A földforgalom korlátozásáról most lefolytatott parlamenti vitának legcsodálatosabb jelensége, hogy egyes képviselők, akik magukat az agráreszmék hirdetőinek vallják, élesen állást foglaltak a gazdasági liberalizmus eszméjével szemben, mint amely — szerintük — az agrártársadalom érdekeivel ellentétben áll. Szerintem ez annyira téves felfogás, annyira ellenkezik a gazdasági eszmék történelmi fejlődésével és a földbirtokos osztály valóságos érdekeivel, hogy szükségesnek látom tisztázni ezt a súlyos félreértést.
Állapítsuk meg mindenekelőtt azt, hogy a közgazdasági liberalizmus és agrárizmus fogalmai egy anyától származnak és nincsen egyhamar két gazdaságpolitikai irányzat, amelyek között annyi vérrokonság volna, mint éppen e között a két fogalom között. Gondoljunk vissza arra, hogy François Quesnay, az úgynevezett fiziokrata iskola megalapítója volt az első igazi agrárpolitikus és egyúttal a gazdasági liberalizmus első tudományos hirdetője. Az úgynevezett merkantilista iskola eltévelyedéseivel szemben, amelyek abban a felfogásban csúcsosodtak ki, hogy az aranynak az országban kell maradnia, tehát az ipart védővámokkal kell megerősíteni, az iparcikkekre exportprémiumokat kell adni, viszont a mezőgazdaság terményeit a nyersanyag olcsóságának biztosítása érdekében nem szabad exportálni, Quesnay és az ő iskolája a legszélsőségesebb agrárius felfogását vallotta. Quesnay tanításai szerint „a mezőgazdaság minden nemzeti gazdagság forrása”, míg a kereskedelem, az ipar és a szállítás csak dépendance-ai a mezőgazdaságnak. Produktív osztály — szerinte — egyedül a mezőgazdaság, míg a kereskedők és iparosok a meddő osztályt (classe stérile) képviselik.
Ennek a szélsőséges agrárius álláspontnak pedig a gyakorlati gazdasági politikában azt a következését vonta le, hogy egyedül a teljes szabadság, a személyi szabadság, hivatali szabadság, ipari szabadság, fogyasztási szabadság és a szabad magántulajdon biztosítják a gazdasági élet helyes funkcionálását. A fiziokrata iskolának, amely kizárólag a mezőgazdaságnak érdekeire volt alapítva, volt a jelszava: „engedjünk szabadon cselekedni, engedjünk mindent szabadon lefolyni (laissez faire et laissez passer), a világ magától megy”.
A fiziokrata iskola után következett a közgazdasági tudomány halhatatlan megalapítójának Adam Smithnek örökbecsű munkája, amely a merkantil és fiziokrata iskola túlzásait az egységes, szerves gazdasági politika keretébe állította be, de azokkal szemben, akik ma is abban tetszelegnek, hogy az agrárérdekek csak a gazdasági liberalizmus elnyomása mellett juthatnak érvényesülésre, meg kellett állapítani azt az alapvető tévedést, mintha az agrárizmus és a gazdasági liberalizmus egymással szemben állnának, holott a két fogalom közös forrásból és éppen a mezőgazdaság szemszögéből keletkezett.
Ha mármost ennek a rövid gazdaságtörténelmi visszapillantásnak a fonalát elejtjük és a kérdést a mai magyar gazdaságpolitika szemszögéből akarjuk megfigyelni, akkor lehetetlen más eredményre jutni, mint arra, hogy aki nem társadalmi és politikai jelszavakból ítéli meg a gazdaságpolitika helyes irányát, az kénytelen azt az álláspontot elfoglalni, hogy a modern intervencionizmus egyik termelési ágnak sem árt annyit, mint a mezőgazdaságnak.
Mik azok, amik a mezőgazdaságnak általában és különösen a magyar mezőgazdaságnak válságát okozzák? Az első és legfőbb baj az az őrületes vámprotekcionizmus, amely elzárja a mezőgazdasági termékek importjára szoruló országok határait a mezőgazdasági exporttermények elől. A protekcionista vámpolitika az intervencionizmusnak legpregnánsabb és legsúlyosabb kifejezője és ezzel szemben éppen a gazdasági liberalizmus az, amely a szabadkereskedelmet, a vámhatárok lebontását, a nemzetközi munkamegosztás elvét hirdeti, azt az elvet, hogy minden ország annak a termelésével foglalkozzék, amit éghajlati és földrajzi viszonyainál fogva a legolcsóbban és legjobban tud produkálni és az így produkált javakat cserélje ki más országok olyan termékeivel, amelyeket viszont ezek tudnak elhelyezkedésüknél és a lakosság tradícióinál fogva legjobban és legolcsóbban előállítani. Kérdezzük, vajon valóban érdeke-e a magyar mezőgazdaságnak az intervencionizmusért rajongani, amely intervencionizmus eredményezi, hogy Ausztria hegyoldalain és Németország terméketlen talajain drága és rossz búzát termelnek csak azért, hogy kiszorítsák a magyar búzát, vajon valóban a magyar mezőgazdaságnak érdeke-e az, hogy Planwirtschaft alapján protekcionista vámvédelem mellett drágán gyártsuk és hozzuk forgalomba azokat az ipari cikkeket, amelyeket a nemzetközi munkamegosztás elveinek félretolásával itthon sokkal drágábban állíthatunk elő, mint ahogyan azokat a külföldről behozhatnánk? Hiszen az agrárolló, amely mezőgazdasági termelésünk megölője, nem egyéb, mint az országok autarchikus törekvésének, az intervencionizmusnak és a Planwirtschaftoknak természetes következése, holott a gazdasági liberalizmusnak alapelvei szerint az ipari országok határainak nyitva kellene állniuk a mi olcsó mezőgazdasági produktumaink előtt, viszont a mi vámhatárainkat ki kellene nyitni a mezőgazdaság folytatásához szükséges nyersanyagok és iparcikkek olcsó beszerzésének érdekében.
A másik, ami a magyar mezőgazdaság legnyomasztóbb tehertétele, az a súlyos adóztatás, amely közvetlen adók útján és közvetve a cukor, a szesz stb. erős megterhelése útján hozzájárul a mezőgazdaság rentabilitásának megsemmisítéséhez. Kérdezzük, vajon az állam és közületek működési rádiuszának az az esztelen kibővítése, amelyet a háború utáni időben tapasztaltunk, a gazdasági liberalizmusnak vagy az intervencionizmusnak volt-e kifejezője? A múlt század nagy liberális korszakának, amely az emberiség jólétét és boldogságát azelőtt soha nem ismert magasságokra emelte, az volt a kiindulópontja, hogy az állam ne foglalkozzék semmi mással, mint az ország külső biztonságának és belső rendjének fenntartásával, s csak olyan intézményeket tartson fenn, amelyek a gazdasági erők szabad kibontakozását biztosítják. Ezt az államot nevezte gúnyosan a német szocializmus vezére „Nachtwächterstaat”-nak, holott ez a bakter-állam volt az, amely képes volt a mai felfogásunk szerint fantasztikusan alacsony adóztatás mellett a gazdasági erők korlátlan érvényesülését lehetővé tenni. Ezzel szemben a háború utáni állam az, amelyre a nagy svéd közgazda joggal mondhatta, hogy mindent el akar végezni, ami nem a hivatása, csak azokat a feladatokat hanyagolja el, amelyek teljesítése az állam valódi hivatása volna.
Kérdezzük, vajon a magyar mezőgazdaságnak állott-e érdekében a háború utáni időszaknak gazdasági politikája, amely a túlfeszített adóztatásból és a külföldi kölcsönökből befolyt összegekből többet alkotott és épített egy év alatt, mint a liberális politika idején a gazdag Magyarország negyedszázad alatt tette, vajon nem ennek az antiliberális, intervencionista politikának terheit hordozza-e most a magyar mezőgazdaság azokban a közszolgáltatásokban, amelyek rentabilitását tönkreteszik?
És még egyet. A gazdasági liberalizmus azt hirdeti, hogy minden beavatkozás, a devizaforgalom minden rendszabályozása csak lassítja, vagy megakadályozza a valuták gyógyulását. A liberális politikát követi Anglia, viszont azok az országok, amelyek az intervencionizmus politikáját követik — mint a mienk is — azzal az eredménnyel járnak, hogy agrárexportunk kiviteli bírságot fizet, importunk pedig a mezőgazdaságtól olcsón elvett devizákból táplálkozik és így újabb ponton szélesíti ki az agrárollót, amely a mezőgazdaság rentabilitásának nyakát elvágja.
Folytathatnánk tovább, de talán elég a napi gazdasági politikának ezekből az eseményeiből megállapítani, hogy mi a gazdasági liberalizmus és mi az intervencionista „Planwirtschaft” kihatása mezőgazdaságunkra. De azt hiszem, hogy nemzeti tradíciónk is arra az útra vezet, amelyet mi a gazdasági liberalizmus útjának nevezünk. A magyar társadalompolitikai és gazdasági újjászületésnek megindítója Széchenyi István volt, nagy műve, a magyar nemzeti géniusz halhatatlan értékű alkotása pedig a Hitel, amelyről Kautz Gyula joggal állíthatta azt, hogy a liberalizmus bibliája. Széchenyi István mondja a Hitelben: „Jók és célarányosak bizonyos helyeken az ügyetlenek és részegek kedviért a kerítések, a sorompók, de az egész országot olyanokkal nem korlátozhatni. Jobb így kereskedési tárgyban mindent a dolog öntermészeti forrásának átengedni, mint sokat mesterkélni, mert sokszor a jó szándékú segítségből olyan gát lesz, amelyen minden megakad.”
Kérdezem, vajon újabb gazdasági politikánk nem a kerítések, sorompók és gátak felállításában keresi-e egyedül az ország boldogítását, vajon teszünk-e mást, mint mesterkélünk, vajon nem odavezet-e egész gazdasági politikánk, hogy korlátozásokkal, tilalmakkal, engedélyezési rendszerekkel és az ezekhez kapcsolódó bürokratikus hatalommal akarjuk súlyos bajainkat orvosolni? Ha azok, akik agrárius jelszavak hirdetése mellett pálcát törnek a gazdasági liberalizmus felett, a gazdasági liberalizmus nagy, tudományos képviselőit mint doktrinér külföldieket szívesen veszik semmibe, legalább hallgassanak Széchenyire, aki talán volt annyira magyar, volt annyira nemzeti érzésű és volt annyira agrárius is, mint azok, akik a gazdasági liberalizmus elleni kirohanásaikkal politikai pecsenyéjüket a tudatlanság magasan lobogó tüzén akarják sütögetni.
