Fejletlen társadalomban az egyén vagy a család mindazt előállítja, amire szüksége van. Fejlett társadalomban a munka megoszlik. Mindenki a termelésnek csak egyes részeit végzi, az általa előállított javakat pedig közvetlenül vagy — még inkább — pénz közvetítésével olyan anyagokra vagy késztermékekre cseréli, amelyekre szüksége van. A munkamegosztás óriási mértékben növeli a termelés lehetőségeit. Adam Smith, aki halhatatlan művét a munkamegosztás jelentőségének ismertetésével kezdi, korának megfelelő, jellegzetes példával szemlélteti annak előnyeit. Az a munkás, aki különösebb képzettség nélkül igyekszik gombostűt előállítani, a legjobb esetben sem tud naponta húsznál több tűt elkészíteni. A legkisebb gyár viszont, amely csak tíz munkást foglalkoztat és igen kevés géppel rendelkezik, naponta 4800 tűt tud gyártani. A munkamegosztás tehát még ilyen szerény keretek között is huszonnégyszeresére emeli a munka hatékonyságát.
Amilyen óriási jelentősége van a munkamegosztásnak a magángazdálkodásban, éppen olyan döntő fontosságú nemzetközi viszonylatban is. Nemzetközi munkamegosztáson azt értjük, hogy nem minden ország termel meg mindent, amire lakosságának szüksége van, hanem azt állítja elő, amit a legelőnyösebben tud termelni. Termelési többletéből csere útján — a pénzt csereeszközként használva — beszerzi azt, amit más államok termeltek, és amit azok szívesen adnak cserébe, mert többletük van belőle. Az egyik ország sok vasérce és jó minőségű szene révén előnyösen tud acélt előállítani. A másik jó termőföldje és éghajlata miatt előnyösen tud búzát termelni. Ha e két ország megosztja egymás között a munkát, az egyik csak acélt, a másik csak búzát termel, termelési feleslegüket pedig külkereskedelem útján elcserélik egymással, a nemzetközi munkamegosztás mindkét országnak óriási előnyt jelent. Széchenyi már 1818-ban azt mondta: „Nevetséges az angol, ha bort és gabonát termel, de még nevetségesebb a magyar, ha angol acélt akar előállítani.”
A nemzetközi munkamegosztás jelentőségét David Ricardo világította meg a legélesebben. Vizsgálódása korszakos jelentőségű eredménnyel járt. Kimutatta, hogy egy országnak akkor is érdekében állhat csak acélt előállítania, ha az acélt és a búzát egyaránt olcsóbban termeli egy másik országnál — feltéve, hogy az acéltermelésben nagyobb az előnye a külfölddel szemben, mint a búzatermelésben.
Ha két ember közül az egyik mind a cipő-, mind a kalapkészítésben különb a másiknál, de a kalapkészítésnél csak 20 százalékkal, a cipőkészítésnél pedig 33 százalékkal van előnyben, akkor az ügyesebb embernek az az érdeke, hogy csak cipőt készítsen, a kalapkészítést pedig engedje át a másiknak. Ugyanígy, ha egy ország kalapot visz ki és posztót hoz be, ezt azért teszi, mert több posztót kaphat, ha kalapot készít és azt posztóra cseréli, mint ha maga készítené a posztót. Ha olcsó külföldi áruk behozatalával kiadásaim 20 százalékát megtakaríthatom, az eredmény pontosan ugyanaz, mintha a gépesítés csökkentette volna a termelési költségeket. Bizonyos mennyiségű posztót Portugália 90 napi, Anglia 100 napi munkával, bizonyos mennyiségű bort pedig Portugália 80 napi, Anglia pedig 120 napi munkával állít elő. Annak ellenére, hogy Portugália mindkét termék előállításában előnyben van, számára kedvezőbb, ha csak bort állít elő, borfeleslegéért pedig Angliától posztót vásárol. Angliának ugyanígy kedvezőbb, ha csak posztót állít elő, posztófeleslegéért pedig bort vásárol Portugáliától, mint ha mindkét ország posztót és bort is termelne.
Ez a rendszer természetesen csak szabadkereskedelem mellett érvényesülhet. Ricardo meggyőző erővel és szinte szónoki lendülettel emeli ki a szabadkereskedelem előnyeit: „A teljesen szabad kereskedés rendszerében — írja — minden ország tőkéjét és munkáját természetszerűleg olyan termelési ágaknak szenteli, amelyek ránézve a legelőnyösebbek. Az önérdeknek ez a követése csodálatosan egybevág a közösség egyetemes javával. Ösztönözve a szorgalmat, jutalmazva a tehetséget s leghatékonyabban kihasználva a természetadta sajátos erőket, a legjobb és leggazdaságosabb munkamegosztást eredményezi: megszaporítva a termények összmennyiségét, mindenütt terjeszti a jólétet és az érdek és kölcsönös érintkezés kötelékével kapcsolja össze a nemzetek egyetemes társadalmát az egész művelt világon.”
Természetes, hogy a szabadkereskedelem elvét háború idején nem lehet alkalmazni. Ilyenkor Adam Smith nagy igazsága érvényesül: „A védelem sokkal nagyobb jelentőségű, mint a gazdagság.”
David Ricardo azt is kifejti, hogy ha a háború megzavarta a kereskedelmi kapcsolatokat, és egy korábban gabonaimportra szoruló ország szükségből kiterjesztette gabonatermelését, akkor a háború lezárulta után az ország átmenetileg gabonavámokkal védje meg a köz érdekében túlméretezett mezőgazdaságát, majd a vám fokozatos eltörlésével térjen vissza a szabadkereskedelemhez. Nincs azonban olyan tudományos bizonyítás, amely a nemzetközi munkamegosztás, így pedig a szabadkereskedelem békeidőben érvényesülő előnyeit megcáfolta volna. Ez a legkevésbé a kis államok szempontjából cáfolható. Még Friedrich List, a gazdasági nacionalizmus elvének zseniális képviselője is kénytelen volt megállapítani, hogy „egy külön város vagy kis állam ezt a rendszert — vagyis a korlátozó kereskedelempolitika rendszerét — nagy államokkal és birodalmakkal szemben nem alkalmazhatja és nem tarthatja fenn sikerrel.”
