A miniszterelnök úr eddigi megnyilatkozásai egyévi tespedés után valósággal felvillanyozták a közvéleményt, bizalmat és reményt keltve a hosszú letargia után. Viszont közgazdasági részletes programot még nem adott, ezen a téren inkább elvi kijelentésekre szorítkozott, amelyek praktikus érvényesülése csak a későbbiek során fog kijegecesedni. Ezt az óvatosságot helyesnek lehet elfogadni, mert közgazdasági és pénzügyi kérdésekben a mai nehéz viszonyok között csak alapos előkészítés után szabad felelősség terhe mellett nyilatkozni. Van azonban egész közgazdasági és pénzügyi helyzetünknek egy oly alapvető kérdése, amelynek teljes tisztázása mindenekelőtt sürgős, amelynek mikénti eldöntése hiúsíthatja meg vagy biztosíthatja a kormány egész programjának sikerét.
A túlméretezett közületi gazdálkodás radikális lebontásának kérdése az, amelytől az ország gazdasági helyzetének a közeljövőben való alakulása elsősorban függ.
Nem lehet vitás, hogy a közterhek mai súlya mellett sem arra nem számíthatunk, hogy államháztartásunk valóságos egyensúlya biztosítható legyen, sem pedig azt föl nem tételezhetjük, hogy itt termékeny munka a termelés bármely ágában megindulhasson. Csonka-Magyarország egy-egy lakosára 1913-ban 89 pengő, 1928-ban 143 pengő közteher nehezedett. Vagyis a fejenkénti közteher a megcsonkult, lesújtott országban 60 százalékkal volt több, mint a boldog gazdag Nagy-Magyarországban. 1928-tól 1931-ig a nemzeti jövedelem legalább 50 százalékkal zsugorodott össze, a fejenkénti közteher pedig 143 pengőről csak 120 pengőre, vagyis 50 százalék helyett mindössze 20 százalékkal csökkent. Ezek az elképesztő számadatok megérthetővé teszik a Tyler jelentésnek azt a közlését, hogy az adóhátralékok összege az ez év első felében 230 millió pengőről 282 millióra szökött fel.
Megmondjuk őszintén és nyíltan, hogy az a költségvetés, amely így méretezett közterhekre van fölépítve, nem realizálható, az ezekre szabott büdsé nem vezethet másra, mint deficitre, a deficit pedig meghiúsíthatja a kormányelnök által okos elhatározottsággal fölállított elvnek, az infláció minden áron való elkerülésének gyakorlati érvényesítését. Nagyon bölcs kijelentés volt az, amelyet a miniszterelnök úr az adómorál tekintetében tett. Csakhogy az adómorál, a pontos adófizetés szorosan összefügg a teljesítési képesség kérdésével. Adómorált oly adók tekintetében lehet követelni és kikényszeríteni, amelyek megfizetése a lehetőség keretein belül van. Ellenben deficittel küszködő vagy alig rentábilis magángazdaságoktól oly közterhek pontos lerovását nem lehet elvárni, amelyek nincsenek arányban a lakosság teherbíróképességével. Már pedig ahhoz a legkisebb kétség sem férhet, hogy a mai közterheket, akár a vámokat, akár az egyenes adókat, akár a forgalmi és fogyasztási adókat tekintjük, a mi gazdasági életünk nem bírja el. Ezt a túlfeszített adóztatást lehet talán egy évig az utolsó tartalékok felemésztése árán kikényszeríteni, — ez történt a múlt esztendőben és ennek a mérvét jelzi a betétek állományának szomorú megcsappanása. Amikor azonban a tartalékok is eltűntek és a pénzintézetek hitelnyújtási lehetősége is végéhez ért: akkor beállt ezeknek a fölfokozott közterheknek tekintetében a fizikai lehetetlenülés esete. Ez ma a helyzet.
Ha a költségvetés rugalmasságát és a magángazdaságok életképességét helyre akarjuk állítani, az ehhez vezető legsürgősebb lépés az elviselhetetlenül magas közterhek lényeges csökkentése. Enélkül a legbölcsebb közgazdaságpolitika sem vezet eredményre. Ennek kell a kiinduló pontnak lenni, ha be akarunk rendezkedni arra, hogy a világgazdasági válság megszűnéséig nemzeti termelésünk szenvedések és nélkülözések árán, de egyáltalán fenntartható legyen.
A közterheket pedig egyszerű takarékossági intézkedésekkel nem lehet oly mértékben csökkenteni, mint ahogyan az múlhatatlanul és sürgősen szükséges. Ehhez csak egy vezethet, ha sürgősen és radikálisan keresztülvisszük egész adminisztrációnk és közületi gazdálkodásunk gyökeres leépítését. Szerintünk három irányban szükséges a gyors és átfogó rendelkezés.
Az egyik az állami üzemek kérdésének megoldása. Lehetetlenség, hogy az állami üzemek súlyos deficitjeit közterhekből fedezzük. Le kell építeni az összes nem monopolisztikus jellegű állami üzemeket, beleértve a kisebbeket, amelyek az államnak állandó veszteségeket okoznak és emellett versenyükkel pusztítják a magángazdálkodást, beleértve az Államvasúti Gépgyárat, amelynek semmiféle reorganizálása nem képes a deficitet kiküszöbölni. Magát az Államvasutat pedig, amelyet állami üzemi jellegéből kivetkőztetni nem lehet, teljesen kommerciális alapra kell fektetni, hogy legalábbis deficitjét a lehető legkisebb mértékre szorítsuk.
A második sürgős intézkedés az egész hatósági közigazgatás reorganizálása, képtelen és észszerűtlen adórendszerünknek reformja, a felesleges fellebbviteli fórumok kiküszöbölése, az írásbeli előterjesztések, előadományok, ide-oda levelezgetések és átiratváltások kiirtása és mindazoknak a feladatköröknek a leépítése, amelyeket kulturális és szociális téren erőviszonyainkat messze túlhaladólag vállaltunk. Nem lehet ennyi egyetemet fenntartanunk, amikor az ott végzett hallgatókat nem tudjuk elhelyezni. Nem lehet az országgyűlés költséges apparátusát mai fényében és költségességében fenntartani. Nem lehet államilag szubvencionált színházakra költeni azt a pénzt, amelyet a rokkantaktól és a hadikölcsönkárosultaktól vonunk el. Nem lehet külföldi kollegiumokra pénzt költenünk és nem lehet külföldi diplomáciai szervezetünket se mai mértékében fenntartanunk, amikor ezek fenntartásához a vízumkötelezettség szolgáltatja a bevételt, a vízumkötelezettség pedig aláássa az idegenforgalom lehetőségeit. Lehetetlenség az úgynevezett altruista intézeteknek egész seregét állami eszközökkel táplálni, holott a működésük kifejtéséhez szükséges tőke hiányzik. Nem lehet az idegenforgalmi propagandát három-négy költséges szervre bízni, amelyek fenntartási költségei nincsenek arányban az általuk teljesített munka értékével. Nem lehet az építkezések költségeit haszontalanul szaporítani azzal, hogy a főváros műszaki osztályain kívül még külön Közmunkatanácsot is fenntartson, holott vagy az egyik, vagy a másik szervezet felesleges. Nem lehet konzerválni az illetőségi ügyek tengeri kígyóját, amelyre fordított adminisztráció értéke semmiféle arányban nem áll az okozott költségekhez. És így végigmehetünk egész közületi adminisztrációnk egész területén, amelyen lépésről-lépésre találkozunk oly költséges szervezetekkel, oly irracionális gazdálkodással, amelynek költségeit meggyöngült erejű országunk képtelen elviselni.
De mindez nem elégséges a megoldáshoz. Múlhatatlanul szükséges — véleményünk szerint — az egész közigazgatásnak államosítása, mert az úgynevezett autonómiákat, amelyek valósággal csak álautonómiák, a maguk rettenetes költségességével továbbra fenntartani nem lehet. Ezeknek az autonómiáknak az együttes költségvetése majdnem felét teszi ki az állami költségvetésnek. Mindazokat a feladatokat, amelyeket ma ezeknek az úgynevezett autonómiáknak a szervei elvégeznek, egyszerűsített és világos közigazgatás mellett királyi tisztviselők sokkal olcsóbban és jobban tudnák ellátni.
Ezek az autonómiák, amelyek lényegükben nem azok, mert a központi kormány hatalma ezekre is teljes mértékben kiterjed, egyrészt óriási költségeket okoznak, másrészt annyi ütközési felületet nyújtanak, amelyek leküzdése a közterhek megduzzadását okozza és emellett az állampolgárok ügyeinek elintézését hosszadalmassá, nehézkessé és költségessé teszi.
Lehet-e azt eltűrni, hogy a fővárosban legyen a vallás- és közoktatásügyi minisztérium, amely képes az összes vidéki iskolák ügyeit irányítani, de a fővárosi iskolák külön fővárosi minisztérium alá tartozzanak? Lehet-e azt fenntartani, hogy az ország közegészségügye a kormány hatáskörébe tartozik, de éppen csak a főváros kórházügye legyen külön organizálva, azért, hogy a kormány és a főváros közötti ellentétek költségesen és a közegészségügy rovására állandó harcok anyagát képezzék? Lehet-e azt fenntartani, hogy az állam által évekkel ezelőtt létesített villamoscentráléra a legnagyobb fogyasztó, a főváros ellenséges féltékenykedéssel tekint, óriási költségekkel megépíti a saját centráléját és évekig tartó diplomáciai küzdelmek nem voltak képesek eddig a két nagyhatalom között békét teremteni? Elbírhat-e az ország vármegyéket, amelyek nem képesek a tisztviselőiket és nyugdíjasaikat sem fizetni, mert költséges apparátusuk oly felesleges költségeket jelent, amelyek nem engedik az ily legszükségesebb kiadások teljesítését? Szükségesnek tekinthető-e ma még a főispánok intézménye az ehhez fűződő költségekkel?
Tudjuk, hogy részben történelmi tradíciók, részben érdekek alapján ma még a társadalom egyes rétegei ragaszkodnak ezekhez az autonomisztikus szervezetekhez. Valójában azonban az autonómiák fenntartása ma már nem szolgálja az alkotmány védelmének azt a fontos szerepét, amellyel a háború előtti időkben évszázadokon keresztül azok bírtak, viszont pedig megcsonkított ország szűkre szabott határain belül, a repülőgép, telefon és rádió korszakában, semmi szükség sincsen oly közigazgatási centrumokra, amelyek költségességüknél és nehézkességüknél fogva a modern korban és a mai gazdasági viszonyok között elviselhetetlenek. Németországban arra térnek át, hogy Poroszországot a Reichba beolvasszák, mert a bifurkált adminisztráció nehézségeit és költségeit nehéz elviselni; mennyivel inkább áll ez a mi kis országunkra, amelyet az államkormány az ország fővárosában könnyen és a mainál lényegesen olcsóbban tudna igazgatni. A nyíl és buzogány is — mondja Eötvös József — történelmi tradíciónkhoz tartoznak, de azért senkinek sem juthatna eszébe a modern hadseregekkel szemben nyíllal és buzogánnyal venni fel a küzdelmet. A mi elavult vármegyei szervezetünk és a túldimenzionált külön fővárosi igazgatás fenntartása oly irracionalitást és fényűzést jelentenek, amelyek a mai kor szellemével össze nem egyeztethetőek és amelyeknek költségeit nem lehet elbírni. Arról nem is beszélünk, micsoda anakronizmust jelent, hogy az országok közötti vámprotekcionizmus mai rendszerében a főváros külön vámhatárral különíti el magát a körülfekvő városok és községek életétől, megnehezítve az országon belüli munkamegosztást és szítva az elkeseredést ezek felett az értelmetlen elzárkózási rendszabályok felett.
Aki az ország sorsát valósággal jobbra akarja fordítani, aki arra a nehéz feladatra vállalkozott, hogy a mai válságos időben népünk gondjain könnyítsen, annak ezeket a nagy és nehéz kérdéseket kell minden melléktekintet nélkül és erélyes kézzel megoldania. Ezek a kérdések a kényszer súlya alatt amúgy is meg fognak oldódni, csak az a kérdés, vajon kellő időben-e, rendszeresen és céltudatosan tesszük-e azt, ami a kérdések megoldásához szükséges, vagy pedig elkésetten, szomorú és káros erupciók után fogunk-e a célhoz eljutni. A mai közterhek mellett megélni lehetetlen. Ezeket a közterheket lefaragni csakis radikális intézkedésekkel lehet. A jelenlegi kormány az alkotmányos tényezők egyértelmű bizalmával találkozott és a nép is reménységgel és bizalommal fogadta. Ne mulassza el a kormány ezt az alkalmas pillanatot, amikor még erejének és tekintélyének teljében képes a nagy és nemzetmentő feladat megoldására, mert ha ezt a feladatot nem oldja meg, legnemesebb igyekezete, lángoló hazafiassága és minden törekvése hajótörést fog szenvedni a sürgős szükségletek teljesítésének elmulasztásán.









































