A karácsonyi könyvpiacon nagy érdeklődést keltett Éber Antal Közgazdasági Anekdóták címen megjelent könyve. Az alábbi történetek ebből a munkából valók.
Andrássy és a Lánchíd-részvények
Még a kiegyezés előtti időben gróf Andrássy Gyula meglátogatta egyik személyes és politikai barátját, aki előkelő, szereplő férfiú s gazdasági kérdésekben szaktekintély volt.
— Te olyan pénzemberféle vagy — így szólt hozzá —, adhatnál nekem tanácsot. Van valamely pénzem, mibe fektessem be?
A pénzember egy kis gondolkozás után így szólt:
— Neked sem adhatok más tanácsot, mint amit magam követek: végy — lánchídrészvényt.
— De hiszen az nagyon rosszul áll.
— Igen, most. De ha meg tudjuk csinálni a kiegyezést, a magyar kormány egyik első dolga, sőt kötelessége lesz, megváltani a Lánchíd szabadalmát. Akkor ez a rossz papíros igen jó papíros lesz.
Most Andrássy gondolkozott egy kicsit és aztán azt mondta:
— Lehet, de hiszen akkor az a magyar kormány — mi leszünk.
— Lehet, de az is lehet, hogy nem lesz kiegyezés. Ez a rizikó.
Andrássy Gyula gróf mégsem vett lánchídrészvényt.
A kiegyezés meglett, a lánchídrészvény felment, ők kormány lettek, a hidat megváltották és a tanácsadó az első golyózáport az ellenzéktől lánchíd-részvényből gyűrt fojtással kapta. Pedig semmi tiltott dolgot nem csinált, illetéktelen hasznot sem húzott, a beváltásba be nem folyt, részvényei dolgát az országnak akkori első gavallérjára bízta. Mégis halálosan megsebesült.
Wekerle igénytelensége
Röviddel azután, hogy Wekerle 1906-ban a koalíciós kormány miniszterelnöke lett, jelentkezett nála egy volt nagyérdemű pénzügyminiszternek és miniszterelnöknek a barátja azzal a kérelemmel, segítse a kiváló államférfiút abban a törekvésében, hogy az a bank, amelynek miniszterelnöksége előtt elnöke volt, újból válassza meg erre a tisztségre. Wekerle teljesítette ezt az óhajt, amit viszont egyes ellenzéki képviselők rossz néven vettek és egyikük szemrehányást is tett Wekerlének közbelépéséért.
Wekerle olyan választ adott, amely élesen világítja meg a nagy államférfiú igénytelenségét és kényes felfogását a közéleti erkölcstanról: „Mikor az egyházpolitika folytán az én nagy kabinetem megbukott — mondotta —, nem volt talán egyetlen nagybank, vagy nagy iparvállalat Magyarországon, amely engem elnökéül meg nem hivott. Én minden ilyen meghívást visszautasítottam. Nem azért, mintha ily közgazdasági állás vállalását erkölcstelennek tartottam volna. De az a gondolat, hogy eddig én telefonáltam le a gazdasági élet vezetőinek, hogy jöjjenek fel hozzám a minisztériumba, most pedig engem telefonáljanak fel ugyanoda, számomra elviselhetetlen volt. Inkább elmegyek Dánosra és ott pipázok a tornácon, semmint erre valaha is vállalkozzam. De ha valaki rá van erre utalva, akkor megsajnálom és segítek rajta.”
Ebben a válaszban mindenki megnyugodott. Wekerle pedig soha, későbbi miniszterelnökségei után sem fogadott el semmiféle vállalatnál pozíciót.
A bankok népszerűtlensége
Hogy honnan származik a bankok népszerűtlensége, nem lehet megállapítani. Talán közel jár az igazsághoz az a képviselő, aki a Wekerle-féle jövedelmi adójavaslat tárgyalása során a képviselőház 1909 március 5-iki ülésén a bankok népszerűtlenségét a következő „két igen egyszerű ok”-kal magyarázta meg:
„Mert nem adhatnak mindenkinek kölcsönt, aki kér és mert mindenkitől, akinek adnak, visszakérik a kölcsönt.”
Popovics postatakarékpénztári betétje
Popovics Sándor, a Magyar Nemzeti Bank elnöke 1929 március 5-én előadást tartott a Cobden Szövetségben „A pénz értékállandósága” címen. Az előadást bankett követte, amelyen Hantos Elemér államtitkár, akit a Wekerle-kormány a Postatakarékpénztár elnökévé nevezett ki, a következő reminiscenciát mondta el Popovics Sándorról:
„A kommün első napjaiban volt, hogy őexcellenciája megjelent a Postatakarékpénztárban és előadta, hogy segédfogalmazó korában a postatakarékpénztári betétkönyvet váltott s fizetésének megtakarított részét hónapról-hónapra ott helyezte el. A könyvecske maga elveszett, ami nem lett volna baj, nagyobb baj volt, hogy név nélkül, jeligére volt kiállítva, — az anonimitás már akkor is jellemezte cselekedeteit — a könyv valamelyik gazdag ember nevére volt kiállítva. Az eset nem volt könnyű, hiszen a Postatakarékpénztár már többmillió könyvecskét állított ki és mégis alig félórán belül az egész ügy lebonyolításra talált, mert ráakadtak 1885-ből egy betétre, amely „Rothschild” jelige alatt volt elhelyezve és 84 forint összegről szólt. Az időközi kamatok hozzáadásával Popovics Sándor 400 és néhány papírkoronát kapott és megelégedetten távozott harmincötéves közéleti és köztisztviselői pályája ezen anyagi eredményével.”
Ki fizeti a szenet?
Gróf Zichy Ferenc konstantinápolyi nagykövet korában egyszer terjedelmes jelentést küldött Bécsbe arról, hogyan lakomázott ő orosz kollégájával a büjükderei nyaralópalotában s hogyan hajókázott vele a Bosporuson az Ausztria nevű hadigőzösön.
A nagykövet főképp ezt a tengeri kirándulást írta le igen részletesen, sőt az európai és ázsiai partok szépségéről szólva, igazi költői lendülettel.
I. Ferenc József elolvasta a jelentést s ceruzával ezt írta a szélére:
Wer zahlt die Kohlen?
