A Daily Mail egyik legutóbbi számában szenzációs cikk jelent meg, amelyben Anglia egyik legrégibb tradíciójú tanintézetének, a hírneves Harrow-i iskolának az igazgatója, Norwood, kemény és szenvedélyes szavakkal üzen hadat annak a túlzott tiszteletnek, amelyet az egyesült királyságban a sportok iránt tanúsítanak. „Szabaduljunk a sport imádatától” — ez a címe ennek a nagy feltűnést keltő hírlapi cikknek, amelynek szerzője pálcát tör afelett, hogy a mai nehéz időkben, amikor az ifjúságnak az élet komoly gondjaiba kellene magát beavatnia, amikor a modern tudományokba való elmélyedés által kellene a jövő nagy küzdelmeire fegyverzetet szereznie, még mindig a jó futballjátékos és a győztes krikettező iránt mutatkozik a közvélemény tisztelete, aminek azután az a következménye, hogy az ifjúság sportokkal foglalkozik, ahelyett, hogy a gyakorlati tudományokkal vértezné fel magát. El lehettünk készülve arra, hogy ez a nagy feltűnést keltett cikk ellenhatást fog kiváltani, de ennek éppen az ellenkezője történt, az tudniillik, hogy Rothermere nagy lapjában azóta napról-napra érkeznek nyilatkozatok, amelyek teljes csatlakozást jelentenek be Norwood bátor kezdeményezéséhez és a sportimádat további fenntartása helyett a gyakorlati tudás kultiválására bíztatják az iskolákat és a közvéleményt.
Ez az incidens, amely a sportélet valóságos hazájában, Angliában, ilyen jellemző módon folyt le, komoly intelmet szolgáltat nekünk is. Ha Angliában, amelynek évszázadok óta felgyülemlett gazdagsága mégis csak inkább engedi meg, hogy a sportok terén bizonyos túlzások jelentkezzenek, ez a józan felfogás kezd érvényesülni, akkor mit szóljunk mi, szegény, megtizedelt és lerongyolt ország ahhoz az irányzathoz, amely különösen a háború utáni években kapott csodálatos módon lábra és amely az ifjúságot szintén mindinkább gyorsuló ütemben tereli a sportszeretet, a sporttal való foglalkozás, a sportgyőzelmek iránti túlzott tisztelet karjaiba?
Nem az ellen szólunk, hogy az ifjúság sporttal foglalkozzék, mert bizonyos, hogy a testgyakorlással való fokozottabb foglalkozás sok mindentől, ami rossz és káros, eltéríti az ifjúságot és annak egészségesebb és erkölcsösebb fejlődését biztosítja. Viszont azonban oly szegény országban, mint a miénk, mégis csak tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai nehéz viszonyaink között a fiatalságot sokkal több tudással, sokkal több ismerettel, a gyakorlati és elméleti tudományokba való sokkal nagyobb beavatottsággal kell felruháznunk, ha azt akarjuk, hogy azokban a súlyos gondokban és küzdelmekben, amelyekben élünk, el legyen látva a tudás nélkülözhetetlen fegyvereivel. Ha pedig tovább haladunk azon az úton, amelyen az utolsó tíz évben haladtunk, akkor az a veszély fenyeget, aminek nyomai főiskolai oktatásunkban, de a kereskedelmi szakoktatásban is észlelhetők, hogy fiatalságunk iskolai képzettsége jóval csekélyebb, mint volt a békebeli időkben, holott annak a béke viszonyaihoz képest sokkal erősebbnek kellene lennie, ehelyett pedig kárpótlásul nevelünk kitűnő sportembereket, akik azonban a gazdasági élet súlyos harcaiban nem tudják helyüket megállani.
A mostani nehéz gazdasági viszonyok között és az eljövendő évtizedek súlyos gazdasági harcaiban nem az a nemzet fogja helyét legjobban megállani, amelyiknek fiai elöljárnak a futballban vagy a vízipólóban, hanem annak a nemzetnek az ifjúsága, amely a legintenzívebb módon tudta a fiatal generációba a közgazdasági tudást beoltani, azt a tudást, amelynek hiánya a forrása a gazdaságilag helytelen irányban mozgó közvélemény kialakulásának, amelynek fogyatékossága a kiinduló pontja valamely ország elhibázott közgazdasági politikájának és így megindítója mindazoknak a bajoknak, amelyekbe a közgazdasági iskolázatlanság a természeti kincsekkel leggazdagabban felruházott országot is, de kivált az ilyen kincsek hiányában szűkölködő országokat beleviszik.
Már Széchenyi István rámutatott arra, hogy Anglia és az Egyesült Államok gazdasági nagyságának nem természeti kincsekben való bővelkedése, nem földrajzi elhelyezkedése az oka, hanem a lakosság józan gondolkodása, a gazdasági igazságok ismerete és a hideg gazdasági ész törvényeinek betartása. A mi nyomorúságos helyzetünkön is csak az segíthet, ha ifjúságunk lelkébe beoltjuk a közgazdasági tudomány iránti tiszteletet és lerakjuk lelkükbe legalább alapköveit azoknak a közgazdasági ismereteknek, amelyek nélkül semmiféle életpályán sem boldogulhatnak és a versenyt a kedvezőbb viszonyok között élő külföldi államok polgáraival nem vehetik fel.
Valljuk be, hogy ebben a tekintetben nem történt semmi. Ha betekintünk középiskoláink tanterveibe, ott összehalmozva látunk mindenféle, egyébként hasznos és jótékony ismereteket, de a közgazdasági tudomány ismerete ezekből teljesen hiányzik. Mint Norman Angell találóan mondja, az ifjúságnak meg kell tanulnia, hogy ezer év előtt valamely országnak királya jó király volt-e vagy rossz király, meg kell tanulnia, hogy évezredek előtt valamely csatát ki nyert meg és miért nyert meg, de azt, hogy mi a pénz, mi a tőke, mi a takarékosság, mik ezeknek a fogalmaknak gazdasági következései és mi az egész közgazdasági szervezet, arra ifjúságunkat nem tanítjuk és ebből folyik azután, hogy napról napra a különféle országokban olyan közgazdasági politika érvényesül a tájékozatlan közvélemény hatása alatt, amely a tudomány alapelveivel merőben ellenkezik és a végén súlyosan megbosszulja magát az illető nemzeten és az egész emberiségen.
Ha csak pillantást vetünk is most folyó költségvetésünkbe, ez a kiáltó aránytalanságot a közgazdasági tudomány elhanyagolása és a sport túlzott felkarolása között plasztikusan állítja előtérbe. Mezőgazdasági ország vagyunk és azt látjuk, hogy az összes mezőgazdasági tudományos és kísérletügyi intézményekre 2,7 millió pengő van előirányozva, ugyanannyi, mint a testnevelés céljaira. És ugyanakkor, amikor a testnevelés 2,7 millió pengő kiadással van dotálva, egyetlen közgazdasági egyetemünkre mindösszesen 585 000 pengő jut, alig több, mint húsz százaléka annak, amit a testnevelés céljaira költünk. Amikor a közgazdasági egyetem kellene, hogy ifjúságunk közgazdasági nevelésének a forrása és kiindulópontja legyen, amikor a mezőgazdasági tudományos és kísérleti intézmények helyes fejlesztésén múlik egész mezőgazdaságunk jövője, akkor lehetetlen, hogy ezt a pénzbeli aránytalanságot ki ne emeljük, mint súlyos hibáját nevelési irányzatunknak. Valósággal azt kellene hinnünk, hogy a közgazdasági oktatás vagy a mezőgazdasági tudomány fejlesztése terén már oly eredményeket értünk el, hogy csakis a sportszeretet fejlesztése marad hátra, holott az igazság mégis csak az marad, hogy az ország jövője attól függ, vajon a felserdülő generációt tudjuk-e a közgazdasági tudás fegyvereivel felruházni, nem pedig azon, hogy vízipóló- vagy futballcsapataink fognak-e újabb eredményeket felmutathatni.
Ismételjük, hogy távol áll tőlünk a sport szeretetét lebecsülni és a testnevelés jelentőségét kisebbiteni. De ha viszonyaink, költekezésünk takarékos beosztását és ifjúságunk idejének célszerű és okos felhasználását teszik kötelességünkké, akkor önmagunk iránti kötelességünk felismerni, hogy a fejlődés vonala nem arányos, hogy a közgazdasági oktatást elhanyagoljuk, viszont a sportra nagyobb súlyt vetünk, annak számára sokkal több időt és költséget veszünk igénybe, mint amennyit a mi viszonyaink között megengedni lehetne.
Alig lehet probléma, amely a mai viszonyok között nagyobb megfontolásra és gyorsabb elhatározásra késztethetne, mint ez. Visszaszorítani a sport túlzásba vitt kultuszát és organikus nevelési politikával belevinni az ifjúság lelkébe a közgazdasági tudás alapelemeit: ezen nyugszik az ország jövője. Nem újabb fedettuszodákra és nem újabb iskolavárosokra, hanem a nevelés szellemének praktikussátételére van szükség, csak ez lehet az egészséges magyar kultúrpolitika iránytüje.
