Azt halljuk, hogy „ortodoxok” vagyunk. Vagyis elavult felfogások tolmácsai. Olyanok, akik nem tudnak haladni a korral. A múlt század tanításait hirdetjük, holott az idők változnak, és ma más a gazdasági igazság, mint 100–150 évvel ezelőtt. Smithnek és Ricardónak igaza lehetett a múlt században és Angliában. Ma azonban nálunk nem szabad ilyen elavult tanokra hivatkozni. A mai „modern” iskola leszámol ezekkel az évszázados tanításokkal. Ma nem lehet gazdasági liberalizmust, laissez faire-t, a piac szabadságát, a gazdaság automatizmusát hirdetni. Ez ortodox. Ma tervgazdálkodás kell, irányított gazdálkodás kell, sőt kifinomult irányított gazdálkodás. Ez modern. Ezt akarjuk.
Megannyi szörnyű tévedés, vagy megannyi tudatos megtévesztés.
A gazdasági liberalizmus nagy harcosának, Ludwig von Mises bécsi professzornak most adja ki a London School of Economics a pénzről és a forgalmi eszközökről írott nagy művét angol nyelven. Az angol kiadás előszavában Mises ezt írja: „Manapság ortodoxnak nevezik a dolgok olyan felfogását, amely rokon az Anglia örök dicsőségéül szolgáló klasszikus közgazdák tanaival, és ezzel mint modern felfogást azt állítják szembe, amely a 16. és 17. század merkantilista gondolkodásának felel meg.” Valóban, legyünk végre tisztában azzal, hogy mindaz a sok bölcsesség, amely manapság az Egyesült Államoktól Szovjet-Oroszországig a kormányok intervencionista intézkedéseiből kisugárzik, annyira „modern”, hogy szinte szó szerinti megvalósítása a régi merkantilista tanoknak, amelyeket már rég elavultnak, elfeledettnek, érthetetlennek és szinte értelmetlennek tartottunk.
A merkantilista alaptételnek — „la richesse, c'est l'argent”, a gazdagság az ezüst, vagyis a pénz — természetes következménye volt az a törekvés, hogy csak a kivitelre berendezkedett külkereskedelem hasznos, minden import közgazdasági kár, ennek megfelelően pedig tilalmakkal és vámokkal meg kell akadályozni minden nyersanyag kivitelét és minden iparcikk behozatalát; kiviteli prémiumokkal kell segíteni az iparcikkek exportját, szigorúan meg kell tiltani az ezüst exportját, az ipart pedig kivitelre kell kényszeríteni. Ha valaki mindebből nem fedezné fel a merkantilizmus csodálatos rokonságát a mai modern felfogással, talán ráismer Sismondi leírásából, amely a merkantilizmust röviden és szabatosan így jellemzi: „A határokat őrökkel rakták meg, hogy megakadályozzák a külföldi áruk behozatalát, és visszatartsák az ezüstöt, ha valaki ki akarta vinni.” Ezekről az őrökről már igazán lehetetlen rá nem ismerni a modern gazdaságpolitika őseire, a merkantilistákra. Ezek az őrök biztosítják a mai modern országok tiltó vámpolitikájának sikerét, ezek juttatják diadalra annak a negyven országnak a devizapolitikáját, amelyek az utóbbi négy évben letértek az aranyalapról.
Az „ortodox” iskola ma is hirdeti, hogy nemzetközi munkamegosztás nélkül nem lehet fenntartani az emberiség mai kulturális és életszínvonalát. A „modernek” ezzel szemben az autarkikus elzárkózásban vélték felfedezni az emberiség jólétének kulcsát. És az eredmény? A világ külkereskedelme öt év alatt a korábbi egyharmadára zsugorodott, csökkent a világ ipari termelése, a születési arányszámok világszerte ijesztően zuhannak, a munkanélküliség egyre ijesztőbb méreteket ölt, és olyan áldozatokat követel a közületektől, amelyek rendszeresen aláássák a háztartási egyensúlyt; közben termékenyen szaporodnak a kontinensen a kartellek, amelyek Robbins szerint „egyenesen a vámoknak és az állami beavatkozásnak a teremtményei”.
Az ortodox iskola Ricardo szavaival arra tanított, hogy „bor termeltessék Franciaországban és Portugáliában, gabona termeltessék Amerikában és Lengyelországban, acéláruk és más javak állíttassanak elő Angliában”, vagyis hogy minden ország olyan foglalkozásoknak szentelje tőkéjét és munkáját, amelyek számára a leghasznosabbak. A modern iskola bölcsessége szerint Anglia 40–50 millió font áldozattal berendezkedett cukorrépatermelésre, ahelyett, hogy a Közép-Európából érkező olcsó és jó cukrot vásárolná. Ugyanakkor nálunk a répatermelés 17 millióról 8 millióra csökkent, miközben posztóiparunk a fogyasztóközönség súlyos megterhelésével nagyszerűen fejlődött. Vajon nem lett volna-e bölcsebb mindkét ország számára, ha Ricardo ortodox tanítása szerint az angol posztót magyar cukorért adnák cserébe?
Vagy itt vannak a devizakorlátozások. Az ortodox iskola tanítása szerint a valutabajokat is csak az automatizmus kúrája orvosolja; minden beavatkozás csak súlyosbítja és hosszabbítja a betegséget. Most az Egyesült Államokban az ortodoxok ezen a ponton győzelmet arattak a moderneken: a kormány megszüntette a devizakorlátozásokat, és ez — mint az Economist legfrissebb számában olvasható — ahelyett, hogy előmozdította volna a tőkekivitelt, éppen az ellenkező hatást váltotta ki: 120 millió dollárnyi arany özönlött újabban Európából Amerikába. Igaza van Kienböcknek, az osztrák nemzeti bank zseniális elnökének, akinek volt bátorsága az ortodox tanokat az osztrák valuta óriási előnyére gyakorlatilag is érvényesíteni, és aki most egyes országok „modern” valutapolitikusait így tanítja ki: „Bár gazdaságilag gyengék vagyunk, megtaláltuk az utat ahhoz, hogy a legnyomasztóbb devizakorlátozásoktól fokozatosan megszabaduljunk. Ez az út minden állam számára járható, amelyet az a tudat hat át, hogy csakis az államháztartás és a jegybank iránti bizalom helyreállítása szünteti meg a tőkemenekülés okait, a forgalom felszabadítása a súlyos korlátozások alól pedig komoly sikert biztosít a gazdasági életnek.”
Az állam pénzügyi tevékenységének és adópolitikájának egyszerű, világos és ortodox tanát Jean-Baptiste Say a következő, könnyen érthető szavakba foglalja: „Minden pénzügyi terv közül az a legjobb, amely a legkevesebbet költ, és minden adó közül az a legjobb, amelyik a legkisebb.” A modern pénzügyi politika ezt az igazságot rég elejtette. Az állam kötelessége — mondják — munkaalkalmakat teremteni, a túlfeszített adókból és hitelfelvételből befolyó pénzt kulturális és szociális intézményekbe vagy üzleti vállalatokba fektetni, mert így pénz kerül forgalomba, produktív munka indul meg, javul a nép életszínvonala, a közületi személyi kiadások növelésével pedig a tisztviselők fogyasztóképessége a kereskedő- és iparososztály javára emelkedik stb. Így jutottunk el odáig, hogy az ortodox tannal szemben, amely szerint a közületi kiadások legfeljebb a nemzeti jövedelem 10–15 százalékát vehetik igénybe, nálunk az adóteher a nemzeti jövedelem 29,6 százalékát nyeli el, a fejenkénti adóteher pedig a fővárosban a békebelinek több mint kétszeresére emelkedett. A vége gazdasági pangás, Malthus „ortodox” tételének igazolásául: „Ha a munkafenntartási alap közadóztatás útján állíttatik elő, annak legnagyobb része nem az üzletbe hozott új tőke, hanem régi tőke, amelyet előbb jövedelmezőbben használtak fel, most pedig új csatornába vezetnek.”
Végül szolgáljon például az úgynevezett telepítési propaganda. Egyik jeles fiatal közgazdasági publicistánk, Matolcsy Mátyás, mostanában megjelent munkájában szemrebbenés nélkül veti papírra, hogy az „agrárpolitika feladatainak megvalósítása során tehát a mezőgazdaságban 2 700–2 800 millió pengőre van szükség”. Ez a horribilis összeg azonban — amelynek értékelése nálunk, ortodoxoknál azt a benyomást keltené, hogy a tervbe vett akciókról még csak gondolkodni sem lehet — „modern” írónkból csak azt a megjegyzést váltja ki, hogy „ez a körülmény a vázolt agrárreform megrázkódtatásmentes megvalósításának idejét 20–25 évben jelöli ki”. Micsoda emelkedés ahhoz a korhoz képest, amikor néhai Beksics Gusztáv, a háború előtti idők nagy publicistája és nemzetiségi politikusa, az 1900. évi telepítési ankéten szinte visszariadt attól, hogy a szükséges program megvalósítása évi 2–3 millió forint befektetést igényelt volna.
Így áll a harc tovább modernek és ortodoxok között. Merészek és megfontoltak között. Azok között, akik a közgazdasági tudomány törvényszerűségeiben bízva, ezekre alapítják elgondolásaikat és azok között, akik egyéni elgondolásaikra alapítják az önmaguk által konstruált törvényeket. Most a moderneké a népszerűség pálmája. „Laissez faire, a magángazdálkodás szelleme — írja a Condliffe-jelentés —, a kereskedés szabadsága, egyéni haszon és mindazok a jelzőszavak, amelyek a 19. században voltak forgalomban, jelenleg már nem élvezik a népszerűség kegyét. Ezek helyébe olyan koncepciók léptek, mint igazságos ár, méltányos munkabérek, destruktív verseny, egyensúlyozott kereskedelem, amelyek — furcsa, hogy meg kell állapítani — a középkor gazdasági vitáit juttatják eszünkbe.” Az a hitünk, hogy a világ gazdasági szenvedése akkor fog véget érni, ha majd a középkor „modern” elméletei helyébe újból az „ortodox” klasszikus igazságok fognak lépni.
