Kevés hír okozhatott volna oly igaz örömet, mint az úgynevezett Országos Hitelügyi Tanács megszüntetése. Közgazdasági értelemben már akkor is halvaszületett intézmény volt, amikor 1931-ben létrehozták. E sorok írója már akkor, amikor Teleszky, a magyar intervencionizmus ősatyja ezt a tanácsot megszülte, hangoztatta, hogy ha a kormány a pénzpiacon a tőkekereslet és tőkekínálat szabad játéka helyébe a saját akaratát akarja működtetni, akkor legyen elég bátorsága ezért a felelősséget vállalni és ne akarjon védőpajzsul egy minden hatalom függetlenség és felelősség nélküli szervet felhasználni.
Ha most nekrológot akarunk írni erről a szerencsétlen intézményről, nem akarjuk azt a szentimentális elvet érvényesíteni, hogy „de mortuis nil nisi bene”, hanem a Széchenyi elvét, hogy „de mortuis nil nisi verum”. Vagyis igazat akarunk mondani a halottról. Ezt pedig igazán könnyű megállapítani. A P. K. által, dr. Sándor Pál szakavatott szerkesztésében megindított „Pénzintézeti Értesítő” ismerteti a „pénzintézeti üzletkörben alkalmazandó kamatrendelkezéseket”. Ebből a közlésből, immár tehát hivatalos forrásból merítjük, hogy az 1. kúriájú intézetek takarékbetétek után maximálisan 3%, folyószámlabetétek után maximálisan 1% betéti kamatot adhatnak, ellenben bejegyzett kereskedőknek nyújtott hitelekért maximálisan 36% kamatot számíthatnak. Vagyis a hitelezési kamat 12-szerese, illetve 36-szorosa a betéti kamatnak. Helyesebben az Országos Hitelügyi Tanács bölcs elhatározásából a betevők a bankok által beszedett hitelezési kamatnak egytizenketted-, illetve egyharminchatodrészét kapták osztályrészükül.
Ha ezt az elképesztő aránytalanságot látjuk, akkor nem csodálkozhatunk azokon az adatokon, amelyeket a Vas Zoltán kitűnő „Gazdaságstatisztikai Tájékoztató”-ja a fővárosi és harminc „vezető” vidéki pénzintézet 1947. évi státuszalakulásáról bemutat. A budapesti intézetek mérleg-főösszege 3250 millió. Ebből takarékbetét 167,3 millió, vagyis a kezelt tőkének mindössze 4½%-a, a folyószámlabetét 524,9 millió, vagyis az össztőke 14%-a. Tehát az össztőkének nem egészen 20%-a származik betétekből — ezek közül is a túlnyomó rész folyószámlabetétekből. A többi viszontleszámítolt váltókból — 1320 millió — és egyéb tehertételekből — 1237 millió — adódik össze. A harminc „vezető” vidéki intézetről akár ne is beszéljünk. Összesen van 60,3 millió takarék- és folyószámlabetétjük.
Hogyan kívánhatjuk, hogy ilyen betéti kamatpolitika mellett a betétek úgy szaporodjanak, mint ahogy az ország termelési érdekei azt megkívánják? Tudjuk, hogy vannak egyéb körülmények is, amelyek nálunk is, másutt is ellene dolgoznak a betétképződésnek. De azt csak nem lehet józan ésszel kétségbe vonni, hogy a betéti kamatláb egyike ama fontos tényezőknek, amelyek a pénzben való takarékoskodás, a betétképzés ütemére befolyást gyakorolnak.
Mindezt persze nemcsak azért mondjuk, hogy méltó halotti énekkel kísérjük végső útjára az Országos Hitelügyi Tanácsot. Hanem mondjuk azért, mert a bankok megtörtént államosítása talán új szellemet fog a pénzintézetek betéti politikájába vinni. Az új vezetők talán fel fognak arra eszmélni, hogy az államosított bankok kerek 4800 alkalmazottját és az ezeket foglalkoztató költséges kereteket nem lehet fenntartani ahhoz, hogy együttesen kb. 700 millió betétet — és ennek is 70–80 százaléka folyószámlabetét — kezeljenek. Még kevésbé ahhoz, hogy forgatmányukkal kerüljenek a hitelt igénybe vevők elfogadványai a jegybankba.
Láthatjuk, hogy a nemzeti termelésnek mily nagy szüksége van hitelre. Ha nem így lenne, nem kellene 36%-ban maximálni a hitelezési kamatlábat. Halljuk és olvassuk, mennyi exportlehetőség marad kihasználatlanul, mert az exportőr nem jut, vagy csak oly magas kamat mellett jut hitelhez, amely megszünteti az export üzleti lehetőségét. Életbevágó érdekünk, hogy ezen segítsünk. A segítés egyik tényezője a betétkamat lényeges emelése és a pénzben való takarékoskodásnak a szervezés minden eszközével való fellendítése. A FAO-nak kitűnő vezérigazgatója, Sir John Boyd-Orr, a napokban így írta körül feladatkörét: „Azon fáradozok, hogy jó gondolatokat kemény devizákra alakítsak át.” A hitelügyi tanács helyett most más tényezők veszik át a hitelélet és a betétfejlesztés irányítását. Sorsdöntő követelmény, hogy ezek az új tényezők képesek legyenek jó gondolatokat kemény devizákra átváltani. És pedig sürgősen és hatékonyan.
