A világ mai rettenetes gazdasági válságának kétségkívül egyik legfontosabb tényezője a gazdasági autarkiára való törekvés, amely a vámhatárok 20 000 kilométerrel való megnyújtásában, a vámfalak groteszk felemelésében és mindabban az elzárkózásra irányuló tendenciában áll, amely a kereskedelmi és személyforgalomra, a ki- és bevándorlásra, valamint a pénz- és hitelforgalomra egyaránt kiterjed. Ezek a szerencsétlen nagy és kis állami egységek, amelyek elzárkózással akarják gazdasági bajaikat orvosolni, idézik elő az egész világ rettenetes gazdasági válságát. Tönkreteszik azokat az országokat, amelyekkel a nemzetközi munkamegosztás elvei szerint gazdasági forgalmukat bonyolítaniuk kellene, egyúttal azonban önmagukat is, mert az áruk, a pénz, a hitel és a szolgáltatások nemzetközi forgalma nélkül csak az emberiség pusztulása, jólét helyett nyomorúság következhet be.
Az autarchikus gazdasági elszigeteltség felé vezető szomorú törekvés már nem áll meg az országhatárokon: a gazdasági tudatlanság az országhatárokon belül is kezdi érvényesíteni. Ennek tragikomikus jelét látjuk fővárosunk vezetőségének egyes intézkedéseiben. Nem elég végigszenvednünk, hogy a nagyhatalmak és a körülöttünk fekvő kis országok egyaránt a szabad forgalom elveinek lábbal tiprásával, a termelés rendjének teljes felforgatásával akarják megvalósítani boldogulásukat. Most már maga a főváros is elzárkózó politikát kezd követelni az országgal szemben, és külön gazdasági egységként igyekszik érvényesülni az ország többi részével szemben, hogy így még fokozza az egyes országok autarchikus politikája által előidézett képtelenségeket, nyomorúságot és szenvedést.
Ennek a fővárosi politikának a legmulatságosabb példája az az új városi vámtervezet volt, amelyet a törvényhatósági tanács már el is fogadott, és csak a kereskedelem és az ipar egyhangú felzúdulására sikerült a közgyűlési tárgyalás előtt egyelőre félretenni. Már önmagában teljes képtelenség, hogy egy ország fővárosa külön védővámokkal övezze körül magát az ország termelésével szemben. A képtelenséget fokozza, hogy Budapest környéki nagyközségei — Újpest, Kispest, Erzsébetfalva stb. — teljesen összeépültek a fővárossal, és már csak közigazgatási szempontból alkotnak külön egységeket; gazdaságilag és társadalmilag valójában teljesen összeforrtak a fővárossal. Jellemző arra a pénzügyi politikára, amely nem tudta felismerni, hogy csak a közterhek elviselhetővé tétele biztosíthatja bármely gazdasági egység, így a főváros jólétét is, hogy a községekből Budapest felé irányuló forgalomnak külön vámokat kell fizetnie, és hogy a főváros még az álkonjunktúra fényes pénzügyi eredményeinek idején sem tudta ezeket eltörölni.
Hogy ezt a képtelenséget még fokozni is lehet, és akadhat olyan fővárosi vezetőség, amely a fővárost az ország többi részétől elkülönítő vámfalakat többszörösükre akarja emelni, az valóban beszédes emléke marad korunknak. A tervezet szerint — hogy néhány árucikket idézzünk — a fővárosi vám tíz métermázsánként a bútornál a békebeli 93 fillérről, illetve az eddigi 6 pengő 80 fillérről 23 pengő 10 fillérre; a palackbornál a békebeli 93 fillérről, illetve a mostani 13 pengő 60 fillérről 23 pengő 10 fillérre; a szövetnél pedig a békebeli 93 fillérről, illetve a mostani 6 pengő 80 fillérről 23 pengő 10 fillérre emelkedett volna. Az új tervezet a külföldi dohánygyártmányokkal kezdődő és színházi látcsövekkel végződő luxuscikkek osztályába sorolta a bútorokat, a palackbort és a növényi konzerveket, például az ecetes uborkát is. A gazdaságpolitika világosságát mutatja, hogy míg a pálinka vámja 27 fillér, az ásványvízé 72 fillér lenne. Ráadásul az egész vámtarifa nómenklatúrája annyira elavult, hogy a kakaót egyes vámtisztviselők a csokoládéval együtt a legmagasabb luxusosztályba sorolják, mások kávépótlóként vámolják el, sőt arra is akadt példa, hogy a kakaóbabot babként vámkezelték.
Ugyanez a humoros törekvés az autarkia iránt nyilvánul meg a főváros Temetkezési Intézetének ismert eljárásánál, ami abból áll, hogy a kötelező ravatalozás címe alatt a Budapest-környékről a fővárosi kórházba szállított és ott elhalt embereket nem engedik a kórházból egyenesen újpesti, kispesti vagy erzsébetfalvai temetőikbe szállítani, hanem a hátramaradottaknak a kötelező ravatalozás címen kocsikáztatási, felrakási és lerakási díjak neve alatt külön és tetemes adót kell leróniok, mielőtt elhalálozott családtagjuk földi maradékait saját temetőikbe örök nyugalomra helyezhetnék.
A felvilágosodott autarkia legszemléltetőbb példáját azonban a főváros legújabb bölcs intézkedése nyújtja, amely szerint a fővárosban végzett közmunkáknál ezentúl csakis fővárosi munkások foglalkoztathatók. Vagyis a főváros mint „separatum corpus” most már a munkásvándorlás terén is önállósítja magát, és elzárkózik az országtól. Méltó folytatása már csak az lehet, ha majd a főváros az Észak-amerikai Egyesült Államokhoz hasonlóan bevándorlási keretszámot állapít meg az ország egyes vármegyéi és városai számára — a szabad forgalom elvének nagyobb dicsőségére és azoknak a panaszoknak az alátámasztására, amelyeket a munkásvándorlás nemzetközi akadályozása miatt joggal érvényesíthetünk a külföldi országokkal szemben.
Emberbaráti és szociális szempontból oda jutunk, hogy azok a szegény munkások, akik valamely Budapest környéki községben szerény kis hajlékot alapítottak, ezentúl ki lesznek zárva a fővárosi munkákból.
Szerencse, hogy ezek az intézkedések még nem ébresztették a vidéket arra a gondolatra, hogy — úgy, mint ez a nemzetközi forgalomban szokásos — retorziókkal éljen, mert ha a vidék ennek tudatára ébred, akkor még tanúi lehetünk majd olyan üdvös jelenségeknek, hogy a vidéki városok és vármegyék diszkriminálni fogják a fővárosból érkező orvosokat és ügyvédeket a saját orvosaikkal és ügyvédeikkel szemben, vám alá vethetik a fővárosból érkező árucikkeket az illető vidéki helyre való elszállítás pillanatában, szóval eljuthatunk ahhoz az üdvös állapothoz, amikor a kis ország határain belül fognak külön vámterületek képződni, amelyek átlépésénél áruk, munkások és szolgáltatások külön vámjai fogják az országon belüli forgalmat is megakasztani.
Úgy gondoljuk, éppen elég bajunk van már az egyes országok autarchikus törekvéseivel, semhogy ezeket még olyan naiv belső rendszabályokkal fokozzuk, mint amelyekkel a hivatalos főváros szerencsétlen lakosságunkat boldogítja. Ha a főváros vezetősége még mindig nincs tudatában annak, hogy gazdasági életünk újjáélesztéséhez a forgalom felszabadítása, a szabad kereskedés, az áruk és személyek szabad mozgása, minél több és szabadabb levegő szükséges; ha azzal kell számolnunk, hogy a fentiekhez hasonló, egyelőre szerencsére még jelentéktelen intézkedések halmozódni fognak, akkor az országos hatalomnak kell közbelépnie. Ha kell, törvény erejével kell megakadályoznia, hogy ezek a nevetséges törekvések elhatalmasodjanak, és az ország határain belül újabb zavarokhoz, bonyodalmakhoz, a gazdasági élet további megkötéséhez, így újabb nyomorhoz és szenvedéshez vezessenek.
A napokban tartott fővárosi közgyűlésen e sorok írójának a keresztény községi párt egyik korifeusa azt a szemrehányást tette, hogy „denunciálás” az, ha az autonómiának valamelyik tagja, aki egyúttal országgyűlési képviselő, a főváros gazdasági vezetésének hiányait az ország parlamentjében szóvá teszi. Úgy látszik, hogy egyes pártok felfogása szerint a kormánynak a főváros vezetőségével szemben csak annyi joga van, hogy térdet és fejet hajtson a fővárosi pártsatrapák határozatai előtt. Ha azonban — amint reméljük — ez a felfogás téves és ha a kormánynak joga van ügyelni arra, hogy mi történik az államnak azokkal a polgáraival, akik egyúttal a főváros polgárai, ha a magyar parlamentnek hatásköre nem szűnik meg a városháza kapuinál, akkor jó lesz, ha a kormányzat és a parlament idejében felfigyel a fővárosi autonómia nagyhatalmainak autarchikus törekvéseire, amelyek előbb-utóbb, ha érvényesülnek, alkalmasak arra, hogy megbontsák az ország fővárosa és többi részei közti harmóniát és a mai nehéz időkben újabb igazságtalanságokat és zavart ültessenek át amúgy is eléggé sivár gazdasági életünkbe.
