Az OMGE tehát megtalálta az orvosszert, amellyel a magyar mezőgazdaság súlyos betegségét, az agrártermények katasztrofális árzuhanását meg lehet gyógyítani. Purgly Emil volt földművelésügyi miniszter javaslatát fogadták el, amely szerint a gazdatársadalmat törvény erejével kényszertársulásokba kell beszorítani, a gazdáknak pedig alá kell vetniük magukat valamilyen felső hatalom vagy észtröszt által megállapított termelési rendnek; vagyis az irányított gazdálkodás, más szóval tervgazdálkodás fogja a mezőgazdaságot jelenlegi bajaiból kivezetni.
Ha ezt a határozatot a gyakorlati életbe akarjuk átültetni, akkor ez csak annyit jelenthet, hogy valamely hatóság vagy szervezet állapítsa meg, a belső fogyasztás és az exportlehetőségek figyelembevételével például mennyi búzát vagy tengerit szabad az országban összesen termelni, és ebből az összmennyiségből mennyi jusson minden egyes termelőre, mert csak így — a termés mesterséges csökkentésével — lehet bizonyos árszínvonalat fenntartani vagy biztosítani.
Nyilvánvaló, hogy ezt az elgondolást általános szempontból is a legsúlyosabb aggodalommal kell fogadni, mert végtére is elképzelhetetlen, hogy egy ország jólétét azzal lehessen biztosítani, hogy legfőbb termelési ága ne többet, hanem kevesebbet termeljen. Ha ez egyáltalán megvalósítható volna, akkor nyilván azt jelentené, hogy a termelés mesterséges korlátozásával alaposan meg kell drágítani a belső fogyasztást — olyannyira, hogy a csökkentett termelés ellenére is haszna legyen belőle a mezőgazdaságnak, hiszen a világpiaci árakat, az exportra szánt mennyiség árait nem tudjuk befolyásolni. Jobb nem is gondolkodni azon, milyen hatást gyakorolna az élelmiszerek ilyen általános drágítása a többi termelési ágra, az államháztartásra és általában a városi lakosságra.
De ha Purgly Emil a mai — kétségtelenül súlyos — viszonyoktól félti a társadalmi békét, akkor még inkább kellene féltenie az ilyen mesterséges és erőszakos árdrágítás következményeitől, és még inkább attól a hatástól, amelyet e korlátozó intézkedések érvényesítése a kisgazdákra gyakorolna. Látva a tejrendelet tiltó intézkedéseit kijátszó csempészetet, kérdezzük: vajon rendelkezik-e az államhatalom annyi csendőrrel, amennyi elegendő volna annak biztosítására, hogy minden egyes birtokos és paraszt csak annyi búzát, csak annyi tengerit vessen, amennyit a felsőbb hatalom elrendelt? És mi lenne a szankció? Pénzbírsággal vagy börtönbüntetéssel fenyegetnék meg az előírások ellen vétőket?
És ki lenne az a hatalom, amely az összkontingenst és annak felosztását elhatározná? Hogy ez hová vezethetne, azt igen közel fekvő argumentum ad hominemmel akarnánk megvilágítani. Abban az évben, amikor Purgly volt a földművelésügyi miniszter, tengeriimportra szorultunk, az előző évi rossz termés folytán. Erre gróf Károlyi Gyula, annak a kormánynak az elnöke, amelyben Purgly intézte a földművelésügyet, a parlament nyílt ülésén propagálta a tengeritermelés fokozását. Erre következett a múlt évi nagy tengeritermés és ennek eredményeként a tengeri árának zuhanása és a legnagyobb nehézségek a tengeri értékesítése körül. Vajon mily szociális hatást váltott volna ki, ha akkor az irányított mezőgazdaság jegyében a gazdákra rákényszerítették volna a fokozott tengeritermelést? És milyen hatást váltana ki, ha például megfordítva rossz termés arra vezetne, hogy a preliminált vetésterület nem fedezné még a belső szükségletet sem? Csodáljuk, hogy agrárvezér, aki valaha aktív kormányhatalmat gyakorolt, ilyen tervgazdálkodás bevezetésére buzdít magyar kormányzatot.
És ha az derülne ki — amint a pillanatnyi tapasztalatok alapján ki is derülne —, hogy például a búzaterületet, mondjuk, 30 százalékkal kellene csökkenteni, akkor kérdezzük: mit vessen helyette a gazda? És mit vessen a felesleges rozs, tengeri és hagyma helyett? Ha pedig odáig mennénk — és tervgazdálkodás esetén odáig kellene mennünk —, hogy a szántóföldek nagy része bevetetlenül maradjon, akkor ki adna ezért kárpótlást a gazdának? Az Egyesült Államokban és Kanadában ezért az állam nyújt kárpótlást. Hogy ez a rendszer ott sem válhat be, arról most ne beszéljünk. De az Egyesült Államok és Kanada kormánya talán nyújthat ilyen kárpótlást. A magyar kormány semmi esetre sem tehetné ezt. És ki kárpótolná azokat a mezőgazdasági cselédeket, aratókat és munkásokat, akiket az ilyen korlátozás ezrével tenne munkanélkülivé? Ezzel akarnánk biztosítani a társadalmi és gazdasági rendet?
Ha nem ily előkelő indítványozó terjesztette volna be ezt a javaslatot, ha nem ily előkelő testület fogadta volna ezt el, kár volna ennek a tervnek a lehetetlenségét egyáltalán kimutatni. Így azonban, nagy vonásokban rá akartunk mutatni arra, hogy az ily terveknek még a szellőztetése is káros, mert azt a téves hitet ébreszti, mintha ilyen úton lehetne a bajok orvoslását megtalálni, holott ez a megoldás, az irányított mezőgazdaság, a legrettenetesebb csalódást, elkeseredést és a gazdasági rendnek és társadalmi békének súlyos veszélyeztetését jelentené.
Bármennyire le is nézzük a közgazdasági tudományt, bármilyen naivitásnak minősítsük is a közgazdasági igazságokra való hivatkozást, egyvalamire mégis emlékezzünk: az első tudományos közgazdasági rendszer, az úgynevezett fiziokrata iskola arra a tanra épült, hogy az egyetlen produktív termelési ág a mezőgazdaság. Ez a szélsőségesen agrárius iskola hirdette először, hogy a gazdasági életet az erők automatikus érvényesülésére kell bízni, a közhatalmi beavatkozást pedig a minimumra kell csökkenteni. A fiziokratáktól származik tudvalevőleg a „laissez faire, laissez aller”, és bizony megfordulnának a sírjukban, ha meghallanák, hogy magyar követőik ehelyett az agrár-tervgazdaság eszméjét hirdetik.
Szerintünk nincs más kivezető út számunkra, mint minél többet és minél jobbat termelni, és arra törekedni, hogy amit termelünk, a lehető legjobban tudjuk értékesíteni. Erre pedig csak két eszköz szolgálhat. Az egyik, hogy minden erőfeszítéssel igyekezzünk megfelelő kereskedelmi szerződéseket kötni. Ezt a mai kormány sokkal nagyobb körültekintéssel és eredményesebben végzi, mint az előző, amelynek Purgly Emil, az irányított mezőgazdaság apostola volt a földművelésügyi minisztere. A másik, hogy a világot pusztító autarkiás és intervencionista irányzattal szemben a szabadkereskedelem hirdetői és szószólói legyünk: nemcsak azért, mert a közgazdasági tudomány ezt bizonyítja igazságként, hanem azért is, mert a nemzetközi munkamegosztás előnyeit csak úgy élvezhetjük, ha agrártermelésünk kitűnő termékeit olyan ipari termékekre cseréljük, amelyeket itthon csak drágábban vagy rosszabb minőségben tudunk előállítani, mint ahogy azokat külföldről, jó búzánkért, paprikánkért vagy gyümölcsünkért cserébe beszerezhetnénk.
A mezőgazdaság irányításának előfeltétele a bevetett terület lényeges csökkentése, azt pedig semmiképpen sem fogjuk belátni, hogy kevesebb termelésből és több beavatkozásból jólét fakadjon.
