Most, amikor a könyvkiadás szomorú helyzete nagy ritkasággá teszi, ha egyáltalán megjelenik valamely közgazdasági vagy politikai munka, kettős örömmel kell üdvözölnünk Csejkey Ernő könyvét. Ez a könyv azonban nemcsak ebből a szempontból bír különös értékkel. Értékét két tulajdonsága emeli ilyen magasra. Az egyik a szerző kiváló közgazdasági tudása és az ezen a téren szerzett nagy gyakorlati ismeretei, a másik az a nagy politikai érzék, amelynek tanújelét adja és végül az az erkölcsi bátorsága, hogy hazánk legsötétebb korszakában, 1942–43-ban megírt könyvét most minden változtatás nélkül bocsátotta a nyilvánosság elé.
Folyóiratunk kerete nem engedi meg, hogy a rendkívül érdekes könyv politikai részét ismertessük. Arra kell szorítkoznunk, hogy a közgazdasági vonatkozásokról adjunk — habár azokról is csak fogyatékos — képet, főként pedig be akarjuk mutatni a műnek néhány oly részét, amelyek a kiváló szerzőnek gazdaságpolitikai állásfoglalását helyezik megfelelő világításba.
Mindenekelőtt örömmel üdvözöljük, hogy a háborús idők eszmei zürzavarában sem tévesztette pillanatra sem szem elől azt az igazságot, hogy „a szabadkereskedelmi politika, amely a középkori elzárkózást követte, az emberiség jólétét soha el nem képzelt módon emelte.” Szembehelyezi egymással a nemzeti szocialista gazdaságpolitikai elméletet, amely szerint „a politikai érdek megelőzi a közgazdasági érdekeket és az állam a közgazdasági téren is mindenható”, azzal az angolszász felfogással, hogy a „gazdaságpolitikának szigorúan körülhatárolt célja van, nevezetesen az emberi szükségletek minél teljesebb, olcsóbb és könnyebb kielégítése.” Elismeri és feltárja a szabadkereskedelmi rendszer hátrányait is, „ez azonban csak gyönge árnyékoldal azok mellett az óriási előnyök mellett, amelyeket a szabadkereskedelmi politika az áruellátás terén, de még a gazdasági természetű szellemi javak terén is az emberiségnek nyújtott.” Élesen szembeszáll a nagytérgazdálkodási tervekkel: „A nagytérgazdaságba való beolvadás valamely kis állam részére gazdaságilag és politikailag egyformán kiszolgáltatottságot jelent.” Egyébként a háború lefolyása során a mesterkélt kereskedelmi szervezetektől való idegenkedése teljes igazolást is nyert. „Gazdasági szempontból — írja — bebizonyosodott, hogy a XIX. században véglegesen kialakult világgazdaságot a fejlődésnek ebben a stádiumában nem lehet sem autarchiákkal, sem pedig nagytérgazdaságokkal pótolni.”
Nagyon érdekes és gazdaságtörténeti szempontból nagyértékű a könyvnek az a része, amelyben a Németország és hazánk között kifejlődött kereskedelmi forgalom analízisét adja. Ez a forgalom kettős hátrányt jelentett. Az egyik, hogy a Németország felé irányuló exportért ellenértékül vagy nélkülözhető árukat kellett importálnunk, vagy pedig a jegybanknak kellett a német vásárlásokat finanszírozni, ami persze inflációra vezetett. Csábító volt a magyar termelő szempontjából, hogy Németország ügyes taktikával magas árakat állapított meg. Annak az aggálynak az erőtlenítésére pedig, hogy erős ütemben emelkedő kiviteli egyenlegünknek felhalmozása reánk veszteséggel járhat, azt az elméletet vitték harcba, hogy a német valutának fedezetét nem az arany, de az annál sokkal értékesebb német munka alkotja. „Ez természetesen mind csak komolytalan beszéd volt — mondja Csejkey — a Reichsmark fedezetét az állam akaratnyilvánítása képezte.” 1943. októberében az angol gazdasági hadviselés minisztériumának államtitkára már 26 milliárd svájci frankra becsülte a Németország által megszállt, vagy vazallussá tett országokkal szemben felszaporodott német kliringtartozásokat. Kresz Károly, a TÉBE igazgatója, pedig 1942. végén a magyar relációban felgyülemlett tartozást 7–8 milliárd márkára becsülte. Ezekkel a számokkal a könyv nagyon szellemesen azt állítja szembe, hogy Németország az első világháború után összesen 20–25 milliárd aranymárkát fizetett pénzben és átengedett értékekben jóvátétel címén.
Megsemmisítő és teljesen igaz az a vélemény, amelyet szerző a magyar ár- és bérszabályozás tekintetében kifejezésre juttat. Különösen káros szemfényvesztés volt az 1943. júliusi általános hivatalos áremelés. Jogosan állapítja meg a könyv, hogy „a kormány javított volna a gazdák helyzetén, ha csupán a mezőgazdasági árakat emelte volna. Javított volna a munkások helyzetén, ha emelésben csupán a béreket részesíti és így tovább. De egy generális árrendezés, illetve emelés egyik foglalkozási osztály helyzetén sem javított.” Ellenben „a pengőbe vetett bizalmat annyira lerontotta, hogy az árstabilitást semmiféle kényszerrendszabályokkal fenntartani nem lehet.”
Érdekes fejezete a könyvnek, amelyben hazánk helyzetét a világ népei között és a világgazdaságban fejtegeti. Nagy hibájául rója fel szerző az 1920–40. évi kormányzatoknak, hogy azt a hitet élesztgették, mintha „középhatalom” lettünk volna, holott „ennek az imperialista frázisnak a hangoztatása csak arra volt jó, hogy a nemzet erejét messze meghaladó és egyben idegen érdekeket szolgáló vállalkozásba taszítsa bele.” Súlyos bűne volt a háború alatti politikának, hogy „a zsidókérdés mellett az ország minden más problémája egyszerűen eltörpült, beleértve magát az ország létét is,” holott „a zsidókérdésben elfoglalt álláspontunk is egyike azoknak a szakadékoknak, amelyek bennünket a világ nagy nemzeteitől elválasztanak.” Pillantását a jövőbe vetve, reményét a magyar kereskedelem érvényesülésébe helyezi. „Természetesen — írja — ha valamely termelési ágban, akkor a kereskedelemben a legfontosabb a gazdasági szabadság visszaállítása.” De általánosságban is „egész politikai, közgazdasági és kulturális életünkben vissza kell térnünk a szabad népek eszményeihez és berendezkedéseihez.”
Csejkey azután sorba veszi egyes termelési ágainkat, amelyek mindegyikéről van érdekes és helytálló mondanivalója. A földreform lebonyolítását 1943-ban úgy gondolta, hogy „a hitbizományokat egy tollvonással el kell törölni,” majd pedig, „1. a földkérdést lehetőleg gyorsan és oly mértékben kell megoldani, hogy az legalábbis évtizedekre véglegesnek legyen tekinthető, 2. a kormánynak és a hatóságoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a földreform következtében a mezőgazdasági termelésben visszaesés ne következzen be, sőt, hogy az átmeneti idő után a termelés fokoztassék.” Bölcsebb irányelveket valóban nem lehetett kitűzni. Az ipar terén megállapítja, hogy „a jövedelmezőség csökkenése irányában hat nálunk a kötött gazdálkodás is, illetve a gazdaság állami irányítása, amely rengeteg adminisztratív munkát ró a vállalatokra, melyeknek végeredményben mégis a termelés volna a főfeladatuk.” Különös melegséggel kel a kereskedelem védelmére. Ismerteti a képesítési kérdést, mert ennek felvetése „éles formában mutatja, hogy mennyire félreismerik minálunk a kereskedelmi foglalkozás lényegét és hogy mennyire akarják ezt az egyetlen, ma még szabad pályát is egy szigorú korlátokhoz kötött kisipari vagy hivatalnoki tevékenységgé átgyúrni.” Majd másutt: „Nálunk általában két indokolást szoktak felhozni a kereskedelmi képesítés mellett. Az egyik, hogy ezzel csökkenni fog a kereskedői pálya túlzsúfoltsága, a másik, hogy a kötelező előtanulmányok előírásával a kereskedői pálya tekintélye emelkedni fog. Mind a két indokolás alapján véve tarthatatlan és hamis.” Mintha a mai időket látta volna előre, amikor dőlt betűkkel szögezte le azt az örökös igazságot: „Nem lehet kérdéses, hogy az ország javát minél több önálló egzisztencia teremtésében, az önálló kereskedők megélhetésének előmozdításában, nem pedig örökös gyámkodásban és a termelésben működő alanyoknak másoktól való függővé tételében kell keresni.” A közlekedésügyről szóló fejezetében erőteljes szavakban száll síkra az autarchia gondolatmenetével szemben: „Autógyártásra — írja — csak olyan ország rendezkedhet be, amelynek belső fogyasztása a mienket sokszorosan meghaladja és amely elég erős ahhoz, hogy a termelés olcsóságánál és az állam kereskedelempolitikai súlyánál fogva a kivitelnek szabad utat biztosíthasson… A magyar személykocsigyártás gondolatával tehát radikálisan fel kell számolni…”
Végül ki akarjuk a pompás kötetnek azt a fejezetét emelni, amely a kereskedelmi és iparkamarák szomorú háborús történetét ismerteti. Az illusztris szerző, mint a győri kereskedelmi és iparkamara volt főtitkára és az ellenállás egyik vezérlő és szenvedő alakja, éles kritikával tárgyalja le a kamarai fronton történteket. Elmondja, hogyan fosztották meg ezeket az érdekképviseleteket autonómiájuktól. „Tárgyilagosan meg kell azonban állapítani — írja —, hogy a kezdeményezés a kamarák ilyen irányban való átalakítására néhány kamarai tisztviselő részéről indult ki és az ő hathatós közreműködésükkel valósult meg. Politikai és karrierambíciók vitték ezeket a tisztviselőket annak az önkormányzatnak az elárulására, amely nekik tekintélyt, kiváló pozíciót és a magyar viszonyokhoz képest tisztességes javadalmazást biztosított. A selyemzsinórt a kamarai érdekeltség elsősorban saját választott tisztviselőinek köszönhette.” Mi történt a kamarákkal? A kormány ama bizonyos néhány kamarai főtisztviselő javaslatára felfüggesztette a kamarák autonómiáját és „a kamarák miniszteri biztosaivá részben vezető tisztviselőket, a kamarák főtitkárait nevezték ki, már ti. azokat, akiket politikai szempontból megfelelőnek tartottak,” — ezek közé természetesen nem tartozott az itt ismertetett kötet szerzője — „egyébként pedig a helyi politikai és pártélet legexponáltabb híveit.” „Természetesen sokan voltak, akiknek tetszett az új rendszer, különösen azok között a kamarai vezetők között — írja tovább —, akik, miután a politikai paripákat befogták a kamara kocsija elé, most gyorsan megindultak az óhajtott cél felé. Vitéz Gyulay Tibor, a budapesti kamara miniszteri biztosa és főtitkára a véleményező bizottság 1943. február havi ülésén a Baross Szövetség elnökének elismerő felszólalásával kapcsolatban a következő kijelentést tette: …Meggyőződésem, hogy az átállított kamara… nemcsak politikai és világnézeti szempontból, hanem tudományos felkészültség és ügyszeretet szempontjából is felülmúlja a régi kamara teljesítményeit.” „Ez a kijelentés — írja Csejkey — nélkülözi a tárgyilagosságot abban a részben, hogy az átalakított kamara tudományos felkészültség és ügyszeretet tekintetében felette áll a régi kamarának. Ezt mindenki tudja, akinek alkalma volt a két kamara működését összehasonlítani… a kamarák politizálása a legnagyobb bűnök egyike, ami az utolsó évtizedben Magyarországon közgazdasági téren elkövettetett.”
Sajnáljuk, hogy folyóiratunk terjedelme nem engedi meg ennek az érdekes, tanulságos és kitűnően megírt munkának alaposabb, bővebb ismertetését. Főként idézeteket mutattunk be, mert így véltük leginkább szemléltetővé tenni a munka kiváló értékeit. Ha elértük azt, hogy minél több olvasónk érdeklődését felkelthettük Csejkey könyve iránt, úgy feladatunk teljesítését bizonyára jutalmazni fogja azok elismerése, akik az értékes munka elolvasásában nagy tanulságot és élvezetet fognak találni.
