A képviselőház tegnapi ülésén napirend előtt felszólalt Andaházy-Kasnya t. képviselőtársam, aki figyelmébe ajánlotta a parlamentnek, hogy a művészet szempontjait nem szabad a jelenlegi pénzügyi helyzet követelményeinek teljesen alárendelni és többi között hivatkozott arra a felszólalásomra is, amelyben jeleztem, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy Budapesten két közpénzből fenntartott operaház legyen, sőt még egyet is soknak tartok. Erre a felszólalásra válaszolt Klebelsberg gróf kultuszminiszter úr és válaszában azt a követelményt állította fel, hogy a főváros anyagi támogatásával fenntartott Városi Színház ne okozzon káros versenyt az állami Operaháznak, mert hiszen két jó operát közpénzekből fenntartani nem lehet és a vége a dolognak az lesz, hogy egy jó operánk sem lesz.
Abban feltétlenül igaza van kiváló kultuszminiszterünknek, hogy a Városi Színháznak, mint operának, közpénzekből való fenntartása teljesen indokolatlan, hogy nem szabad egyetlen állami Operaházunknak helyzetét még illegitim versennyel megnehezíteni, úgy, hogy ezen a ponton tökéletesen osztom Klebelsberg gróf álláspontját. A főváros polgárainak anyagi helyzetét már eddig is túlzott mértékben vette igénybe annak érdekében, hogy a helytelen elgondolásból létesített Városi Színházat nagy anyagi áldozattal fenntartsa és a mai viszonyok valóban elkerülhetetlenül szükségessé teszik, hogy a főváros végre leszámoljon a helyzettel és radikális elhatározással vessen véget a Városi Színháznak, amelynek kultúrfeladata semmiféle arányban sincs azokkal az áldozatokkal, amelyeket fenntartása érdekében évek sora óta hoztunk.
Viszont nem tagadhatom el azonban azt sem, hogy a mai nehéz helyzetben — szerény felfogásom szerint — az állami Operaháznak az eddigi keretekben és az eddigi áldozattal való fenntartása szintén nem áll arányban közteherviselési képességünkkel. A legnagyobb elismerés illeti meg a kultuszminiszter urat azért a nagy szeretetért, amelyet a kultúra kérdései iránt miniszterségének egész időtartama alatt tanúsított, s azért a fáradhatatlan buzgalomért, amelyet nagy kultúrérzékkel zenei műveltségünk fejlesztése érdekében kifejtett. Azonban a mostani mostoha viszonyok — sajnos — arra kényszerítenek, hogy nemcsak olyan intézményeknek közpénzen való fenntartásáról mondjunk le, amelyek esetleg fényűzésszámba mennek és amelyeket nélkülözni könnyű szerrel lehet, hanem az élet parancsoló követelései rideg realitással teszik kötelességünkké azt is, hogy lemondjunk olyan intézmények fenntartásáról is, amelyek szükségesek, hasznosak, kultúrszínvonalunk kidomborítására előnyösek és érdemesek, azért, mert gazdasági egyensúlyunk fenntartása a mostani súlyos viszonyok között ily intézmények feláldozására is kényszerít.
A miniszterelnök úrnak szombati beszéde, amely megdönthetetlen okfejtésével és a komoly pillanathoz illő őszinteségével megrázó és meggyőző volt egyaránt, teljes joggal mutathatott rá arra, amire éppen a napokban az angol kincstári miniszter is parlamenti beszédében rámutatott, hogy ti. a gazdasági viszonyok oly általános megromlására, mint amely most bekövetkezett, senki sem számíthatott és így azokat a befektetéseket és beruházásokat, amelyeket a közületek, így az állam is, az utóbbi évtizedben végeztek, nem lehet és nem szabad a mai rettenetes helyzet megvilágításában elbirálni, hanem annak a törekvésnek a kifejezői gyanánt kell mérlegelni, hogy a háború által megrongált és megcsonkított ország igyekezett gazdasági és kulturális állapotát mielőbb a normális színvonalra kiépíteni.
Amily igaz ennek a beállításnak a helyessége, azonképpen viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy most az egész világ és különösen a mi csonka kis országunk gazdasági elhelyezkedésében hét sovány esztendő következik és amennyire nem hibáztathatók azok, akik a világ gazdasági helyzetének katasztrofális leromlását nem látták, mert nem láthatták előre, azonképpen viszont súlyos hibát követnének el azok az államférfiak, akik most — a tragikus helyzet bekövetkeztekor — nem vonnák le azokat a következtetéseket, amelyek lehetnek kegyetlenek, járhatnak súlyos veszteséggel és nehezen elviselhető bajokkal, de amelyek múlhatatlanul szükségesek ahhoz, hogy a mai helyzet konzekvenciáját levonjuk és a meghozandó áldozatok árán a jobb jövő lehetőségét biztosítsuk.
Ezek közé a fájdalmas elhatározások közé tartozik az is, hogy zenei kultúránk emelése vagy eddigi színvonalán való fenntartása immár nem számítható azok közé az elsődleges feladatok közé, amelyeknek háttérbe ne kelljen szorulniuk az élet egyéb, súlyos és elháríthatatlan követelései mögött. Kétséget sem szenved, hogy abban az esetben, ha az állam kényszerülve lesz megtagadni azt a mintegy kétmillió pengő évi áldozatot, amelyet eddig Operaházunk állami kezelésben való fenntartásáért meghozott, ez zenei kultúránk súlyos sérelmével lesz egybekötve. Viszont olyan országban, mint a mienk, amely mezőgazdasági struktúrájánál fogva összes termelési ágaiban rettenetesen szenved a termények árának katasztrofális zuhanásától, ahol ennek az árszínvonalnak figyelembevételével a közterhek mai súlya is elviselhetetlennek látszik, ahol viszont éppen a mezőgazdaság produktivitásának helyreállítása érdekében újabb anyagi áldozatok a köz részéről elkerülhetetlenek: ott ezek a szempontok megelőzik a zenei kultúrának bármily fontos szempontjait. Alig lehet országunk lakossága előtt képviselni azt, hogy az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében átmenetileg talán még a mai elviselhetetlen adókat is emelni kell; alig lehet képviselni azt, hogy a mezőgazdaság produktivitásának emelésére célzó és az iparnak és kereskedelemnek is érdekében álló kiadások az államháztartás helyzetéhez képest csak a legnagyobb tartózkodással emelhetők és ugyanakkor évi kétmillió pengőt áldozni közpénzekből arra, hogy az Operaház mai színvonalán fenntartassék.
Nem akarjuk például felhozni a lengyel minisztertanács éppen most meghozott határozatát, amellyel a varsói állami operaházat bezárta, mert annak a múlt évben mutatkozott hárommillió zloty deficitjét tovább nem hajlandó fedezni, de hivatkozunk olyan gazdag országra, mint Hollandia, amelyben — sem Hágában, sem Amszterdamban — nincsenek operaházak, mert a közönség olyan magas helyárakat nem fizetne, amelyek segítségével ily színházak deficit nélkül fenntarthatók legyenek, viszont sem az állam, sem a városok nem tartják magukat jogosultaknak arra, hogy közpénzekből a lakosság teherviselésének megfeszítésével ilyen, nem elsődleges célokra áldozzanak. De hivatkozhatunk Londonra is, Európa legnagyobb városára, amelyben szintén nincs állandó operaház, hanem csak magáneszközökből fenntartott konzorcium segítségével rendeznek javarészt külföldről hozott művészek közreműködésével és csak a tavaszi szezónban operai előadásokat.
Ezeknek a példáknak a láttára mégis csak arra a fájdalmas konklúzióra kell jutnunk, hogy a mi megcsonkított, szegény országunk ma nem áldozhat évi kétmillió pengőt kitűnő Operánk fenntartására, mert végtére is a mezőtúri vagy a nyíregyházi tanyai kisgazdával, akinek sem dédapja nem járt, sem dédunokája nem fog járni a budapesti Operaházba, nem lehet megértetni azt, hogy azért fizessen több adót, hogy azért ne legyen az ő útjai helyreállítására pénz, mert Budapesten Operaházat kell fenntartanunk.
Bölcsen mondotta Magyarország hercegprimása az 1929-i katolikus nagygyűlésen: „ki kell mondania valakinek, hogy ha csonka ország vagyunk, akkor szabjuk csonkaságunkhoz állami igényeinket is”. A legnagyobb tisztelettel és nagyrabecsüléssel vagyok Klebelsberg gróf kultúrpolitikája iránt és az iránt a lelkesedés iránt, amellyel ezt a kultúrpolitikát szolgálta. De a kultúrához az is hozzátartozik, hogy feladataink kitűzésénél számot vessünk a lakosság teljesítőképességével, hogy igényeinket ehhez a teljesítőképességhez mérjük és hogy a kielégíthető igények sorrendjébe azt a mértéket alkalmazzuk, amely mai erőtlenségünk elháríthatatlan követelménye. A takarékosság nemcsak abból áll, hogy fényűzési kiadásokról mondjunk le, hanem abból is, hogy szükség esetén a legjogosabb követelmények kielégítését is háttérbe kell szorítanunk azért, hogy gazdasági egyensúlyunkat, költségvetésünket és fizetési mérlegünket rendbehozzuk.
Tudjuk, hogy az Opera bérbeadása annak színvonalát lesüllyesztené, hogy rendszeres és szerves zenekultúra helyébe a jövedelmezőség üzleti szempontjaira felépített színházi program kerülne. Mégis azt tartjuk, hogy ezt a súlyos és fájdalmas áldozatot is meg kell hoznunk, mint még egyéb igen súlyos és igen fájdalmas áldozatokat fog kelleni hoznunk annak a nagy nemzeti célnak az érdekében, hogy egész állami és társadalmi berendezkedésünket hozzáillesszük gazdasági erőnkhöz, amelynek fogyatékossága a világválság és országunk csonkasága következményeként — a mai nehéz napokban oly szomorú módon ütközött ki.









































