehéz feladatukat, hanem azért, hogy magának a rendszernek gyakorlati kivihetetlenségét és igazságtalanságát illusztráljuk, szembe akarjuk a fenti számokat állítani külkereskedelmi statisztikánk ugyanerre a 11 hónapra vonatkozó adataival. Ezekből az adatokból kiderül, hogy a 11 hónap alatt összes importunk 365,4 millió pengőt, összes exportunk 421 millió pengőt tett ki, vagyis nyersen számítva, összes exportunk értékének — ha az engedélyezett kompenzációk 60 milliós összegét hozzáütjük — csak mintegy 50%-át sikerült a Banknak megfognia, viszont az importszükséglet fedezésére szükséges fizetési eszközöknek csak mintegy 45%-át volt képes kiszolgáltatni. Ha figyelembe is vesszük, hogy mások a statisztikai értékadatok, mint a tényleges nettó ellenérték, ha mérlegeljük azt is, hogy nem ugyanannak a forgalomnak az összehasonlítása áll előttünk a naptári eltérések miatt, ha méltányoljuk azt is, hogy a százalékos arány fokozatosan javult, — igaz ugyan, hogy a forgalom ijesztő összezsugorodása árán —, mégis csak oda kell következtetnünk, hogy úgy az export, mint az import kiegyenlítése nagyrészt a jegybankon kívül, abban az úgynevezett zugforgalomban bonyolódott le, amelynek jegyzései — egyébként összhangban a pengőnek külföldi áralakulásával — átlag mintegy 30%‑os diszázsiót mutattak.

Vagyis elsősorban azok, akik kompenzációs joggal bírtak, az ebben a keretben lebonyolított mintegy 60 millió után mások által igénybe nem vehető 30%‑os előnyben részesültek, másodszor azok az exportőrök, akik devizáikat beszolgáltatták, ezek összege után 30%‑kal kevesebbet kaptak, mint amennyi exportjuk valóságos ellenértékének megfelelt és ugyanígy azok az importőrök, akik a Banktól kapták az importdevizát, ennek összege után 30% előnyt élveztek azok felett, akik ily devizákhoz nem juthattak. Mindezt betetézte azután az a jogerkölcs szempontjából elviselhetetlen érzés, hogy az államhatalom a törvényes tilalmak felett napirendre térve az úgynevezett zugforgalomnak majdnem teljes nyilvánossággal lebonyolódó tranzakcióit kénytelen volt tudomásul venni, miután nem volt képes sem az exportot megfogni — ezt a 30%‑os büntetés tudatában közgazdasági okokból nem tehette —, sem és még kevésbé az okvetlen szükséges importot meggátolni, mert ez fontos ipari és kereskedelmi érdekekbe ütközött volna. A kötött gazdálkodás a maga paritásos árfolyamaival csak a gazdasági élet területének egy részén érvényesül, míg a másik részén a kereslet és kínálat, a piac szabad forgalmából kialakuló árak képződnek, még ezenkívül bizonyos kockázati felárral, amelyet a fennálló büntető rendelkezések támasztanak alá.

IV.

A Bank már fent idézett 1931. évi jelentése szerint „a kötött devizagazdálkodás céljai között a pengő védelme áll első helyen”. Majd hangsúlyozza a jelentés, hogy „a pengő védelmének súlypontja a belföldi vásárlóerő megóvására helyeződött át”. A pengő védelmére, illetve a belföldi vásárlóerő megóvására a Bank — a jelentés szavai szerint — „minden inflációs törekvéssel szembeszállva, a fizetési eszközök forgalmát igyekezett a gazdasági helyzet által indokolt észszerű keretek között tartani”. A Bank jelentésében foglalt ez a célkitűzés teljesen megegyezik a kormány programjával. Ez abban a miniszterelnöki nyilatkozatban nyer kifejezést, amelyet a Népszövetség pénzügyi bizottságának — Magyarország pénzügyi helyzetéről adott, fent már idézett — jelentése a következőkben közöl: „A kormány teljesen tudatában van az inflációban rejlő veszélyeknek és szilárd elhatározása, hogy az inflációtól tartózkodni fog.” A Banknak és a kormánynak ezt az együttes kijelentését nyugtázza a Népszövetség pénzügyi bizottságának jelentése, amikor a következőket mondja: „nézetünk szerint lényeges, hogy a pengő stabilitása fenntartassék és megelégedéssel vettük tudomásul, hogy a magyar kormány és a Nemzeti Bank teljes mértékben osztják ezt a felfogást.”

Vagyis a magyar kormány, a Nemzeti Bank és a Népszövetség pénzügyi bizottsága teljes egyetértésben voltak abban a tekintetben, hogy a pengő értékét az infláció elkerülésével feltétlenül meg kell védeni. Ennek az együttes elhatározásnak a kapcsán elsősorban az a kérdés vetődik fel, vajon helyes célkitűzés-e az infláció mellőzése és vajon ennek az eszköznek az alkalmazásával meg lehet-e az oly valutának az épségét őrizni, amely via facti elszakadt az aranyalaptól azáltal, hogy a bankjegyek sem aranyra, sem devizára be nem válthatók és hogy a Jegybank az 1931. júliusában bekövetkezett események hatása alatt kénytelen volt beszüntetni az azelőtt éveken át fenntartott azt a gyakorlatát, hogy pengő ellenében a törvényes paritáson a cél és rendeltetés minden vizsgálata nélkül eladott külföldi fizető eszközöket.

Ha a legexponáltabb metallista iskola híveitől eltekintünk, úgy megállapíthatjuk, hogy a tudománynak képviselői általában — tehát nemcsak a kifejezett nominalisták, illetve chartalisták — képviselik azt a felfogást, hogy elvileg lehetséges valamely ország papírpénzének belforgalmi értékét ércfedezet nélkül is változatlanul fenntartani akkor, ha a papírpénzforgalom mennyiségileg korlátozva van. Ricardo az első, aki ezt a tételt világosan kifejezi: „Amíg az állam egyedül ver pénzt, addig ennek a felségjognak a hatálya nincs korlátozva, mert a pénzverés mennyiségét korlátozván, a pénz értéke tetszés szerint emelhető. Ennek az elvnek az alapján forog a papírpénz: a papírpénz teljes hatálya mint felségjog minősíthető. Bár nincs belső értéke, mégis ha korlátozzuk mennyiségét, akkor a csereforgalomban értéke éppoly nagy, mint hasonló elnevezésű érméé vagy ércé… Papírpénz kibocsátásánál nincs fontosabb, mint teljesen meggyőződve lenni azokról a hatásokról, amelyek a mennyiség korlátozottságának elvéből következnek. Ötven év múlva alig fogja valaki elhinni, hogy bankigazgatók és miniszterek a mi időnkben nyomatékosan kétségbevonták a parlamentben és a parlament bizottságai előtt, hogy a Bank of England jegykibocsátásai, ha azokat nem korlátozza a jegyek tulajdonosainak ama joga, hogy a jegyeket akár ércre, akár érmére beváltsák, hatást gyakorolnak vagy gyakorolhatnak az árucikkek, az ércpénz vagy a külföldi fizetőeszközök áraira.”¹³

Ugyanezt a felfogást juttatja kifejezésre a modern írók közül Gustav Cassel, amikor a pénzérték elméletét a következőkép vezeti be: „A pénzérték stabilitása tehát nemcsak a tulajdonképpeni pénznek, hanem oly egyéb fizetőeszközöknek is bizonyos korlátozottságát követeli meg, amelyek nem képeznek pénzt, hanem ennek dacára pénzre szóló fizetési kötelezettségek teljesítésére felhasználhatók és a pénz értéke mindezeknek a fizetési eszközöknek kvantitatív korlátozottságától bizonyos függőségben kell, hogy legyen.”¹⁴

Pregnánsan fejezi ki ugyanezt Ludwig von Mises a következő szavakban: „Végre is csak egy eszköz létezik, amellyel a pénzérték további süllyedése feltartóztatható és ez a jegyforgalom további szaporításának beszüntetése és csak egy eszköz van, amely a pénzérték emelésére vezet: a jegyforgalom csökkentése.”¹⁵

Robert Liefmann csakis célszerűségi kérdésnek tünteti fel, vajon a papírpénz nemes érccel legyen-e fedezve, feltétlenül szükségesnek azt tartja, hogy az állam mellőzze a papírpénz mennyiségének tetszés szerinti szaporítását.¹⁶

Aziránt tehát valóban nincs és nem lehet kétség, hogy kormányzatunk és a Nemzeti Bank helyes és járható utat választott a pénzérték megóvására akkor, amikor az infláció elkerülését, tehát a bankjegykibocsátás korlátozottságát tartotta annak a fegyvernek, amellyel a pénz belső vásárlóereje fenntartható és amellyel megvédhető az ország lakossága azok ellen a rettentően súlyos gazdasági, társadalmi és erkölcsi pusztítások ellen, amelyeket az infláció jelent és amelyeket nálunk, ahol ezeken a pusztításokon 10–15 év előtt teljes mértékben átestünk, felesleges bővebben részletezni.¹⁷ Természetes, hogy amilyen egyszerűen felállítható elméletileg az a tétel, amely szerint a bankjegyforgalom korlátozottsága és észszerű keretekben való tartása biztosítéka a pénz értékének, éppoly nehéz gyakorlatilag az elvet érvényesíteni akkor, amikor az ércfedezettől való elszakadás megfosztja a hivatott tényezőket attól a mértékegységtől, amelyet a bankjegyforgalom megengedhető mennyiségére vonatkozólag az ércfedezethez való arány, illetve az ércpénzre vagy legalább devizákra való átváltás kötelezettsége jelent.

Mihelyt ez az összefüggés megszűnt, felmerül az infláció veszélye, mert azt, hogy az infláció hol kezdődik papírpénzforgalomnál, semmiféle fix szabály meg nem állapíthatja. Hogy mi az infláció, arra nincs szabatos körülírás, ennélfogva nincs is precíz szabály abban a tekintetben, mennyi az a bankjegyforgalom, amely — a Bank jelentésének kifejezésével élve — a gazdasági helyzet által indokolt észszerű keretek között mozog. Sajnos, a készfizetési kötelezettség, vagy a devizákra való átváltás, illetve devizaeladási kötelezettség előírásaitól felmentett papírpénzforgalom esetében már kogniciónak, magyarázatoknak és értelmezéseknek marad fenntartva annak az eldöntése, vajon hol végződik az az észszerű keret, amelyben bankjegyek kibocsáthatók és hol kezdődik a pusztító infláció. Vajon észszerű-e az, ha valamely ország jegybankja egyes pénzintézetek esetleges összeomlásával járó gazdasági bajok elkerülése érdekében kiterjeszti a viszontleszámítolási keretet oly váltók diszkontálására is, amelyek nem az áruforgalomból, hanem pénzügyi célokból keletkeztek? Vajon milyen mértékegységgel állapíttassék meg, hogy különösen mezőgazdasági országban a mezőgazdasággal egybefüggő váltók áruforgalomból származottaknak tekinthetők-e, vagy sem? Vajon az államháztartás vagy egyéb közületi háztartások fizetőképességének fenntartása céljából szabad-e a jegybanknak közvetett utakon, pl. az illető kommunitások váltóinak leszámítolása vagy kincstárjegyeinek lombardírozása útján pénzjegyeket forgalomba hoznia? Vajon bizonyos árszínvonal mellett mennyi az a jegyforgalom, amennyi még észszerűnek, tehát nem inflatáltnak tekintendő? Vajon cserbenhagyandók-e oly pénzintézetek vagy iparvállalatok, amelyek — esetleg közületekkel szemben fennálló, de likviddé nem tehető követelések birtokában — további váltóleszámítolások megtagadása esetében fizetésképtelen helyzetbe jutnának és ezáltal a betevők és hitelezők követelései elvesznének vagy legalábbis befagynának, holott ez újból felszítaná a bizalmatlanságot és ez a bizalmatlanság alááshatná a gazdasági életnek gyökérzetét? Ezek és hasonló kérdések tömege jelentkezik a kormányzat és a Bank vezetősége előtt, mihelyt a pénzforgalom tisztán papírpénzre szorítkozik és annak értékét csak a forgalom korlátozottsága biztosítja.

Emellett természetszerűleg figyelembeveendő, hogy az ércfedezetben rejlő biztosítéktól és az ércfedezet mechanizmusában működő automatikus korlátozottságától megfosztott papírpénz már csak az ország belsejében számíthat stabil vásárlóerőre, holott a külföldön teljesítendő fizetéseknél csak az oly fizetési eszközök jöhetnek teljes értékkel figyelembe, amelyek az illető külföldi országnak arannyal fedezett pénzére akadály nélkül és állandó árfolyamon átválthatók.

Az elvi álláspontnak és az elvi álláspont gyakorlati érvényesítése mindeme nehézségeinek hangsúlyozása után két kérdéssel akarunk foglalkozni. Az egyik, vajon nálunk immár egy esztendeje érvényben álló kötött devizagazdálkodásnak sikerült-e valóban pénzünk vásárlóerejét fenntartania, a másik, vajon az elért eredmény biztosítása okvetlenül és kizárólag a kötött devizagazdálkodás útján volt-e elérhető?

V.

Úgy a Nemzeti Bank vezetősége, mint a kormányzat többször kifejezésre juttatta azt a felfogását, amely szerint a kötött devizagazdálkodásnak sikerült a pengő belföldi vásárlóerejét megóvnia. A Bank 1931. évi jelentése ezt a megállapítást a következőkben juttatja kifejezésre: „Ez intézkedések kétségtelenül nagy mértékben hozzájárultak az átlagos árszínvonalnak mind a nagykereskedelmi, mind pedig a megélhetési indexszámokban kifejezésre jutó állandósulásához.”

Ugyanígy a magyar kormány elnöke a parlament és annak bizottságai előtt tett nyilatkozataiban és a kereskedelemügyi miniszter is többek között e sorok írójának a képviselőházban előterjesztett interpellációjára adott válaszában¹⁸ azt a felfogásukat juttatták kifejezésre, hogy a pengőnek belső vásárlóereje változatlan maradt. A magyar kormánynak az árstabilitás fenntartására irányuló ez a törekvése teljesen párhúzamos az angol kormány hasonló törekvésével. „Mindazoknak a szanálási intézkedéseknek, amelyeket az angol koncentrációs kormány 1931 ősze óta foganatosított, előfeltétele — mondja a Wirtschaftsdienst 1932. VII. 29. számában — az angol árszínvonal stabilitása volt. Eddig meglehetősen sikerült ezt a célt betartani.” Ugyanez a program lebegett a svéd kormány előtt is, amikor az aranystandard feladásával a svéd valuta lényegileg papírpénzzé változott. Cassel „A világ pénzszervezetének újjáépítéséről” közzétett legújabb tanulmányában¹⁹ a következőket írja:

„Az újjáépítés munkájának nyilvánvalóan az egyes valuták belső vásárlóerejének stabilizálásával kell kezdődnie. Nemzetközi értékük és különösen aranyban mért értékük a rekonstrukció első idejében figyelmen kívül kell, hogy maradjon. A belső stabilizálás már megkezdődött. Többé-kevésbé öntudatosan megkísérelték az új papírvalutákat szabályozni azzal a szándékkal, hogy belső vásárlóerejük bizonyos stabilitását épségben tartsák. Svédországban ezt a stabilizálást kifejezetten mint az ország pénzpolitikájának az aranyvaluta feladása után kitűzendő célját tekintették. Ez a program teljes sikerrel vitetett keresztül. A svéd valutának belső vásárlóereje a statisztikai hibakorlátok között pontosan ugyanaz, mint volt az előző évi szeptemberben. Az a tény, hogy ily eredményt el lehetett érni, igen nagy jelentőségű. Ez mutatja, hogy papírvaluta vásárlóerejének szándékos szabályozása lehetséges és hogy a jegybank célszerű politika útján valóban ellenőrizheti valutájának értékét.

Ez a tapasztalat alkalmas kell, hogy legyen arra, hogy bizalmat teremtsen jól kezelt papírvaluták iránt és ez a bizalom nyilván a pénzérték rekonstrukciójában való további előrehaladásnak első feltétele.”

Fennmarad az a kérdés, vajon valóban sikerült-e nekünk pénzünk vásárlóerejét a kötött devizagazdálkodás bevezetése útján és annak immár egy évi időtartama alatt teljes mértékben megóvni? Pusztán az a körülmény, hogy az árindex változatlan maradt, nem bizonyítja a pengő belső vásárlóereje fenntartására irányuló törekvés teljes sikerét. Nem bizonyítja azért, mert az ár egyrészt a pénz, másrészt az áru értékének viszonylata, a belső árszínvonal stabilitása tehát nemcsak abból kifolyólag állhat elő, hogy a pénz belső vásárlóereje változatlan marad, hanem származhatik abból is és nálunk meggyőződésünk szerint abból származott, hogy az ár ugyanolyan változásoknak volt az áruoldalon alávetve, mint amilyen változások a pénzoldalon jelentkeztek. Ha az áru értéke csökken és a pénz értéke változatlan marad, akkor az árszínvonal csökkenni fog. Ha az áru értéke emelkedik és a pénz értéke változatlan marad, akkor az árindex emelkedni fog anélkül, hogy ezért még a pénz értékének csökkenése volna jogosan megállapítható. Viszont az árindex változatlan maradhat, sőt csökkenhet és emellett a pénz értéke csökkenhetett abban az esetben tudniillik, ha az áru értéke ugyanannyival vagy többel csökkent, mint a pénz értéke.

Lássuk, mely eset következett be minálunk?

A nagykereskedelmi árak indexe:²⁰

Tehát

itt 2 pont emelkedés mutatkozik. Nézzük ezzel szemben, hogy ugyanaz alatt az év alatt milyen változást mutat a nagykereskedelmi indexszám olyan országokban, amelyek az aranyvaluta mellett kitartottak:

Nagykereskedelmi indexszámok:²¹

Ugyanerre az eltérésre utal Royall Tyler, a Népszövetség pénzügyi bizottságának magyarországi képviselője, az 1932. első negyedéről a Népszövetségnek tett jelentésében. A márciusi adatok alapján hivatkozik arra, hogy a magyar nagykereskedelmi indexszám az egy évvel ezelőttivel összehasonlítva 4 ponttal emelkedett és az indexszám csökkenése 2 év alatt mindössze 5% volt, ugyanakkor, mikor Közép- és Keleteurópa országainak legtöbbjében ez a csökkenés 20–30% volt. Megállapítja azt is, hogy az élelmicikkek árának csökkenése kompenzálta az ipari cikkek áremelkedését.²² Ebből az egybevetésből világos, hogy az a feltevés, mintha a pengő vásárlóereje változatlan maradt volna, nem bizonyul alaposnak, hanem az történt, hogy a pénz vásárlóerejének csökkenését — a nagykereskedelmi árindexszámnak 2 ponttal való emelkedését az egyszerűség kedvéért elhanyagoljuk — egyensúlyban tartotta az árucikkek árcsökkenése. A nagykereskedelmi cikkek világpiaci ára ugyanannyival csökkent, mint amennyivel pénzünk vásárlóereje és így mutatkozik az a látszólagos eredmény, mintha sikerült volna a pénz vásárlóerejét fenntartani. Egyedül ez lehet a helyes megállapítás, ami kiderül abból, hogy abban az esetben, ha a nagykereskedelmi árucikkek világpiaci árszínvonala változatlan maradt volna, úgy nálunk az index körülbelül 15–20 ponttal kellett volna, hogy emelkedjék, ami ebben az esetben világosan kifejezésre juttatta volna pénzünk vásárlóerejének időközben bekövetkezett csökkenését.

Mindezt nem azért hangsúlyozzuk, mintha ezzel le akarnók becsülni azoknak a nagy erőfeszítéseknek az értékét, amelyeket a kormányzat és a jegybank jegyforgalmunk korlátozása és az infláció kikerülése érdekében kifejtett, hanem csak azért, hogy tisztázzuk a hivatalos nyilatkozatok kiindulópontjának elvi tévedését, mert csak ennek a tévedésnek a tisztázása vezethet annak a valóságos tényállásnak a megvilágítására, hogy a kifejtett nagy erőmegfeszítés dacára sem sikerült a jegyforgalom mértékét azok közé a keretek közé szorítani, amelyek valóban pénzértékünk stabilitását teljes egészében biztosították volna.

Fennmarad még az a kérdés, vajon valóban csakis kötött devizaforgalom mellett kerülhető-e el az infláció, vajon kötött devizaforgalom szükségképpeni előfeltétele-e az infláció elkerülésének?

Elméletileg a Nemzeti Bank és — a Bank felfogását magáévá téve — a kormány is azon a nézőponton állanak, mintha a szabad devizaforgalom okvetlen az áruk árának emelkedésére vezetett volna és ez magával hozta volna az inflációt. Hivatalos körökben az a felfogás alakult ki, hogy amennyiben nem lett volna kötött devizaforgalom, ebben az esetben a szabad piacon a devizák árai erősen emelkedtek volna, mert az exportdevizáknak szabad árakon való értékesítése emelte volna az árucikkek iránt a belföldön való keresletet és így ezeknek pengőben kifejezett árszínvonalát, viszont az importnál a teljes behozatali árnak szabad devizapiacon való beszerzése az importcikkek árszínvonalára hatott volna emelőleg. Így tehát — eszerint a felfogás szerint — az árszínvonal általános emelkedése állott volna be, amely mellett fokozottabb bankjegyforgalomra lett volna szükség, vagyis bekövetkezett volna az infláció.

Ezzel szemben a valóság elméletileg az, hogy nem az áremelkedés idézi elő az inflációt, hanem az infláció idézi elő az áremelkedést. Ha tehát nincs infláció, vagyis ha a Jegybank szigorúan ügyel arra, hogy a bankjegyforgalmat észszerű keretek között tartsa, ebben az esetben nem forog fenn és nem következhetik be az infláció. A közönség vásárlóképessége körülhatárolt mennyiséget jelent, amelynek kétségkívül van bizonyos rugalmassága, de amely a nemzeti jövedelem által körülvont kereteken túl csak abban az esetben terjeszkedhetik, ha a Bank a pénzjegyek erőltetett szaporításával mesterséges vásárlóerő-többletet teremt. Ellenkező esetben egyes árucikkekben vagy egyes árukategóriákban beálló áremelkedés szükségképpen maga után vonja a kereslet csökkenését más árucikkekben vagy más árukategóriákban és pedig ugyanabban az arányban, amelyben az áremelkedés egyes cikkekben vagy kategóriákban bekövetkezik, úgyhogy a vásárlóképesség összessége nagyjából változatlan marad, tehát az általános árindex sem szenvedhet lényegbemenő változást.

Az infláció és áremelkedés viszonyát Ricardo a Malthushoz 1810 aug. 10-ikén intézett levelében (lásd a M. Közgazdasági Könyvtár 1913. évi kiadványát) következőképpen domborítja ki: „A jószágok névleges értékének növekedése sohasem növelheti a pénz forgalmát. Amaz bizonyára csak okozata lehet, de nem oka.” Ugyanezt Friedrich Bendixen a következő tömör mondatokban fejezi ki: „Az áremelkedés az infláció következménye. Maga az infláció a túlzott pénztermelés. Túlzott akkor, ha az áruk szaporításának mértékén túl eszközöltetik. Ebben az esetben az áraknak emelkedniök kell. Így tehát az áremelkedés az inflációnak a következménye és szimptomája.”²³

Egyébként a magyar áralakulásra nézve fentebb közölt adataink bizonyítják, hogy a kötött devizagazdálkodás nem nyújt biztosítékot az áremelkedés veszélyével szemben, mert hiszen akkor, amikor a fentiekben a magyar index alakulását az aranyvaluta mellett megmaradt külföldi országok áralakulási indexével összehasonlítottuk, láttuk, hogy nálunk aranyban kifejezve igenis bekövetkezett áremelkedés: a külföldi indexszámokban mutatkozó világpiaci árcsökkenés elmaradása; viszont az a körülmény, hogy az áremelkedés pengőben kifejezett árakban nem, vagy csak 2 pont erejéig nyer kifejezést, csak annak a következése, hogy a pengő értékcsökkenését kompenzálta a világpiaci árszínvonal csökkenése. De nem is történhetett ez másképp akkor, amikor a Bank kimutatásai szerint az exportdevizáknak kb. csak a fele jutott kötött gazdálkodás uralma alá és viszont a központosított devizakezelés importszükségletünknek is csak kb. a felét volt képes kiegyenlíteni, a befolyt devizáknak fele a zugforgalomban értékesült, az importdevizaszükséglet fele szintén a zugban nyert kielégítést és alig kétséges, hogy az importáruk hazai árszínvonalát nem azok a devizaárak határozták meg, amelyeken a jegybank szolgáltatta a fizetési eszközöket, hanem azok, amelyek ebben a részben tolerált zugforgalomban szereztettek be.

Egyébként azt, hogy pusztán az aranyalapnak elhagyása, az aranyparitás megingása és ennek folytán a devizák áralakulásának a szabad forgalomra való bizása nem idéz elő szükségképpen általános áremelkedést, hanem ezt az áremelkedést csakis az esetleges infláció idézheti elő, már tapasztalati tények is igazolják. A következő táblázatban a nagykereskedelmi indexszámok alakulását oly 4 országban mutatjuk be, amelyek szintén letértek az aranyvalutáról, anélkül azonban, hogy a nálunk szükségesnek vélt kötött devizagazdálkodási rendszert behozzák, vagyis olyan országokról van szó, amelyek az aranyvaluta felhagyásával, de az infláció elkerülésével a külföldi fizetési eszközök áralakulását hatósági szabályozás helyett a kereslet és kínálat játékának engedték át. A táblázat a következő:²⁴

Láthatjuk, hogy a 4 ország közül, amelyek pénzértéke időközben kb. 25% árcsökkenést szenvedett, 3 van olyan, amelynek az árindexszínvonala 2–6%‑kal csökkent és csak egynél mutatkozik 1% indexemelkedés. Ha az indexeknek ezt az alakulását összehasonlítjuk az indexszámok nálunk bekövetkezett és fent kimutatott alakulásával, akkor világos, hogy az aranyalapnak az elhagyása és ezzel kapcsolatban az illető ország devizájának mintegy 25%‑os árcsökkenése nem vonja maga után szükségképpen az árindexek emelkedését, sőt lehetővé teszi, hogy a nemzetközi árupiacon jelentkező árcsökkenés legalább részben ily országokban is kifejezésre jusson, viszont kötött devizagazdálkodás nem jelenti szükségképpen, aminthogy nem jelentette minálunk azt az eredményt, hogy ezáltal a nemzetközi árupiacon beálló árcsökkenések az aranyértékéből vesztett valután át kifejezésre jussanak. A kérdés súlypontja egyedül és kizárólag az infláció bekövetkezésében vagy be nem következésében rejlik, illetőleg abban, hogy az esetleg bekövetkezett infláció mily mérveket öltött.

VI.

Kétségtelen azonban, hogy a kötött devizagazdálkodás bekövetkezésére nálunk az az aggodalom szolgáltatott alkalmat, hogy ennek elmaradása esetén a közönség sietni fog betéteit pénzintézetektől visszavenni, ezeket a betéteket átalakítja külföldi fizetési eszközökké és ezáltal a külföldre irányuló oly mérvű tőkemenekülés indul meg, amely szükségképpen maga után vonja az inflációt, vagy pedig, ha a jegykibocsátó intézet elzárkózik a betétek elvonása folytán mutatkozó fokozott és rendkívüli váltóleszámítolási hitelszükségletek kielégítésétől, ebben az esetben a pénzintézeti szervezet szenved olyan hátrányokat, amelyek az ország gazdasági életében kiszámíthatatlanul súlyos károkat okozhatnak. Oly komoly aggodalom ez, amely emberileg messzemenően igazolja azoknak a hivatalos tényezőknek az elhatározását, amelyek 1931 júliusában a veszély ellen a bankszűnnapok bevezetésével és a kötött devizagazdálkodás rendszerének bevezetésével igyekeztek védekezni.

Minthogy ezek a védekező eszközök minden előkészítés nélkül, hirtelen léptek életbe, utólag nagyon nehéz megállapítani, vajon azok a káros következések, amelyektől való félelem ezeknek az intézkedéseknek életet adott, valóban bekövetkeztek volna-e és oly mértékben következtek volna-e be, amint attól az illetékes körök tartottak. Hogy ezek a pánikszerű jelenségek lényeges kárt okozó mértékben nem következtek be azokban az országokban, amelyek szeptemberben és azt követőleg az aranyalapot feladták, ez magában nem szolgáltat bizonyítékul arra, hogy a pánik nálunk sem öltött volna nagyobb méreteket, mint Angliában, a skandináv országokban stb., mert lehet hivatkozni arra, hogy ezek az országok mégis gazdagabbak, mint a miénk, lakosságuk nagyobb közgazdasági képzettségénél fogva talán nagyobb higgadtsággal rendelkezik és nem ment át rövid idővel ezelőtt az infláció pusztító időszakán.

Mindezt elismerve mégis csak kérdés marad, vajon a pánikot nem éppen az idézte-e elő, hogy eruptív módon, minden előkészítés nélkül és a közönség számára nem is egészen világosan látható okokból, lezárták a bankok pénztárait és az aranyalaptól való eltérésnek amúgy is bizalmatlanságot keltő tényét fokozták és élesítették azzal, hogy egyidejűleg a pengőben való pénzdiszpozíció lehetőségét is megszüntették. Merjük állítani, hogy amennyiben a bankszűnnapok bevezetése helyett azzal kísérték volna az aranyalaptól való eltérés kényszerű intézkedését, hogy a külfölddel szemben való minden fizetést szüntettek volna be, az ily intézkedés önmagában elégséges lett volna ahhoz, hogy nagyobb pánik keletkezésének útját állja, mert mindenki előtt nyilvánvalóvá lehetett volna és ezt megfelelő magyarázatokkal világossá is lehetett volna tenni, hogy fizetési mérlegünknek egyoldalú intézkedéssel egyensúlyba történt hozatala a valuta romlásának útját állja.

A Bank 1931. évi jelentése és a hivatalos köröknek többször elhangzott megnyilatkozása a közönség lelki nyugalmának helyreállását és az ebből folyt azt a körülményt, hogy a betétek elvonása a pénzintézetektől nem öltött katasztrofális méreteket, az aranypengő bevezetésének és a magyar szavatossági bank megszervezésének, illetőleg azoknak a pszichológiai hatásoknak tulajdonítja, amelyeket ezek az intézkedések kiváltottak. Ha nem is tagadhatjuk, hogy az aranypengő bevezetése és az úgynevezett garanciabank megalapításának híre a betevők körében pillanatnyi megnyugvást idézett elő, mégis meg kell állapítanunk, hogy ezek a tények nem estek oly döntő súllyal latba, vagy legalábbis nem lehettek oly tartós hatással, mint ahogy azt a hivatalos tényezők vélik. Ha az aranypengő bevezetése és a garanciabank megalapítása lettek volna azok a megnyugtatások, amelyek a közönséget a betétpániktól visszatartották, akkor az időközben letelt hónapok tanulságai ezt a kedvező pszichológiai hatást már rég eltörölhették volna. Hiszen tudjuk, hogy a garanciabank a mai napig sem kezdte meg működését és tudjuk azt is, hogy a pengőnek az aranyhoz való arányának hivatalos közzététele, amely a magyar kormány 4560/1931. sz. rendeletének hatodik szakasza szerint legkésőbb 14 nap múlva kellett volna, hogy megkezdődjék, a kormány 4600/1931. sz. rendeletének harmadik szakaszában bizonytalan időre elhalasztatott és az aranypengő árfolyamát mindeddig — tehát immár egy teljes év óta — nem tartották közzéteendőnek, holott ezalatt az év alatt a zugforgalomban és az arany megengedett forgalmában időközönként az érték 25%-át elérő kilengések is voltak tapasztalhatók. Ha az aranypengő bevezetése és a garanciabank alapítása lettek volna valóban azok a csillapítószerek, amelyekre a magyar közönség idegrendszere rászorult, akkor azoknak a bejelentett, de tényleg ki nem osztott csillapítószereknek az elmaradása kiválthatta volna a kedvezőtlen ellenhatást, holott tudjuk, hogy ez nem következett be, hanem ellenkezőleg, a devizák frontján oly örvendetes nyugalom állott be, amely inkább arra enged következtetni, hogy azok az aggodalmak, amelyek a mi közönségünk lelki fegyelmezetlenségére és hisztérikus állapotára következtettek, eredendően alaptalanok, vagy legalábbis erősen túlzottak voltak és így sem ezekre a csillapító eszközökre, sem még kevésbé oly drasztikus intézkedésekre, mint a kötött devizagazdálkodás bevezetése, ennek a lelkiállapotnak az alapján nem volt okvetlen szükség.

Ami a betétek alakulását illeti, úgy meg kell állapítani, hogy sem az előbb említett csillapítószerek reménye, sem a kötött devizagazdálkodás végeredményben nem tudták teljesen a pénzintézetek által kezelt betéti állomány csökkenését feltartóztatni. Ha látjuk,²⁵ hogy a magyar pénzintézetek betéti állománya 1931 márciusától 1932 márciusáig 1957 millió pengőről 1521 millió pengőre, tehát több mint 20%‑kal apadt, akkor láthatjuk, hogy semmiféle mesterséges intézkedés sem képes a közönség körében megindult bizalmatlanságot teljesen feltartóztatni, sőt a nép lélektana szempontjából kérdéses, vajon a nap nap után a közönség nyakába zúdított csillapító intézkedések nem váltanak-e ki éppen ellenkező hatást.

Nem merjük tagadásba venni, hogy ez a betétcsökkenés nem lett volna-e jelentékenyebb abban az esetben, ha a kormányzat és a Bank a devizaforgalom szabadságát a külfölddel szemben való fizetések egyidejű beszüntetése mellett fenntartotta volna, de meg vagyunk arról győződve, hogy a betéteknek esetleg időközönként beállott nagyobb fokú csökkenése sokkal könnyebben nyert volna ellensúlyt a gazdasági élet relatíve szabad folyásában, mint ahogy azok mellett a súlyos korlátozások mellett történhetett, amelyek a szabad foglalkozású lakosság nagy részének keresetképességét eleve kérdéssé tették.

Már fentebb jeleztük azt a felfogásunkat, hogy nem annyira a csillapítószerül szánt korlátozó intézkedések, mint inkább a világgazdasági helyzet és a külföldi valutapiacokon beállott események segítették elő annak az örvendetes ténynek a kialakulását, hogy a dollár és aranyárfolyam a zug-, illetve tolerált piacon hónapokon keresztül szinte változatlan maradt. Angliának és a skandináv államoknak az aranystandardtól való elszakadása, ezen hatalmas országok valutáinak leromlása és azok a veszteségek, amelyeket ennek során azok szenvedtek, akik esetleg tőkéik egy részét ezekbe az országokba menekítették, majd később az Egyesült Államoktól történt nagyfokú aranyelvonások (a Federal Reserve Bank aranyállománya 1 év alatt 800 millió dollárral, vagyis 22,5%-kal csökkent) és azok a hírek, amelyek szerint az Egyesült Államok kormánya inflációval óhajt a gazdasági élet segítségére jönni, amit nálunk úgy értelmeztek, mintha a mi fogalmaink szerinti inflációról volna szó, végül a nagykereskedelmi cikkek világpiaci árának zuhanása, amely valóban azt a látszatot kelthette a laikus közönség előtt, mintha a pengő vásárlóereje maradt volna változatlan, mindezek a jelenségek szerencsére lényegesen hozzájárultak ahhoz, hogy a Bank komoly és tiszteletreméltó törekvései, amelyek az infláció elkerülésére irányultak, legalábbis nagyrészt eredményre vezethettek. Hozzájárult mindehhez, hogy gazdasági helyzetünk alakulása folytán mindinkább meggyérültek azok a lehetőségek, amelyek a közönség esetleg megijedt részének biztosítékot nyújthattak volna az esetleges valutaromlás következményeivel szemben. Amíg a háború utáni infláció idejében áruk halmozásával, mezőgazdasági és más ingatlanok vételével igyekeztek a megijedt tőkepénzesek vagy spekulánsok tőkéjüket megmenteni vagy vagyont teremteni, addig a mostani időkben a mezőgazdaság katasztrofálisan rossz konjunkturája, az árucikkek folytonos áresése, a fogyasztás folytonos csökkenése még a legaggódóbb kapitalistát is visszatartották attól, hogy tőkéje számára a menekülésnek ily módozatait válassza, úgyhogy végeredményben, eltekintve a házakba és építkezésekbe való menekülésnek a lehetőségétől, amely egy ideig nyitva állott, de most már a lakosság bérfizetési képességének megcsappanása folytán szintén megszűnt, úgyszólván nem állott mód rendelkezésre, amely több biztosítékot nyújtott volna, mint a vagyonnak pengőben való fenntartása.

Ha tehát látjuk azt, hogy a külföldi fizetési eszközökbe való menekülés, a külföldi események folytán szintén alig lekicsinyelhető veszélyeket tüntetett fel, másrészt mindenféle jövedelmet eleve kizárt, holott éppen a keresetképesség megcsökkenése folytán mindenki mindinkább rá volt szorulva megtakarított tőkéjének kamatjövedelmére, ha látjuk a dologi értékekbe való menekülés problématikus eredményeit és ha mindezeken felül figyelembe vesszük, hogy a közönség hamar észrevette a különbséget, amely a jegykibocsátás szabadalmának gyakorlási módja tekintetében a háború utáni infláció ideje és a mostani időszak között fennállott: akkor megérthetjük, hogy a pengőtől való menekülés pánikja hamar elült, de azt is láthatjuk, hogy miután ugyanezek a körülmények kényszerintézkedések híján is, vagy talán akkor még fokozottabban érvényesültek volna, éppen ezért nem ismerhetjük el indokoltnak a devizakényszergazdálkodás bevezetését, amelynek pszichológiai eredményei szerintünk teljesen problématikusak, amely viszont, mint a későbbiekben igyekszünk kimutatni, az ország termelésére súlyos csapást mér.

VII.

Akárhogy is lett légyen, kétségtelen az, hogy a devizagazdálkodás terén tett azokat az intézkedéseket, amelyek a tőkemenekülés elhárítása céljából történtek, visszacsinálni nem lehet és nem kétséges az sem, hogy amikor hiányzott a bátorságunk hozzá, hogy az összeomlás pillanatában a devizák szabad forgalmát fenntartsuk, úgy viszont most már erre a teljesen szabad forgalomra csak akkor fogunk visszatérhetni, ha valutáris helyzetünket gazdaságilag és pénzügyileg döntően alá tudjuk támasztani. Viszont azonban a kötött devizagazdálkodásnak azt a részét, amely az exportdevizák beszolgáltatására és az importdevizák kiutalására vonatkozik, tarthatatlannak véljük és az a meggyőződésünk, hogy a rendszernek az a része a nemzeti termelés szempontjából oly súlyos károkat okozott és okoz jelenleg is, hogy ennek gyökeres módosítása gazdasági politikánk legsürgősebb feladatai közé tartozik.

Amikor a Bank az exportdevizák elszámolásánál és az importdevizák kiutalásánál oly árfolyamot alkalmaz, amely a törvényes aranyparitásnak felel meg és nem számol a valóságban bekövetkezett mintegy 30%‑os diszázsióval, akkor ez végeredményében annyit jelent, hogy büntetjük a kivitelt és jutalmazzuk az importot. Ezzel egész gazdasági életünk ferde sikra jut, mert homlokegyenest ellenkezőjét tesszük annak, amit nemzeti termelésünk fenntartása és megerősítése és fizetési mérlegünk megjavítása érdekében tennünk kellene.

A német birodalmi statisztikai hivatal kiadásában megjelenő „Wirtschaft und Statistik” 1932 júliusi számában 48 külföldi ország és pedig 25 európai és 23 tengerentúli ország külkereskedelmi forgalmának legutóbbi alakulását mutatja ki. Ebből a kimutatásból kiderül, hogy ezeknek az országoknak a behozatala 1932 első negyedében az 1931. év első negyedével összehasonlítva 33,1%‑kal csökkent, ugyanakkor Magyarországé 52,7%‑kal. A 48 ország 1932 első negyedévi importja összehasonlítva az 1931. év negyedik negyedével 18,3%‑kal csökkent, ugyanakkor Magyarországé 41,9%‑kal. A kiviteli oldalon a kép a következő: a 48 ország összes kivitele az 1932. év első negyedében összehasonlítva az 1931. év első negyedével csökkent 33,6%‑kal, ugyanakkor Magyarországé 56,2%‑kal. Ha pedig 1932. év első negyedének a kivitelét 1931. év utolsó negyedével hasonlítjuk össze, úgy a csökkenés a 48 országnál 23,1%, ugyanakkor Magyarországon 65,5%.

Ezek az összehasonlítások, amelyek tárgyilagos és illetékes forrásból származnak, megrázó erővel mutatják azokat a pusztító hatásokat, amelyeket devizapolitikánk az ország külkereskedelmi forgalmára gyakorolt. Igaz, hogy mezőgazdasági ország vagyunk és a mezőgazdasági országok szenvednek legtöbbet a válság súlya alatt, de a 48 ország között van más mezőgazdasági ország is és a részletes táblázatban, amely a 48 ország adatait egyenként tárja elő, egyetlenegy sincs olyan, amelynél a külkereskedelmi forgalom visszaesése oly katasztrofális méreteket öltött volna, mint minálunk. Ha ehhez hozzávesszük a belső áruforgalomnak és a belső fogyasztásnak számtalan statisztikai adaton keresztül kivilágló összezsugorodását, akkor előttünk áll az a helyzet, amelyet a kötött devizagazdálkodás rendszere nemzeti termelésünkben előidézett.

Hozzájön mindehhez az igazságtalanságoknak az a végtelen sorozata, amelyet ez a rendszer magával hozott. Mint fentebb láttuk, a termelésnek egy része, a gyáripari vállalatoknak egy csoportja, 11 hónap alatt kb. 60 millió pengő erejéig élvezte azt a kivételes kedvezményt, hogy exportját importjával kompenzálhatta, vagyis, hogy meg volt mentve a diszázsiótól, attól a veszteségtől, amelyet a többi exportőrök szenvedtek. Ezekre nézve tehát az a jogos helyzet állíttatott elő, hogy exportjuk valóságos külföldi ellenértékét megkaphatták, míg a többiek — és ezek között foglal helyet az egész kereskedelem és az egész mezőgazdaság — exportjuk külföldi ellenértékét csak a diszázsióval csökkentett összegben kaphatták meg, ami a legsúlyosabb igazságtalanságot jelenti. A kötött devizagazdálkodás rendszerének hátrányait teljes mértékben szenvedte a mezőgazdaság és a kereskedelem, valamint a gyáriparnak az a része, amely a kompenzáció kedvezményében nem részesült. Fokozódott ez az igazságtalanság azáltal, hogy nem a gazdasági élet szabad érvényesülése, hanem hatósági elhatározások döntötték el, vajon mely importőr és milyen arányban részesüljön abban a kedvezményben, hogy az importhoz szükséges devizaszükségletének részét diszázsiótól mentesen, tehát 30%-nyi ajándékkal, amely az export terhére ment, kaphassa meg. Mindez azután arra vezetett, hogy egyesek, főleg nagyobb gyáripari vállalatok, ebben a szomorú időben különlegesen nagy nyereségeket érhettek el, egyes nagy vállalatok köztudomásúlag abban a helyzetben voltak, hogy előbb fennállott nagy tartozásaikat egészben vagy nagyrészt visszafizethették, míg mások, köztük egész termelőosztályok, a nemzetközi gazdasági helyzet leromlása által okozott súlyos veszteségeken túlmenő, a kötött devizagazdálkodás rendszere által előidézett újabb jelentős veszteségeket szenvedtek.

A kötött devizagazdálkodásnak az a merev rendszere, amely nálunk fennállott és ma is fennáll, és amely csak területileg van korlátozva a kompenzáció kedvezménye által, de azáltal éppen az egyenlőtlen elbánás igazságtalanságát fokozza, csakis minálunk áll fenn, mert még Ausztria is, amely kezdetben ezt a rendszert követte, időközben teljesen letért erről az útról és ott ma már a névleges árfolyamok egyébkénti fenntartása mellett az exportőrök és importőrök szabad kliringje szabályozza az export- és importdevizák értékesítési, illetve beszerzési árait.

Ezzel a merev és termelésellenes rendszerrel szemben szinte kezdettől fogva jelentkeztek ellenjavaslatok, amelyek a rendszer merevségét lettek volna hivatottak enyhíteni és amelyek célja az volt, hogy vessünk véget annak a lehetetlen gazdasági elgondolásnak, amely végeredményben bünteti az exportot és jutalmazza az importot. Ezeknek a soroknak az írója az érdekképviseleti életben, majd a sajtóban és a Parlamentben is sürgette a mai merev rendszer helyébe oly rendszernek a behozatalát, amely szerint az egyébkénti korlátozások fenntartása mellett exportőrök és importőrök szabad forgalma állíttassék helyre. Az elgondolás az volt, hogy a Bank továbbra is tartsa ellenőrzés alatt az exportot, de az exportőrök jogosítva és kötelezve legyenek az exportdevizákat — ellenőrzés mellett — meghatározott időtartamon belül, erre a célra megszervezendő forgalomban, az ott kialakuló árakon szabadon értékesíteni. Viszont az importőrök, akiknek importigénye a maihoz hasonló előzetes cenzúra alapján jogosnak ismertetik el, nyerjenek jogot arra, hogy a szükséges importdevizákat eme szabad forgalomban az ott kialakuló árakon beszerezhessék. Ugyanerre a szabad forgalomra lennének utalandók azok az egyéb devizaigények is — állam és állami üzemek igényei, utazási, forgalmi szükségletek stb. —, amelyeket ma a jegybank a névleges árfolyamokon elégít ki, holott ez is azt az igazságtalanságot rejti magában, hogy bizonyos állami és társadalmi szükségletek kielégítésének terhét nem a közösség, hanem egyedül az export viseli.

Ezzel az elgondolással szemben hivatalos tényezők a legmesszebbmenő ellenállást fejtik ki.²⁶ Ez az ellenállás érvelését a következő megfontolásokra támasztja:

Az ajánlott rendszer — mondják — az aranyvalutával való formális szakítást jelentené, a devizaárfolyamok számottevően felszöknének, a kereslet az árfolyamokat mihamarább állandóan felhajtaná és így hamarosan nagyarányú árfolyamemelkedésre kerülne a sor. Minthogy pedig a fogyasztást legalábbis számottevő részében a külföldről behozott áruk látják el, az árak — a legalizált szabadforgalomban kialakuló devizaárfolyamoknak megfelelően — számottevően emelkednének, ami a pénzérték romlását idézné elő, vagy siettetné. A magasabb árnívó ellen a hitelező védekezni fog, csökkenteni fogja betéteit és értékálló elhelyezésekbe fog menekülni. Végeredményben azután a pénzérték romlása az államháztartás egyensúlyát is veszélyeztetni fogja. Azzal az érvvel szemben, mintha az exportőr az exportdevizának a névleges árfolyamon levő elszámolásával veszteséget szenvedne, azt hozzák fel, hogy ez a veszteség csak látszólagos, mert a pengő vásárlóerejének épségben tartása folytán az exportőr, tehát elsősorban a mezőgazda, nem szenved valóságos veszteséget, hanem ellenkező esetben jutna jogosulatlan előnyökhöz.

Ami azt az aggályt illeti, hogy az importőrök és exportőrök közötti szabadforgalomban való kialakulása a devizaárfolyamoknak az aranynyal való végleges szakítást jelentené, ebben a tekintetben arra utalhatunk, ami fenti fejtegetéseinkből is kivilágik, hogy tudniillik az exportdevizáknak amúgy is mintegy fele az úgynevezett zugforgalomban került eladásra és a szükségelt importdevizáknak legalábbis fele ugyanezen a piacon szereztetett be. Emellett ezen a piacon szerezték be az utazási forgalom szükségletének jelentékeny részét, végül ugyanezen a piacon ment végbe közismert módon ama jelentékeny devizaszükségleteknek a beszerzése, amelyek külföldön levő magyar záloglevelek és kötvények repatriálásából származnak. Ezt a zugforgalmat a maga nagy méreteivel a hivatalos hatalom eltűrte és kénytelen is volt tűrni, mert tudva azt, hogy a legitim devizaszükségletnek tekintélyes részét kielégíteni nem képes, nem volt és nem lehetett bátorsága és ereje ahhoz, hogy a büntető törvények hatalmát éreztesse azokkal, akik az ország termelése érdekében kénytelenek ezen az úton devizaszükségletük fedezéséről gondoskodni. Ennek az úgynevezett zugforgalomnak, — amely azonban valósággal tűrt magánforgalom volt és ma is az — árfolyamjegyzései mindenki előtt teljesen ismertek voltak, ezekre az árfolyamjegyzésekre a parlamenti vitákban, a szaktanácskozásokon folytatólag pontos hivatkozás történik, sőt ezeket az árfolyamokat a Népszövetség magyarországi megbízottja hivatalos jelentéseiben, mint a magyar pengő valóságos áralakulásának adatait állandóan idézi. Joggal állíthatjuk tehát, hogy amennyiben az ebben a forgalomban kialakuló árfolyamok nem jelentik az aranyalappal való végleges szakítást, úgy ezt semmivel jobban nem jelentené az általunk tervezett szabadforgalom sem. Amennyi mérséklő hatást azonban netalán az gyakorolt, hogy a zugforgalomban kialakuló árfolyamoknak a közzététele meg volt tiltva, ugyanezt az exportőrök és importőrök szabad forgalmában kialakuló árfolyamokkal szemben is meg lehetne tenni, ha valóban azt gondoljuk, hogy ezeknek az árfolyamoknak nem nyíltan, hanem titokban való terjesztése dönti el a kérdés lényegét.

Azzal az aggállyal szemben azonban, mintha a tervezett korlátolt szabadforgalom az aranyalappal való szakítást, a diszázsiónak hivatalos elismerését jelentené, szabadjon utalni arra, hogy éppen magának az aranynak a forgalma nálunk tudvalevőleg szabad, sőt az aranynak ebben a teljesen szabad forgalomban kialakuló árait, tehát az áraknak ingadozásait is szabad nyilvánosan közölni és ezek az árfolyamok nyilvános vita tárgyát is képezik. Ha ennek a teljesen szabad és korlátlan forgalomnak az árfolyamai nyilvánosak, ha mindenki mindennap teljes szabadsággal megtudhatja, hogy mi egy kg. aranynak pengőben kifejezett értéke, akkor valóban nem értjük, miért jelentene az export- és importdevizák tervezett forgalma nagyobb sérelmet a pengő értékelésére vonatkozólag, mint aminőt az arany szabad magánforgalma jelent. Végre is valamely papírpénz diszázsiója éppen a papírpénz és arany relációját jelzi, ha pedig ezt szabad közzétenni és ha ennek immár hónapokon keresztül igen nagy hullámzásokon keresztül való közlése nem okozott a közönségben semmiféle nagyobb félelmet, sőt ezeket az ingadozásokat a közönség a legnagyobb nyugalommal vette tudomásul, akkor teljesen érthetetlen, hogy miért okozna a devizák árfolyamainak a mainál szélesebb körben való ismertté tétele olyan hatásokat, mint amilyenektől a jegybank és a kormány fél, miért okozná éppen ez a betétek nagyobb mérvű elvonását, a dologi értékekbe való nagyobb menekülést és hogyan gyakorolhat ez az államháztartás egyensúlyára bármiféle befolyást? Azt az aggodalmat pedig, mintha a tervbevett szabadforgalom az aranypengő elnevezés alatt kilátásba helyezett csillapítószer hatálytalanítását jelentené, könnyen megcáfolhatjuk azzal az egyszerű megállapítással, hogy amennyiben az arany szabad forgalmában kialakult nagy áringadozások nem tették szükségessé az aranypengő-rendelet szerinti árfolyamok közzétételét, akkor ezek a közzétételek éppen úgy elmaradhatnak akkor is, ha az aranyforgalom nyílt jegyzésein kívül és az úgynevezett zugforgalom közismert jegyzései helyett közismertekké válnak, habár nem hivatalos közlések alapján az általunk tervezett szabadforgalom jegyzései.

Fennmarad még az a kérdés, vajon eme bizonyos korlátolt szabadforgalom valóban az árak nagymérvű emelkedésére fog-e vezetni? Hogy egyes cikkek vagy árukategóriák különleges áremelkedése nem vonhatja maga után a vásárlóerő összességének változatlansága mellett az általános árszínvonal emelkedését, erre már fentebb utaltunk és utalunk arra is, hogy eddig sem akadályozta semmi az importőröket abban, hogy az importáruknak, vagy az importált nyersanyagból készült gyártmányoknak belső ármegszabásánál ne azt vegyék alapul, mintha egész importjukat zugárfolyamokon fedezték volna. De foglalkozni kívánunk külön azzal a kérdéssel, mennyiben befolyásolná az általunk tervezett szabadforgalom az áralakulást és külön kívánunk ezzel a kérdéssel az exportcikkek és külön az importcikkek szempontjából foglalkozni.

Ami az exportcikkeket, tehát főleg a mezőgazdaság termékeit illeti, ebben a tekintetben távolról sem fogadhatjuk el helytállónak azt a beállítást, mintha az exportőr külön ajándékban részesülne abban az esetben, ha az exportált cikknek világpiaci árát aranyértékben, tehát a névleges árfolyamoknál 30%‑kal drágábban kapná meg, mert ellenkezőleg a mai helyzet indokolatlan pönalizálást jelent, amelynek megszüntetése nem az exportőrök egyéni érdeke, hanem a legfontosabb termelési érdek.

A valóságos helyzetet annál az exportcikkünknél akarjuk bemutatni, amelynél a visszaesés exportunkban a legerősebb, a szarvasmarhánál, már csak azért is, mert a marhahizlalás elmaradása vagy visszaesése nemcsak egyik, azelőtt jövedelmező mezőgazdasági termelési ágnak elsorvadását, hanem azt is jelenti, hogy a trágyatermelés elmaradása, illetve összesugorodása folytán egész mezőgazdasági termelésünk szenved számszerűleg ki nem mutatható, de kétségkívül igen súlyos hátrányokat.

Szarvasmarhakivitelünk alakulása az 1932. év első hat hónapjában az előző év első és második feléhez viszonyítva a következő szomorú képet mutatja:

Hogy megvilágíthassuk, vajon a szarvasmarhaexportőr, tehát végeredményben a hizlalógazda, jogosulatlan nyereséghez jutna-e, ha exportált cikkének teljes aranyellenértékét megkapná, a következőkben közöljük azt a kalkulációt, amely kimutatja, hogy úgynevezett svájci minőségű borjúfogas tinónak 210 napon keresztül való hizlalása mily előállítási költséget jelent kg élő súlyként. Ez a kalkuláció a következő:

A hízott marha végsúlya 680 kg, 1 kg élősúly előállítási költsége 89 fillér.

Ezzel az előállítási költséggel szemben ez idő szerint a Svájcba való kivitelnél, tekintettel a svájci tenyészállatalapra történő leadásra is, az exportőröknek 70 centime marad, vagyis a hivatalos árfolyamon 78 fillér, amiből 15 fillér költséget levonva ab istálló 63 fillér eladási ár, vagyis az előállítási költséggel szemben kg-ként 26 fillér tényleges veszteség mutatkozik.

A bécsi, olaszországi stb. minőségű kinőtt marha hizlalásánál az előállítási költség 88 fillér, ezzel szemben az Olaszországba való szállításnál elért nettó ellenérték kg-ként 48 fillér, a budapesti értékesítési ár pedig ab istálló kb. 55 fillér, a veszteség tehát itt kg-ként 40, illetve 33 fillér.

Ezzel a számítással kapcsolatban megemlítjük, hogy rendelkezésünkre áll egyik legelőkelőbb és legjobban vezetett dunántúli nagy uradalmunknak a kimutatása két hizlalási turnus lebonyolításáról. Az egyik vonatkozik 1931 június 1-én hízóba állított és 1932 augusztus 6-án elszállított 60 db tinó hizlalására, amelynél az eredmény az, hogy a tinók beszerzésére fordított vételár és azok hizlalására felhasznált takarmány összesen 40,800 pengőt tett ki, az eladási ár pedig 33,500 pengőt, úgyhogy az uradalom vesztesége 7,300 pengőre rúgott. A másik vonatkozik 118 db hízótinóra, amelyek előállítása 81,800 pengőbe került, eladása 50,000 pengőt eredményezett, úgyhogy közel 32,000 P veszteséggel járt.

Kérdezzük ezután, vajon valóban a mezőgazdasági exportőröknek jogtalan jutalmazása volna-e, ha ilyen piaci helyzet mellett a külföldön elérhető árnak pengőben realizálható legmagasabb ellenértékét kapná meg, amely a mai súlyos veszteségét legalább egy töredékkel csökkentené, vagy nem inkább áll-e meg az a beállítás, hogy a világpiaci áralakulásból folyó, amúgy is súlyos veszteséget külön fokozzák és szaporítják még azzal a bírsággal, amelyet a diszázsiónak az illető exportőr terhére való elszámolása jelent?

Kétségen kívül áll, hogy amennyiben a javaslatba hozott rendszer szerint az exportáló gazda e gazdaságilag jogtalan büntetés alól mentesülne, akkor a szarvasmarha ára idebent valamennyivel emelkednék, kétségtelen különösen, hogy ezzel talán némileg emelkednék a beállítani való tinónak ára is, amely ma oly alacsony, hogy külön súlyos veszteséget jelent a kisgazdákra nézve, de azt hisszük, hogy éppen annak kellene egy átgondolt közgazdasági politika vezérlő motívumának lennie, hogy a mezőgazdaság egyik legfontosabb termelési ágának súlyos veszteségszázalékát csökkentse. Ugyanilyen mértékben áll ez a baromfi-, a tojás- és tollexportra is. Az utókor számára kétségkívül, mint a legnehezebben megoldható kérdések egyike fog fennmaradni, vajon hogyan volt lehetséges az, hogy ugyanabban az időben, amikor a mezőgazdaság katasztrofális helyzete folytán adókedvezményekkel, bolettával és egész hiteléletünket fenyegető adósvédelmi intézkedésekkel siettünk a segítségére: a termelés oldalán a legkártékonyabb és közgazdaságilag semmivel meg nem okolható büntetéssel sújtottuk nemzeti termelésünknek ezt a fontos ágát. És ugyanígy értetlenül fog az utókor az előtt megállani, hogy amikor kereskedelmünk forgalmát a világprotekcionizmus tobzódása amúgy is aláássa, mi járunk elől oly intézkedések merev alkalmazásával, amelyek a kereskedői tevékenység eredményességének meghiúsulásában csúcsosodnak ki.

A másik kérdést, vajon az importált nyersanyagok árának emelkedése gyáriparunk termelvényeinek eladási árait mennyire fogja emelni és mennyire lesz áremelő hatással, ha a gyáripar immár nemcsak nyersanyagszükségletének felét, hanem annak egészét 30% diszázsióval terhelten fogja beszerezni, a következőkben kívánjuk megvilágítani. Az alábbi táblázat a legfontosabb textiliáknak kiskereskedelmi egységárait, továbbá azt tünteti fel, hogy ebből az egységárból mennyi esik külföldi nyersanyagra, vagy félkészgyártmányra. Ehhez a részhez kiszámítjuk azt a 15%‑os felárat, amelyet az importdevizák 50%-ának diszázsiója jelent, végül ebből kalkuláljuk, hogy ez a felár hány százalékkal fogja a kész árut megdrágítani, mindig feltételezve, hogy eddig a készáru meghatározásánál nem szerepelt volna amúgy is ez a 15% felár. A táblázat a következő:

Látható ebből a táblázatból, hogy az árfolyamkülönbség ½–3%‑kal drágítaná meg a legfontosabb textilcikkeket, nincs tehát szó olyan árdrágításról, amely azokat a katasztrofális hatásokat kiválthatná, amelyekre a mai merev és igazságtalan rendszer védelmezői utalnak.

Kétségtelen, hogy addig, amíg a mai világgazdasági helyzet fennáll, semmiféle közgazdasági kormányzat és a devizapolitikának semmiféle tökéletes intézése nem állíthatná helyre azt az állapotot, amelyre egészséges, jövedelmező és az ország jólétét biztosító nemzeti termelés mellett számíthatnánk. Viszont azonban minél súlyosabb az általános közgazdasági helyzet, annál inkább kell vigyáznunk arra, hogy ne okozzunk termelésünknek újabb nehézségeket, ne csökkentsük még inkább a gazdasági egyedek amúgy is összezsugorodott megélhetési lehetőségeit, ne mellőzzük a közgazdasági tudomány tanításait és ne igyekezzünk az intervencionizmus túlfeszítésével orvosolni azt, amit valóban orvosolni csakis a gazdasági élet automatikus erői képesek. Éppen ezért a legsürgősebb követelmények egyike a kötött devizagazdálkodási rendszernek meglazítása, legalább abban az irányban, hogy az áruexport és áruimport viszonylatban a devizák szabad áralakulásának adjunk helyet.²⁷ Tartsuk szem előtt azt az elvet, amelyet a Nemzetközi Kereskedelmi Kamarának — a dunai államok valutáris és pénzügyi kérdéseinek tanulmányozására kiküldött — bizottsága innsbrucki és müncheni konferenciája alkalmából így fogalmazott:

„A valutáris stabilizálásnak lényeges előfeltétele a bizalomnak lehető rövid időn belül való helyreállítása, viszont a bizalom helyreállításának feltétele a devizák forgalmának szabadsága.”

Lábjegyzetek

1. Az 1923–1930. évi adatok — az 1925. év kivételével, amelynek fizetési mérlege nem tétetett közzé — a „Magyar Statisztikai Szemle” 1931. novemberi számának 1042–1043. lapjain találhatók. A hiányzó 1925. évi adatot az 1924–26. évi adatok kombinálása alapján vettük fel. ↩

2. Közzétéve gróf Károlyi Gyula miniszterelnöknek a képviselőház elé 1931 november 4-iki kelettel beterjesztett 7 Fh./17 Kh. számú jelentése mellékleteként. ↩

3. A 4094 millió és a fenti táblázatban feltüntetett 1821,3 millió közti különbözet a háborúelőtti és a háború után 1923 előtt keletkezett eladósodásra, másrészt arra vezetendő vissza, hogy a fizetési mérleg a kölcsönök nettó összegével számol, míg a jelentés az adósságok névértékét összesiti. ↩

4. „Ein Volk, das so auf Auslandkredit angewiesen ist wie wir derzeit, muss notwendigerweise eine passive Handelsbilanz haben. Auslandskredit heisst ja nichts anderes, als dass das Ausland uns Rohmaterial, Halbfabrikate, Nahrungsmittel, Ganzfabrikate liefert, ohne dass wir sofort eine entsprechende Gegenleistung zu machen haben.” (A. Weber: Hat Schacht Recht? München u. Leipzig 1928. 20. oldal.)

   „Zur gegenwärtigen Lage muss man allerdings immer wieder die allgemein anerkannte Tatsache betonen, dass Auslandsanleihen und Einfuhrüberschuss nur zwei Seiten des gleichen wirtschaftlichen Vorganges sind: Während also ein Plus an Auslandsanleihen einerseits zur Mehreinfuhr führt, veranlasst andererseits ein etwa vorhandener Einfuhrüberschuss, der aus vorhandenen Exportdevisen nicht gedeckt werden kann, zur Kreditaufnahme. Wo die elsődlegese Ursache im gegebenen Falle liegt, ist nicht mit Allgemeingültigkeit feststellbar und auch weniger wichtig.” (Dr. Dalberg: Auslandsanleihen und Reparationen. Leipzig, 1928. 14–15. oldalon.)

   „Wenn die Kredite zum Deviseneinstrom führen und die Devisen bei der Reichsbank in Noten verwandelt werden, ohne dass gleichzeitig die sonstige Notenausgabe entsprechend vermindert wird, so kann zwar zunächst eine Geldvermehrung und infolgedessen eine Erhöhung des Preisniveaus eintreten. Diese führt dann aber zu vermehrten Importen und verminderten Exporten und ruft so vermindertes Angebot und vermehrte Nachfrage nach Devisen hervor, sodass die Reichsbank zum Ausgleich die erworbenen Devisen wieder abgeben muss, dagegen ihre Noten zurückerhält. Nach Abschluss des Vorgangs ergibt sich, dass die Auslandskredite durch Auslösung entsprechender Importe die Handelsbilanz in ihrem Wertbetrage passiviert haben, während die inneren Geldverhältnisse unverändert sind.” (Die Kreditwirtschaft, H. von Beckerath előadása: Die Gefahren übermässiger Auslandskredite für Währung und Wirtschaft, 1927, 1.—2. oldal.)

   „... Da die Passivität der Handelsbilanz die unausweichliche Folge des Kapitaleinfuhrüberschusses ist, kann sie auf keine andere Weise als durch eine Verringerung der Kapitaleinfuhr vermindert werden.”

   „Eine Aenderung der Handelsbilanz kann nur durch eine Aenderung der Kapitalbilanz herbeigeführt werden.” (Dr Röpke-nek 1929 IX. 13-án a Magyar Cobden Szövetségben megtartott „Handelsbilanz und internationale Kapitalbewegungen” című előadásából.)

   „Volkswirtschaftlich gesehen, sind Devisen eben nichts anderes als Anweisungen auf Waren anderer Länder: Warenimporte im Zusammenhang mit Auslandskrediten ist also eigentlich das Normale.

   Die augenblickliche Passivität unserer Handelsbilanz ist zu einem grossen Teil darauf zurückzuführen, dass wir in grossem Umfange Waren importiert haben, die wir nicht in bar, nicht mit unserer Ausfuhr, sondern eben mit diesen ausländischen Krediten bezahlt haben.

   Ausländische Kredite können sich nur in Waren niederschlagen. Die passive Zahlungsbilanz Deutschlands ist die Folge der ausländischen Kreditzufuhr.” (W. Prion: Kreditpolitik, Berlin, 1926. 164–165. oldal.)

   „So ist es eine weltwirtschaftliche Notwendigkeit, dass die ausländischen Kredite sich schliesslich für die Kreditnehmer als Import von Waren niederschlagen. Der gesteigerte Import drückt sich dann in einer Passivität der Zahlungsbilanz aus … Ausländische Kredite und passive Zahlungsbilanz gehören also zusammen.” W. Prion: Kreditpolitik, Berlin, 1926. 183. oldal.)

   „Den Nutzen der Auslandskredite für die Produktion geniessen zu wollen, ohne eine Mehreinfuhr von Gütern und dadurch eine Passivierung der Handelsbilanz in Kauf zu nehmen, gleicht dem Versuche ins Wasser zu gehen, ohne nass zu werden.” (A. Hahn: Magazin der Wirtschaft, 24. IX. 1925. 1126. oldal.) ↩

5. Lásd a kormány 1931 december 23-iki közleményét. ↩

6. Amikor a magyar kormány 1932 június 15-én a népszövetségi kölcsön részletének átutalását kénytelen volt beszüntetni és a további havi részleteket is elvonta a trustee kezelése alól, a népszövetség pénzügyi bizottsága ezt a tényt — 1932 július 6-iki kelettel a tanácshoz intézett jelentésében — inkább csak elméleti jelentőségű megjegyzésekkel kísérte. Megállapítja a jelentés a szerződésszegést és ennek konstatálásából a következő következtetéseket vonja le: „Le Comité est sérieusement affecté par ces infractions à des engagements internationaux et, d'une manière générale, par les défaillances successives de la Hongrie à toutes ses obligations extérieures. Toutefois, le Comité n'aperçoit, à la régression continue de commerce de la Hongrie, aucun autre remède durable que les mesures générales de restauration financière et économique sur lesquelles il a attiré l'attention à plusieurs reprises dans les précédents rapports.” ↩

7. Az angol font aránya a dollárhoz, amely 1931 szeptember 18-án, az aranystandard elhagyásakor, 4,86 körül volt, szeptember 25-ig 3,80-ra esett, majd 1932 január 16-án 3,37½-lel mélypontját érte el. Ettől fogva fokozatos javulással április 2-ig 3,80-ra emelkedett, viszont július 30-án újból csak 3,52 volt. — Anglia importja az 1931 március—szeptemberi félévben 414,1 millió font volt és ez az import az aranystandard feladását követő félévben (1931 október—1932 április) 434,5 millióra emelkedett — amiben kétségkívül része volt a bejelentett protekcionizmus elleni védekezésnek is. — Az export ellenben ugyanazt a két félévet összehasonlítva 192,8 millió fontról csak 189,1 millió fontra ment vissza ugyanakkor, amikor az aranystandardon megmaradó országok exportvolumene rendkívül súlyos csökkenést mutat. Míg az angol export érték-kevesebblete az 1931 szeptembert közvetlenül megelőző hónapokban az előző év hasonló hónapjával egybevetve 31–33 százalék között mozgott, addig ez a minus 1931 októberében 29,6, novemberében 27,7, decemberében pedig már csak 16,5 százalék volt. ↩

8. Ezek megtalálhatók dr. Judik Józsefnek tömör és világos tanulmányában, amely a „Külügyi Szemle” 1932 áprilisi számában „A magyar devizagazdálkodás” címen jelent meg. ↩

9. Idézve Friedrich A. Hayeknek a „The Economist” 1932 június 4-iki számában „Foreign Exchange restrictions” cím alatt közzétett nyílt levelében. ↩

10. „A Nemzetek Szövetsége C. 530. M. 270. kiadványa. Protocole Autrichien. 5. szakasz: „Ausztria valutáris politikája ígéretet tesz arra, hogy lehető rövid idő alatt és a szükséges biztosítékok mellett el fogja törölni azt az eltérést, amely a schilling belföldi és külföldi értékelése között jelentkezik és ennek következtében törekedni fog a devizaműveletekre jelenleg fennálló korlátozásoknak és az ebből kifolyólag a nemzetközi kereskedelmi forgalomra nézve fennálló akadályoknak fokozatos eltörlésére.” ↩

11. Ludwig von Mises: Theorie des Geldes und der Umlaufsmittel. München und Leipzig 1924. 2. Auflage 238–239. lap. ↩

12. Lásd Pester Lloyd 1932. július 17-iki számát. ↩

13. David Ricardo: Principles of Political Economy and Taxation Chapter XXVII. London. F. Murray 1871. 213. lap. ↩

14. Gustav Cassel: Theoretische Sozialökonomie, Leipzig, A. Deichert 1927. ↩

15. Ludwig von Mises: Theorie des Geldes und der Umlaufsmittel. München und Leipzig 1924. 2. Auflage 238–239. lap. ↩

16. Robert Liefmann: „Geld und Gold” ökonomische Theorie des Geldes. Stuttgart und Berlin. 1916. „Dass ein „Geld” ohne jede metallische Deckung bestehen und die Umsätze vermitteln kann, wird durch die Erfahrung bewiesen. Die Frage ob ein Papiergeld durch Edelmetall gedeckt werden soll, ist eine reine Zweckmässigkeitsfrage. Nötig ist eine solche Deckung jedenfalls nicht, wenn der Staat nur eine beliebige Vermehrung des Papiergelds unterlässt.” ↩

17. Megrázó hangon utalt ezekre a pusztításokra Schober Béla a Magyar Közgazdasági Társaságban „Kereskedelmi mérlegünk passzivitása”-ról tartott ankéten 1927 december 6-iki előadásában: „Arra a kérdésre, hogy ez minálunk még egyszer képzelhető-e, igennel felelni annyit jelentene, mint kételkedni a magyar nemzetnek és vezetőinek józanságában és hazafiasságában. Kinek lehetne bátorsága azt mondani ennek az országnak, hogy vesztett háború, forradalmak, bolsevizmus, idegen megszállás és az infláció összes megpróbáltatásai és gyalázata után hiába állította helyre óriási áldozatok árán és az egész világ elismerése mellett államháztartási és valutáris egyensúlyát, amelytől jóléte, önállósága, jövője és becsülete függ?” ↩

18. L. a képviselőház 1931. XI. 25-én tartott ülésének naplóját. ↩

19. „Skandinaviska Kreditaktienbolaget”, Vierteljahrberichte 1932. VII. száma. ↩

20. L. a M. kir. Pénzügyminiszter jelentése Magyarország pénzügyi helyzetéről 1932. V. hó. ↩

21. Nemzetek Szövetsége C. 389. M. 219. 12. lap. „Selon l'indice de l'Office Statistique Hongrois, les prix de gros ont augmenté depuis l'an dernier et se tiennent à 99 (1913: 100) à la fin du mois de mars, contre 95 en mars 1931. Le niveau des prix de gros est l'un des aspects les plus défavorables de la situation en Hongrie. La baisse des prix de gros n'a été que de 5% pendant les deux dernières années, alors que, dans la plupart des pays de l'Europe centrale et orientale, elle atteignait de 20 à 30%, et, comme nous venons de le voir, il s'est en réalité produit une hausse depuis l'an dernier. Il existe une corrélation certaine entre le fait que les prix de gros en Hongrie n'ont pas suivi le mouvement général et le système de controle des opérations de change actuellement en vigueur, car les importateurs qui ne peuvent obtenir des devises au cours officiel achètent sur le marché privé ou le cours du pengő s'est, il est vrai, récemment amélioré par rapport au dollár (7,65 contre 8,10 il y a un mois).”

    „L'indice des prix de détail a légèrement fléchi (107 le 31 mars dernier contre 110 le 31 mars 1931.) La baisse des prix des denrées alimentaires a été suffisante pour compenser la hausse des articles industriels.” ↩

22. Az adatokat az Institut Internationale du Commerce, Bruxelles statisztikai szemléjének 1932. VII. 20-iki számából vettük. ↩

23. Friedrich Bendixen. Vom theoretischen Metallismus. Jahrbücher für Nationalökonomie und Statistik. 1919. 529. lap. „Die Preissteigerung ist die Wirkung der Inflation. Die Inflation selber ist die übermässige Geldschöpfung. Uebermässig ist sie, wenn sie über das Mass der Warenvermehrung hinaus erfolgt. Dann müssen die Preise steigen. So ist die Preissteigerung Folge und Symptom der Inflation.” ↩

24. Az adatokat az Institut Internationale du Commerce, Bruxelles statisztikai szemléjének 1932. VII. 20-iki számából vettük. ↩

25. L. a M. Gazdaságkutató Intézet 1932 június 25-én kiadott gazdasági helyzetjelentését. ↩

26. A Magyar Nemzeti Bank 1931. évi jelentése ebben a részben a következőket mondja: „A gondjainkra bízott legfőbb érdekek védelmében, amelyek nemcsak gazdasági, hanem társadalmi érdekek is, ezekkel a törekvésekkel a legélesebben szembe kell fordulnunk.” ↩

27. Ezt a követelményt legnagyobb pénzintézetünknek, a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak 1931 november 1. jelentése a következő tömör szavakkal tette magáévá: „We believe that it is technically almost impossible to concentrate a country's foreign trade in one office and that even the most efficient burocracy itself is an impedimentum to commercial transactions. While under the present shortage of the gold cover the Government must insist that the counter-value of the exportgoods should be placed at the disposal of the National Bank, it would seem a more practical solution — especially if a transfer moratorium should be declared for a certain period — to establish a direct clearing between importers and exporters. Such permission could be given for contingent amounts and for such importgoods, which are of utmost importance to the national production.” ↩