Ne fussunk külföldi kölcsönök után!

Egyre gyakrabban hallunk hangokat, hogy külföldi kölcsönök szerzésére törekedjünk. Pedig teljesen igazat kell adnunk azoknak, akik azt mondják, hogy a külföldi segítség csak akkor fog jelentkezni, ha megmutatjuk, hogy önerőnkből is el vagyunk szánva hazánk gazdasági talpraállítására. Ha államháztartásunk egyensúlyba kerül, ha a békeszerződésből folyó, rettenetesen súlyos kötelezettségeinknek képesek leszünk eleget tenni, akkor a külföldi tőke önként fog jelentkezni kölcsönnyújtásra. De ha futunk a külföldi tőke után, ha mint hitelkeresők — akármily jelentéktelen összegekért — mi jelentkezünk a nemzetközi tőkepiacon, akkor csak olyan súlyos feltételek mellett juthatunk külföldi pénzhez, amilyen feltételek mellett nem lenne szabad magunkat megterhelni és egyben — éppen eleget szenvedett — presztízsünket tovább rontani.

Például szerintünk 500 000 fontos 9 havi hitel elérése érdekében nem lenne szabad abba belemennünk, hogy a kölcsön egyenértékének 7½—10%-át régi tartozásaink törlesztésére tartsák vissza. Egyáltalán legyünk tisztában azzal, hogy amíg a békeszerződésből folyó tartozásainkat nem törlesztettük le, a háború előtti adósságokra semmiféle fizetést nem vagyunk képesek teljesíteni. Ne vállaljunk tehát olyan kötelezettségeket, amelyekről előre tudnunk kell, hogy azoknak nem tudunk eleget tenni. Jórészt ugyanazok az országok a háború előtti hitelezőink, amelyek most a békeszerződést reánk rótták. Ha nem voltak figyelemmel hazánk fizetőképességének határaira, úgy nem vehetik rossz néven, ha talán — minden erőnk végső megfeszítésével — képesek is leszünk a békeszerződési terheket elviselni, de azon túl egész bizonyosan semmi további terhet nem vállalhatunk.

Mindezt a külföldi nagy pénzcsoportok tudják és ezen nem is csodálkozhatunk. Hiszen ott vannak Németországnak — minden elképzelhető garanciával körülbástyázott — első világháborúbeli tartozásai, a híres Dawes- és Young-kölcsönök. Ezeknek nemzetközi kurátorai, és pedig: USA, angol és francia kurátorok 1944-ben és 1945-ben ismételten fordultak a győztesekhez azzal a kéréssel, eszközöljenek a második világháború folytán teljesítendő német jóvátételekből bizonyos levonást a Dawes- és Young-kölcsönök javára. A német reparációk felosztásának tárgyalására 1946 január havában Párizsban tartott konferencia azonban jegyzőkönyvébe még csak egy sort sem vett fel a második világháború előtti kötvények javára. A francia parlamentben egy képviselő interpellált a Young-kölcsön sorsáról. A miniszter válasza annyi volt, hogy „a jövőben csak oly megoldást vehetnek szemügyre, amely Németország általános keretébe beilleszthető”. „Jó kis váltó” — jegyzi meg erre a „La Tribune” keserű iróniával.

De beszéljünk arról is, miképp kénytelen maga Anglia is azt a 3¾ milliárd fontnyi háborús tartozását lealkudni, amely Indiával, Egyiptommal, Irakkal és a dominiumokkal szemben terheli. A „Times Weekly” egyik legújabb száma részletesen beszámol az angol küldöttségnek ezekkel a hitelezőkkel folytatott tárgyalásairól. Kiszámították, hogy ha csak a fele tartozást kellene is az évszázad végéig letörleszteni és csak évi ½% kamatot fizetne, akkor is Anglia adósságterhe — a USA és Kanada által nyújtott kölcsönöket beleértve — évi 200 millió font lenne, vagyis több mint 600 000 angol munkás teljes tiszta keresetét emésztené fel. Pedig a hitelezők még távolról sem hajlandók ilyen mérvű koncessziókra. „Anglia — írja a Times — minden ország közt leginkább riad vissza attól, hogy a túlterhelt adós végső fegyveréhez, a tartozás egyoldalú zárolásához vagy befagyasztásához folyamodjon. De ez a módszer bizonyosan előnyben részesítendő azzal az alternatívával szemben, hogy önként menjen bele olyan megállapodásba, amelynek teljesítőképességében országunk kell hogy kételkedjen”.

Ha a nagy és mindenek fölött szótartó, becsületes és fair Anglia kénytelen a vis major folytán ezt az álláspontot elfoglalni, akkor ne restelkedjünk azon, hogy mi talán — de mindenesetre legfeljebb — annyit leszünk képesek — és ezt is csak népünk életszínvonalának tragikus lesüllyesztése és munkateljesítményének teljes felfokozása mellett — teljesíteni, amennyi a békeszerződés rendelkezéseiből folyik. Mindaddig tehát, míg a békeszerződési terheket ki nem egyenlítettük, nem vállalhatjuk és nem szabad vállalnunk ezt meghaladó bármily kötelezettség teljesítését.

Semmiféle, akár állami, akár fővárosi, akár más közületi vagy magántartozás kamatoztatását vagy törlesztését nem szabad magunkra vállalnunk — csak azért, hogy ezen az úton újabb kölcsönökhöz jussunk. Súlyos hibát követnénk el, ha nem ez lenne megmásíthatatlan álláspontunk. És ezt világosan és határozottan ki is kell jelentenünk.

Végül még egyet vegyünk figyelembe. Nem vehetünk külföldi kölcsönt igénybe beruházási célokra, mert ez világosan inflációra vezetne. A huszas évek tapasztalatai erre megtaníthattak.¹ Akkor derűre-borura vettük fel a dollár- és fontkölcsönöket, a dollárokat és fontokat átváltottuk pengőbankjegyekre és ebből építkeztünk. Így a járulékos pengőmennyiség forgalomban maradt és azzal szemben nem került megfelelő mennyiségű áru a piacra. Ne essünk újból a múlt hibáiba. Inflációból már levizsgáztunk. Végezzünk beruházásokat a saját megtakarításainkból. Ennek előfeltétele az olyan gazdasági és pénzügyi politika, amely megvédi és támogatja a nép széles rétegeinek takarékoskodását és ennek gyümölcseit.

Lábjegyzetek

1. Praxeum-jegyzet: Az 1920-as évek második felében a külföldi hitelek jelentős része valóban a folyó fizetési mérleg hiányát, illetve fogyasztást finanszírozott, miközben a magyar bankrendszer hitelállománya gyorsan bővült, a belső tőkefelhalmozás pedig gyenge maradt. A külföldi kölcsön azonban nem önmagában inflációs: belföldi pénzmennyiséget növelő hatása attól függ, hogyan váltják át és használják fel a beáramló devizát. Éber általánosítása tehát egy valós magyar hitel- és pénzügyi tapasztalatot foglal össze. Lásd a Magyar Nemzeti Bank monetáris történeti összefoglalóját és centenáriumi történeti tanulmányát. ↩