Abban a kitűnő munkában, amelyet Teleszky János a magyar állam háborús pénzügyeiről írt, beszámol az első Devizaközpont 1916-os felállításáról és mindazokról az intézkedésekről, amelyeket az akkori kormányzat a valuta védelmére tett. Ismertetésük után azonban a gazdaságtörténész tárgyilagosságával kénytelen megállapítani, hogy „mindezek az intézkedések pénzünk értékének a külföldi viszonylatban való fokozatos romlását nem akadályozták meg”. Pedig a háborús időkben nemzetközi áruforgalmunk természetszerűleg minimális volt, termelésünk úgyszólván csak a hadsereg igényeinek kielégítésére szorítkozott, ezeket az igényeket pedig az infláció korlátlan mértékben tudta fedezni.
Következtek a háború utáni szomorú esztendők, amelyeknek nálunk, Ausztriában és Németországban egyaránt lejátszódó jelenségei mindenkit meggyőztek arról, hogy bármilyen szigorú devizaközpontok és korlátozások képtelenek valamely valuta épségét alátámasztani; ellenkezőleg, mindhárom országban az illető valuták aranyértéke valósággal megsemmisült. A józan ész tanúsága szerint ez nem is történhet másképpen, mert az enyhe devizakorlátozások nem érnek semmit, a szigorú korlátozások pedig a termelés lehetőségét ássák alá, holott a valutát csak az intenzív munka, a fokozott termelés és az árucsere minden lehetőségének kihasználása biztosíthatja.
Lehetetlen megérteni, hogy e szomorú tapasztalatok után valutánk stabilitásának legelső megingása ismét azt a bölcsességet váltotta ki az ország sorsát irányító alkotmányos tényezőkből, hogy devizaközpontosítással és a legszigorúbb korlátozó intézkedésekkel próbálják kiküszöbölni valutánk külföldi értékelésének romlását. Most végül is nem a rendkívüli háborús időkben élünk, és nem üli meg a lelkeket az a bénultság, amely a háború után úrrá lett a legyőzött országokon. Nyilvánvaló, hogy a világgazdasági válság és társadalmunk túlzott igényessége által felidézett bajokat csak fokozott munkával, megfeszített termeléssel és az árucsere minden lehetőségének intenzív kihasználásával lehet orvosolni. Ha valamely váratlan esemény csupán néhány hónapig tartó bizonytalanságot idézne elő, még talán érthető volna, hogy ezt a rövid átmeneti időt ilyen erőszakos korlátozásokkal igyekezzünk áthidalni. De amikor számolnunk kell azzal, hogy a valuta bizonytalansága emberi számítás szerint akár évekig is eltarthat, elképzelhetetlenül súlyos hiba úgy megkötni a külföldi fizetési eszközök forgalmát, hogy az bilincseket verjen a termelésre, fokozza amúgy sem jövedelmező mezőgazdasági termelésünk veszteségeit, lezárja szépen megindult gyáripari exportunk útjait, és lehetetlenné tegye a kereskedelmünk tetterejében és szellemi erejében rejlő hatalmas erők kibontakozását.
Mihelyt az exportdevizákat olyan áron foglaljuk le, amely megfelel ugyan a pengő belső értékének, de elmarad a külföldi aranyértéktől, kiviteli prémium helyett kiviteli bírságot rovunk leginkább szenvedő mezőgazdasági termelésünkre. Ezzel megakadályozzuk, hogy ez a termelési ág akár csak részben is kilábaljon súlyos bajaiból. Másfelől megkötjük gyáripari termelésünket, amely csak törvénytelen úton tud hozzájutni a szükséges nyersanyagokhoz és félkész termékekhez, exportáláskor pedig ugyanazzal a veszteséggel sújtjuk, amellyel a mezőgazdasági exportot büntetjük. Végül teljesen kizárjuk annak lehetőségét, hogy kereskedelmünk bekapcsolódjék a nemzetközi áruforgalomba, és a véletlen szeszélyének játékává tesszük, melyik kereskedő képes részben úrrá lenni a nehézségeken, és melyik kénytelen egész egzisztenciáját feláldozni a fennálló korlátozásoknak.
Szinte azt kell hinnünk, hogy valaki titokban kitalálta, miként lehet egy eladósodott ország a termelő munka korlátozásával képes adósságai kamatait fizetni, valamint lakosságának élet- és kultúrszínvonalát fenntartani. Ha nem így van, ha ezt a bölcsek kövét senki sem fedezte fel, akkor állítjuk — és ezt nem nehéz bizonyítani —, hogy a mai devizarendszer a termelés megkötésével és elsorvasztásával jár. Megkötött és elsorvasztott termelés mellett pedig nemcsak külföldi adósságaink kamatait nem leszünk képesek fizetni, hanem még belső életünk szükségleteit sem tudjuk kielégíteni.
Azok a pepecselések, amelyekkel a kormány a kötött devizarendszer hátrányait igyekszik kiküszöbölni, semmiféle döntő javulást nem hozhatnak. Nevetséges képzelődés, hogy tényleges áruforgalommal lehessen a pénzforgalmat helyettesíteni, és így lehessen egy kultúrország gazdasági termelését lebonyolítani. Az ókorba kell visszanyúlnunk olyan civilizációkért, amelyek pénzforgalom nélkül voltak képesek gazdasági életet folytatni; a modern korban eleve halálra van ítélve annak az országnak a termelése, amely ilyen mesterséges és erőszakos úton gondolja nemzetközi áruforgalmát lebonyolítani. Ugyanilyen képtelenség azt hinni, hogy egyes cégeknek adott kompenzációs engedmények alkalmasak lehetnek a kérdés megoldására. Az ilyen kivételes elbánás egyes vállalatokat számukra értékes kiváltságokhoz juttathat, de a kérdést nem oldja meg; ellenkezőleg, még fokozza azok elkeseredését, akik ilyen engedmények hiányában ölbe tett kézzel kénytelenek végignézni, amint a gazdasági élet nagyobb és szerencsésebb szereplői velük szemben megokolhatatlan előnyökhöz jutnak. Ugyanígy határozottan kell tiltakozni azok ellen a tervek ellen, amelyek állami garanciák bevonásával akarják megoldani a nyersanyagbeszerzés kérdését. Ha az elmúlt néhány év tapasztalata még nem volt elég, nyomatékosan fel kell emelnünk szavunkat az ellen, hogy az állam újabb kockázatokat vállaljon magánszemélyek érdekében, és az egész közösséget a valutaárfolyam-kockázat szenvedő részesévé tegye. Talán lehet mentesíteni a felelősség alól azokat, akik a viszonyok tragikus alakulását előre nem látva vállaltak ilyen garanciákat, de semmi sem mentheti azokat, akik a mostani leszámolásból sem tudnak tanulni, és ismét végképp meggyengült államháztartásunkat akarják bizonytalan veszélyeknek és kockázatoknak kitenni.
A legsúlyosabb azonban a korlátozások e rendszerében az a szerep, amelyet a kormányzat a Magyar Nemzeti Banknak juttatott. A bank vezetősége, élén gazdasági közéletünk legkimagaslóbb és korlátlan nemzetközi megbecsülésnek örvendő vezéralakjával, Popovics Sándorral, büszkén hivatkozhat arra, hogy kellő időben óva intett a gazdasági élet sajnálatos túlzásaitól. Ha képtelen volt is a közvéleményt helyes útra téríteni, teljes épségben őrizte meg a bankok bankja által hazánkban és külföldön egyaránt élvezett tekintélyt és tiszteletet. Ezt a presztízst és tekintélyt — a bajokból való kibontakozás nélkülözhetetlen előfeltételeit — tesszük most kockára, amikor olyan feladatok teljesítésébe kényszerítjük a jegybankot, amelyeket a gazdasági élet szükségleteinek megfelelően nem lehet jól ellátni. Ezzel nagy bölcsességgel vezetett közintézményünket meddő és lehetetlen küzdelmeink középpontjába állítjuk, és martalékul dobjuk annak az elkeseredésnek, amelyet a korlátozások szerencsétlen helyzetünkben szükségképpen kiváltanak. Így elreteszeljük az egyetlen utat, amelyen jobb viszonyok beálltával, a termelés produktívvá tételével ismét felvehetjük a kapcsolatot a külfölddel.
A Nemzeti Banktól elvárhatjuk — és ebben bizonyára nem fogunk csalódni —, hogy minden inflatórikus törekvés rideg visszautasításával megvédje a pengő frontját, megőrizze a magyar valuta belföldi értékét, és útját állja annak, hogy a magyar pénz vásárlóerejének csökkenésével ismét erőszakosan és igazságtalanul torzuljon a jövedelemeloszlás. Ezt és csakis ezt joggal várhatjuk el a Nemzeti Banktól, és biztos, hogy várakozásunkban nem is fogunk csalódni. Kibocsátó intézetünket azonban lehetetlen követelmények teljesítésével megterhelni, és az elé a megoldhatatlan feladat elé állítani, hogy pénzünk külföldi értékviszonyát a termelés fokozása helyett a termelés gúzsba kötésével biztosítsa. Ez egyértelmű azzal, hogy az egész ország hitelének és nemzeti termelésünknek biztos fellegvárát kiszolgáltassuk az alkalmi intézkedések, a sikertelenség és a népszerűtlenség martalékául.
Azt mondják, hogy a gazdasági liberalizmus korszaka lejárt és az államnak a gazdasági élet minden fázisába való beavatkozása fogja a gazdálkodás rendjét biztosítani. Ennek az intervencionizmusnak eddig semmiféle üdvös hatását nem láttuk, ellenkezőleg, csak azt tapasztaljuk, hogy minden egyes beavatkozás a termelés rendjének megzavarását és azoknak a bajoknak a fokozását jelenti, amelyeket el akarnánk hárítani. Óva intünk attól, hogy ez az intervencionizmus most már kinyújtsa csápjait a pénzforgalom területére is, mert könnyebb az aranycsinálás mesterségét évszázadok sikertelen törekvései után kitalálni, mint azt kimódolni, hogyan lehet egy gazdasági egyensúlyát elveszített ország termelési rendjét mesterséges pénzforgalmi korlátozásokkal, hatósági beavatkozással, exportbírsággal és importprémiummal helyreállítani.
