Cukorrépatermelésünk örvendetes módon fellendült. Fellendült a kormány ama helyes intézkedése folytán, hogy a termelő a répáért nemcsak pénzt, hanem cukrot is kap, ami által lényeges mellékjövedelemhez jut. A répatermelésnek ez a fellendülése két szempontból is nagyon örvendetes. Először a néptáplálkozás szempontjából. Ezelőtt 10–15 évvel még egész falvak voltak, amelyekben a gyermekek nem is láttak életükben cukrot. Potom pénzért, szinte ajándékba exportáltuk, ahelyett, hogy mélyen a szükséges mérték alatt táplált saját gyermekeinkkel etettük volna meg. De örvendetes mezőgazdasági termelési szempontból is. A répatermelés jobb talajmunkát igényel és ennek folytán az a föld, amelyben répa volt, a következő évben is jobb hozadékot szolgáltat. De ennél még sokkal fontosabb, hogy a répa a gyárnak beszolgáltatott cukorrépán kívül melléktermékként bőséges állati takarmányt juttat a répa levele és feje, a szelet és a melasz formájában. Szakértők számítása szerint a cukorrépának ezek a melléktermékei kétszer annyi takarmányértéket szolgáltatnak, mint a kukoricatermelésé. Ez pedig állattenyésztésünk szempontjából döntő jelentőségű.
Pillanatig sem kétséges tehát, hogy mind eugenetikai, mind mezőgazdasági szempontból életbevágóan fontos érdekünk, hogy a cukorrépatermelést erősen fejlesszük. Persze a fejlesztés iránya szempontjából az lenne az előnyös, ha a holdankénti termésátlagot, amely ma rendkívül alacsony, tudnók fejleszteni. Ehhez azonban a gépesítésnek kellene sokkal erősebb ütemben megindulnia. Árubehozatali statisztikánk szerint egy év alatt 35 millió forint értékű autót és alvázat importáltunk. Traktort semmit. Így persze nem lehet a holdankénti répamennyiséget növelni. De legalább mindent el kell annak az érdekében követnünk, hogy a parasztság minél nagyobb területen termeljen cukorrépát.
Magyarországot földje és klímája egyaránt predesztinálja a répatermelésre. És ebben az országban van szinte a legkisebb fejenkénti cukorfogyasztás. Míg ez a USA-ban, Angliában, Dániában kb. 50 kg, nálunk 8–10 kg. Még mai, igen fogyatékos termelési rendszerünkkel termelt répánkból gyártott cukrot sem lehet itthon elhelyezni. Exportálni pedig azért nem lehet, mert — mint a „Közgazdaság” kimutatta — 1 kg fehér kristálycukor világpiaci ára 1,60 Ft, a mi előállítási önköltségünk pedig 2,85 Ft. Emellett a nádcukor termelése annyira emelkedik, hogy hamarosan egyáltalán nem lehet majd a világpiacra cukrot kivinnünk. Ha az idén jó répatermésünk lesz, komoly gondjaink lesznek a múlt évről eladatlanul maradt és a folyó termésből el nem helyezhető készlet értékesítése körül.
Világos, hogy a hazai cukorfogyasztást kell lényegesen emelnünk. Ennek jelenleg a cukor drágasága az akadálya. És ennek legfőbb oka a cukorfogyasztási adó rettenetes súlyossága. Az 1947–48. évi költségvetés 790 000 q adózott cukor termelése alapján 441 millió cukoradó-bevételt irányzott elő. Vagyis durván számítva átlag 1 kg cukorra 5½ Ft fogyasztási adó nehezedik. Kétszer annyi, mint a cukor előállítási önköltsége. 3½-szer annyi, mint a cukor világpiaci ára. Világos, hogy ilyen adóztatás mellett gyermekeink tovább sorvadhatnak cukorhiány miatt, mezőgazdaságunk és állattenyésztésünk pedig tovább sorvadhat takarmányhiány miatt.
Ha pedig valaki erre azt feleli, hogy „igen ám, de a kincstárnak szüksége van erre az adójövedelemre”, akkor erre nyugodtan válaszolhatjuk, hogy a kincstárnak feleakkora adótétel mellett ugyanannyi lenne az adóbevétele, mint ma. E sorok igénytelen írója ezt egyszer a parlamentben igyekezett Fabinyi pénzügyminiszternek megmagyarázni. Fabinyi azonban — a cukorgyárak sugallatára — a cukorfogyasztás rugalmasságát simán és egyszerűen letagadta. Azóta azonban a Magyar Gazdaságkutató éppen a harmincas évekre vonatkozólag statisztikai adatokkal bizonyította, mennyire függ a fogyasztás mennyisége a cukor árától. Dániában, ahol a cukor ára 9,48 cent volt kg-ként, 55 kg volt a fejenkénti fogyasztás, Angliában 10,21 cent ár mellett 50,4 a fogyasztás, a USA-ban 12,13 cent mellett 46,9 a fogyasztás, Németországban 30,12 cent ár mellett 25,6 kg, Lengyelországban 18,63 cent ár mellett csak 12,3 kg volt a fejenkénti fogyasztás.
Nem kell tehát aggódnunk. A kincstár a cukoradó leszállításával semmit sem fog veszíteni. Ha az adótételt felére szállítja le, a fogyasztás legalább is meg fog duplázódni. Emellett a cukorkaipar, a cukrászipar és a konzervipar is nagy lendületet fog venni és ezeknek a kiváló iparágainknak a termékei is könnyebben lesznek exportálhatók.
Minden amellett szól, hogy a cukoradót sürgősen és gyökeresen le kell szállítanunk. Napról napra érthetetlenebbé válik, hogy gyermekeinket cukoréhséggel, állatállományunkat takarmányínséggel sanyargassuk, a cukrot a külföldre csak óriási veszteséggel tudjuk exportálni, a készleteket pedig egyre nagyobb mennyiségben tároljuk. És miért? Azért, mert Fabinyitól reánk maradt mint „damnosa hereditas” az az együgyű és bizonyára nem önzetlen tanítás, hogy a cukorfogyasztás nem rugalmas.
