- Ha bármilyen problémát kívánunk megoldani, le kell mondani mindenféle előítéletről és haszontalan vitatkozásról, melyben egyik fél sem definiálja szigorúan az általa használt fogalmakat, és a vitába kever mindenféle oda nem tartozó dolgot; úgyhogy az egész értelmetlen szócsatává válik.
Alkalmazni kell a tudományokban használt módszert; világosan kell értelmezni minden tárgyalt fogalmat. Ha dönteni kívánunk afelett, hogy valamely közgazdasági rendszer jobb-e mint egy másik, akkor mindenek előtt definiálni kell a kérdéses közgazdasági rendszereket, továbbá meg kell állapodni abban, hogy hogyan mérjük a rendszer jóságát. Ez utóbbira könnyen találhatunk szabályt. Legcélszerűbb, ha a következőt fogadjuk el: Egyenlő mellékkörülmények között annál jobb valamely gazdasági rendszer, minél nagyobb benne a fejenként fogyasztott árumennyiség, és minél kevesebb fejenkénti munkával állítják azt elő. E definíció felhasználásával valamely rendszer előnyét egy másikkal szemben számszerűen is ki lehet fejezni, vagyis mérni. Ez utóbbi rendkívüli fontossággal bír, már Thomson is megmondta, hogy csak arról van igazi fogalmunk, amit meg tudunk mérni.1
Ez a definíció jó összhangban van Gossen rendkívül figyelemreméltó kutatásaival,2 melyek értelmében az árucikkek által nyújtott élvezet azok mennyiségével növekszik, ámbár a növekvés maga a Weber—Fechner féle psychofizikai törvény értelmében csökken.
A továbbiakban tehát erre a definícióra fogunk támaszkodni.
- Mielőtt a közgazdasági rendszerek definiálásához hozzáfognánk, szükséges néhány később alkalmazandó fogalmat tisztázni.
Töke alatt csaknem valamennyi közgazdász az áru termeléséhez szükséges nyers anyagokat, gyárépületeket, gépeket, egyéb munkaeszközöket, továbbá a munkásoknak, kiképezésök és a termelés folyamata alatti időbeni ellátásukhoz szükséges anyagokat, stb. érti. Eszerint tőkére minden termelési módnak szüksége van, a szovjetnek is, láttuk, hogy mily óriási összegeket fektetett be a különféle iparvállalatokba az ötéves terv megvalósítására.
Minél nagyobb az üzem, annál nagyobb tőkére van szüksége. Most már felmerülhet az első kérdés. A kis és nagy üzem között, melyik előnyösebb a fogyasztóra vagy a munkásra?
Marx szerint a fent felsoroltak csak akkor válnak tőkévé, ha tulajdonosuknak munkanélküli jövedelmet hoznak. Ezt a definíciót nem lehet elfogadni, ugyanis a gyárosok nagyrésze maga is dolgozik, s nem lehet megállapítani azt, hogy jövedelmök arányban áll-e a végezett munkával. Továbbá a munkaadó jövedelmeért más ellenértéket is ad. A részvényes például, aki maga nem dolgozik, az esetleges jövedelemért lemond tőkéjének másként való felhasználásáról, továbbá kockáztatja azt; ezeknek ellenértéke a jövedelem. A nemzeti bank például, ha nyereségre nem is tartana igényt, akkor is kénytelen volna kamatot szedni a leszámítolt váltók után; ugyanis bármily óvatosan járjon is el, a váltók egy része mégis behajtatlan marad, a kamat ekkor ezek fedezésére szolgálna.
Minél tőkeerősebb valamely ország, annál nagyobb a munkaalkalom, a vásárlási kedv és a jólét. A háborúban óriási tőkék pusztultak el; a háború utáni intézkedések ezt a pusztulást még erősen fokozták. Megcsappant a tőkével a vállalkozási és vásárlási kedv, nagy krízist hozva létre. Oroszországban ahol a forradalomban a tőke legnagyobb része elpusztult, a szovjet kénytelen volt új tőkét gyűjteni. Az ötéves terv tulajdonképen ennek a korszaka. Célját úgy éri el, hogy a termelt anyagokból munkásainak csak a legszükségesebb dolgokat adja meg.
Valamely dolog abszolút értékét Marx a dolog előállításához szükséges munkaidővel definiálta, mindenféle munkát egyenlőnek számítva. Tekintve azonban, hogy valamely dolog, melyet egy ügyetlen munkás hosszabb idő alatt állított elő, nem bírhat nagyobb értékkel mint ugyanaz a dolog, melyet egy ügyes munkás hamarabb végzett el, hozzáfűzte még, hogy a dolog értéke egyenlő az előállításához társadalmilag szükséges átlagos munkaidővel. Marx szerint az adásvételnél, az ily szempontból egyenlő értékű dolgok cseréltetnek ki. Ez adna tartalmat a definíciónak. A tények azonban az ellenkezőt mutatják. A tárgyak előállításához szükséges munkaidőből egyáltalán nem lehet azok csereviszonyára következtetni.
Marx szerint a munkaadó kevesebb értéket juttat a munkásnak, mint amennyit az termel; a kettő közötti különbség, melyet értéktöbbletnek nevez (Mehrwerth), képezi a munkaadó hasznát. Ez a beállítás is téves, mert ugyanazon ár, munkabér, és termelési mennyiség mellett, a jobban vezetett üzem nagyobb nyereséget fog kimutatni, mint a rosszabbul vezetett, sőt előfordulhat az is, hogy bizonyos üzem ugyané körülmények között veszteséggel dolgozik. Már pedig úgy a dolog értéke, mint a munkásnak adott ellenérték mind a három esetben ugyanaz volt. Marx szerint ugyanúgy lehetne mondani, hogy veszteség esetén a munkások kapnak értéktöbbletet.
A haszon egyszerűen az eladási ár és a költségek különbségével egyenlő. A költségek pedig a követett módszerektől és az alkalmazott berendezésektől függnek.
A Ford gyár például dacára annak, hogy olcsóbban adja kocsijait, kétszer vagy háromszor annyit fizet munkásainak mint a többi gyárak és mégis nagyobb haszonnal dolgozik mint azok.
Térjünk ezek után az érték szigorú definiálására. Ha a dolgok szükségletet elégítenek ki, akkor mondjuk róluk, hogy értékkel bírnak. Még pedig minél intenzívebb a kielégítendő szükséglet, annál nagyobb a dolog értéke. Miután a szükségletnek ez az intenzitása egyénenkint változik, következőleg a dolog értéke is mindenkire nézve más és más lesz, sőt különböző időkben ugyanarra a személyre is más és más lehet. Ennélfogva az érték szubjektív fogalom.
Gossen, Jevons, Walras és Pareto-nak nemcsak, hogy sikerült az értéket, szubjektivitása dacára összehasonlítás segélyével megmérni, mint a hogy az a hőmérséklet esetén történik, hanem a fenti definícióból kiindulva jól megmagyarázták az árjelenségeket.
- A gazdálkodást hatalmas törvény, a kereslet és kínálat törvénye szabályozza. Nem tételez fel ez a törvény mást, mint jól felfogott önérdeket. Az eladó a legnagyobb haszonra törekszik, a vevő minél olcsóbban akar az árucikkekhez jutni. Első pillanatra úgy látszik, hogy itt teljes érdekellentét áll fenn, hogy a felek kérlelhetetlen ellenségként fognak szemben állani. Ez a nézet azonban téves, mert az eladó nem a legmagasabb árra, hanem a legnagyobb haszonra törekszik, a kettő pedig nem azonos. Tévedés volna azt hinni, hogy az árak határtalan emelkedését csak a szabad verseny vagy az állami korlátozás képes megakadályozni. Ezt a tévhitet Cournot már 1838-ban megdöntötte nagybecsű munkájában,3 kimutatva, hogy még monopóliumok esetén is van olyan ár, amelynél ha magasabbat állapítanak meg, akkor a monopólium által elért haszon csökken. Miután ez utóbbi a lehető legnagyobb jövedelemre kíván szert tenni; tehát e maximális haszonnak megfelelő árnál nagyobbat nem szabhat meg. Ennek az árnak a nagyságát viszont a kereslet törvénye adja meg. Bizonyos körülmények között ez az ár alacsonyabb lehet mint az, amely a szabad versenyben alakult volna ki.
A monopóliumok nem oly ritkák, mint első pillanatra gondolnák; a nagy trösztök esete ugyanaz, mint a monopóliumoké, sőt néha bizonyos magánvállalatoké is. Kitűnő példa erre a Ford gyár, amely közgazdasági tekintetben monopóliumnak tekinthető, ugyanis árai oly alacsonyak, hogy azokat a szabad verseny már nem befolyásolja; mégis a gyár főtörekvése az árak leszállítása, hogy ezáltal kocsijait minél nagyobb köröknek tegye hozzáférhetővé és a nagyobb forgalom révén nagyobb haszonra tegyen szert.
Cournot rendkívül fontos kutatásaiban kimutatta, hogy minél hatalmasabb valamely tröszt, annál hasznosabb az, úgy a fogyasztóra, mint magára a trösztre. Hasonlóképen előnyös két vagy több tröszt egyesítése is. Eszerint a trösztöktől a fogyasztóknak nem kell félniök, sokszor éppen azok révén jutnak olcsóbb és jobb áruhoz.
Cournot fejtegetéseiből azonban kitűnik, hogy bizonyos esetekben a trösztök károsak is lehetnek a fogyasztókra nézve. Például ha a tröszt vagy monopólium nem rendelkezik elegendő tőkével arra, hogy az említett maximális haszonnak megfelelő árumennyiséget kitermelje; ekkor magasabb árat fog megállapítani, hogy a fogyasztást megfelelőleg csökkentse. Ez az eset forog fenn, ha tőkegyenge elavult kisüzemek trösztté egyesülnek az árak leszállításának megakadályozására. Hátrányos lehet még a monopólium vagy tröszt a fogyasztóra, ha oly vezetősége van, amely kényelmi okokból nem kívánja a fogyasztást felemelni a legnagyobb haszonnak megfelelő határig és ezért magasabb árat állapít meg. Állami monopóliumnál ez gyakran fordul elő. Itt azután éppen az annyira korholt profitéhség hiánya az, ami a fogyasztóra káros.
Meg kell állapítani, hogy a legnagyobb haszonra való törekvés a közre nézve előnyös. Veszteséggel dolgozó üzemek esetén a fogyasztó mindig szenved. Gondoljunk csak az államvasutakra.
A fentiek után válaszolhatunk a 2. pontban felvetett kérdésre. A nagyüzemek úgy a fogyasztóra mint a termelőre nézve előnyösebbek mint a kisüzemek.
A második évszázados tévedés az, hogy a munkás és a munkaadó érdekei ellentétesek. A Ford gyár volt az, amely világosan megmutatta, hogy érdekeik közösek, hogy a munkabérek emelése és a munkások életkörülményeinek javítása révén olyan mértékben lehet emelni a termelést, hogy a költségek busásan megtérülnek, úgyhogy az árakat le lehet szállítani és a nagyobb forgalom révén a haszon növekedik. A munkagépekbe fektetett óriási tőke mellett is, éppen a rövid munkaidő, a napi hat dollár bérminimum, a nagyszerű munkásvédelmi és jóléti intézkedések teszik a Ford gyárat versenyen felülivé. A munkásoknak viszont érdekükben áll, hogy az üzem minél tőkeerősebb legyen, továbbá, hogy jó haszonnal dolgozzon, mert csak az teszi lehetővé a magas munkabéreket, valamint a további tőkebefektetést. A gyár munkásai nem irigyelhetik az üzem által szerzett ezer millió dollárt, mert hisz éppen ennek az ezer millió dollár befektetésének köszönhetik jó helyzetüket.
A mai társadalom legnagyobb bűne önmaga ellen, hogy az emberek nem helyzetük javítására törekszenek, hanem arra, hogy másnak ne legyen jobb helyzete mint nekik. Ez az út a közös nyomorba vezet.
Ha a többi üzemek is követnék Ford példáját, akkor a fentieken kívül a munkásság fogyasztó képességének emelése által a kereslet óriási mértékben emelkednék és megvolna az annyira óhajtott piac.
- Ezek után áttérhetünk a gazdasági rendszerek tárgyalására. Első helyen említsük fel az individuális, magán, vagy decentralizált termelési rendszert. Ez az, amit közönségesen kapitalista termelési rendnek neveznek; ez az elnevezés azonban helytelen, ugyanis elsősorban mindenféle termelési rendszernek szüksége van tőkére, másodszor mindenféle termelési rendszer kénytelen haszonra dolgozni. Például a szovjetnek is folyton új tőkebefektetésekre van szüksége, ami pedig csak a félretett haszonból származhatik.
A második termelési mód a centralizált vagy állami termelés (államkapitalizmus). Ilyen a szovjet termelése, amely közgazdasági szempontból maga a szocialista állam. A szocialisták és a szovjet közötti nézeteltérés vagy arra a módra vonatkozik, amellyel áttérni kívánnak a magántermelésről az állami termelésre, vagy pusztán adminisztrációs kérdésekről van szó. Lényegi különbség köztük nem lehet.
A harmadik termelési rend volna a kommunizmus. Ezt William Morris (News from Nowhere) és mások nyomán úgy definiálhatjuk, hogy nincs benne sem csere, sem pénz, sem munkabér. Mindenki szükségleteinek megfelelőleg fogyaszt és kedve szerint dolgozik. „Jeder arbeitet nach seinen Kräften und geniesst nach seinen Bedürfnissen.” Erről a termelési rendről ma nincs szó, ettől a szovjet éppoly messze van, mint a magántermelési rend. Ennek megvalósítása ugyanis oly óriási technikai haladást tételez fel, amely mondjuk például, lehetővé tenné napi félórái átlagos munka révén az emberiség összes elképzelhető szükségleteit kielégíteni. A termelésnek ily termékenysége mellett mindenféle elszámolás csak fölösleges munka volna. Ettől azonban még oly távol vagyunk, hogy e rendszer tárgyalása egyelőre fölösleges.
- A magántermelés. Eddig a termelés csaknem mindenütt magántermelés volt, eltekintve kisebb jelentőségű állami vagy községi üzemektől. Az eddigi eredményeket tehát a magántermelés javára vagy terhére kell írni. Neki köszönhető az eddigi nagy technikai haladás, mely az áruk nagymérvű olcsóbbodását vonta maga után. Persze a mai árakat általában az 50 vagy 100 év előtti árakkal kell összehasonlítani. (Vas, acél, üveg, gumi, óra, könyv, hélium, aluminium, kerékpár, autó, stb.) Ez a fejenként fogyasztott árumennyiség hatalmas emelkedésére vezetett és ezzel az általános életnívóéra is. Az 1. pontban adott definíció szerint tehát a magántermelés elég jól működött.
A munkabérek is emelkedtek, azonban ezek még nem érték el a szükséges magasságot. Ez még megoldásra vár.
A magántermelés terhére szokták írni az időnkint fellépő gazdasági kríziseket. Miután még mindig vannak olyanok, akik a krízisek okait a technikai haladásban, a gépek által okozott túltermelésben keresik, és azokat a termelés korlátozásával, vagy pláne a gépek elpusztításával kívánják orvosolni; meg kell jegyezni, hogy nem igaz az, hogy a gépek a munkásoktól elragadják a munkaalkalmat; ugyanis a gépeket ugyancsak munkások állítják elő, továbbá a tapasztalat mutatja, hogy új gépek behozatala végeredményben a gyárban a munkások számának emelésére vezet; a gépek alkalmazása ugyanis csökkenti az árakat és ezáltal emeli a keresletet. Az a tény, hogy a Ford gyár 200-ezer munkást bír alkalmazni, épen tökéletes munkagépeinek köszönhető, azok nélkül kocsijai sokkal drágábbak volnának, a fogyasztás kisebb, úgy, hogy sokkal kevesebb munkást alkalmazhatna, és azoknak csak alacsonyabb fizetést adhatna. A gépek kiküszöbölése tehát csak növelné a munkanélküliek számát.
A szükségleteknek persze van felső határa, de a termelés ettől még messze van, ma, amidőn az emberiség 90%-ának nincs rendes lakása, ruházata és egyéb felszerelése, abszolút túltermelésről szó sem lehet, inkább óriási hiányról. Los Angelesben pl. minden második lakosra jut egy automobil, az Egyesült Államokban minden ötödikre; ez utóbbit véve alapul a földön 11-szer annyi kocsinak kellene forgalomban lenni, mint amennyi tényleg van, ez pedig legalább évi 100 millió kocsi gyártását kívánná meg a mai 6 millió helyett. Ugyanez áll persze minden más dologra is: varrógép, telefon, rádió, írógép, fényképezőgép, stb.; de még ruha, cipő és élelmiszer esetére is.
Közelebb járunk a valósághoz, ha a krízisek okait a vásárlóképesség és a vásárlási kedv csökkenésében keressük, vagy pedig abban, hogy ezek nem tartanak lépést a termelés növekedésével. A krízisből kivezető út tehát a vásárlóképesség és kedv növelése. Ma, amidőn a külföldi piacok nagyrészt elvesztek, vagy veszendőben vannak, a belföldi lakosság vásárlóképességét kell emelni. Ezt csak racionalizált modern nagy üzemek által érhetjük el, ugyanis azok képesek leszállítani az árakat és egyúttal nagyobb fizetéseket adni, mint az elavult kis üzemek. Az árú olcsóbbodását elősegíthetjük az állami szervezet egyszerűsítése által, aminek révén az adókat leszállíthatjuk, ami olcsóbbodást von maga után. Az új üzemek létesítése persze nagy tőkebefektetést igényel.
A tőkebefektetési kedv csökkenése nagyrészt lelki okokra vezethető vissza: háborútól, forradalomtól, politikai változásoktól, új rendeletektől, új adóktól stb. való félelem játsza ebben a főszerepet. Gyakran anélkül, hogy valamely változás bekövetkeznék, ily lelki okok hatása pánikszerű is lehet és nagy krízisekre vezethet. A tőzsde általános fel- vagy lemenő irányzata csaknem mindig ilyen okokra vezethető vissza. A tőzsde működése általában hasznos, mert a szabad verseny árainak kialakulását elősegíti.
A tőkebefektetési kedv külső behatásokra rendkívül érzékeny, miután nagyobb tőkebefektetés csak hosszú idő alatt térülhet meg, erre tehát csak akkor akadhat vállalkozó, ha a viszonyok eléggé állandóak arra, hogy feltételezhető, hogy azok nagy valószínűséggel hosszú időkön át nem változnak meg lényegesen. Már az egyszerű életbiztosításnál is, melyet mondjuk húsz évre kötünk, fel kell tételezni azt, hogy húsz év múlva olyan viszonyok lesznek, hogy a biztosító társaság képes lesz a biztosított összeget kifizetni, továbbá, hogy a kifizetett pénz mai értékét megtartja. A háború előtt ez a bizalom megvolt, az életbiztosítási üzlet virágzott. Ma, midőn a múltban biztosított összegek legnagyobb része elveszett, e biztosítási üzlet szükségképpen rosszul megy. Tény, hogy azokban az országokban, amelyekben a pénz értékét devalváció folytán nagyrészt elvesztette, ott áll az életbiztosítás ügye legrosszabbul. Ez az oka annak, hogy Franciaországban és Németországban a fejenkénti biztosított összeg alacsonyabb mint Hollandiában és Angolországban, nem pedig a nép alacsonyabb műveltsége, mint ahogy azt a biztosító társulatok feltüntetni szeretnék.
Jobb a helyzet az évről évre kötött biztosításoknál, melyek a viszonyok változatlanságát csak egy évre tételezik fel. (Tűz, betörés, stb.)
A magántermelésnek van egy kitűnő szabályozója, ha valaki helytelen módon, vagy fölösleges dolgot termel, vagy olyat, amit másutt jobban lehet termelni, akkor a haszon elmarad, a befektetett tőke elvész és az üzem megáll. Közpénzekből fenntartott üzemeknél a hibákat nehezebben veszik észre, továbbá a vezetőségnek érdekében és gyakran módjában is áll a veszteségek elpalástolása. A közüzemek vezetői nem 'lévén közvetlenül érdekelve az üzem pénzügyi sikerében, ritkán hajlandók arra, hogy árleszállítással elért forgalom-növekedés révén az üzemeknek nagyobb jövedelmet szerezzenek, ugyanis a forgalom növekedése az ő szempontjukból fölösleges munkát, és a szükséges új tőkebefektetések elérése fölösleges küzdelmet és kellemetlenséget okoz. Minden befektetés kockázattal jár, aminek ellenében azonban a magántermelő siker esetén megfelelő haszonra tesz szert. A közüzem vezetője balsiker esetén állását kockáztatja, amit a siker esetén elért vállveregetés nem kompenzál.
Sok példát lehetne erre felhozni. Gondoljunk például az állami telefonigazgatóságra, mely gyakran hosszú időkön át minden lehető módon korlátozni kívánta az előfizetők számát; a fővárosi elektromos művek tarifájukkal még ma is maximálni kívánják az egyénenkénti fogyasztást; ez az amerikai magántársulatoknál teljesen elképzelhetetlen volna. Szép kivételt képezett Baross Gábor, aki a vasúti tarifák nagymérvű leszállításával soha nem remélt forgalmat teremtett az Államvasutak jövedelmének fokozása mellett.
Ha általában összehasonlítjuk az államvasutakat a magánvasutakkal; úgy azt találjuk, hogy olcsóság, kényelem, és sebesség szempontjából az utóbbiak messze elhagyják az államvasutakat. A francia Chemin de Fer du Nord gyorsvonatai 90 km-es átlagaikkal 30%-kal olcsóbbak a mi 60 km-es átlaggal menő gyorsvonatainknál. Náluk a vonatok sebessége 1889 óta csökkent, az angol délkeleti vasutak mostanában állítottak be egy 100 km-en felüli átlaggal menő vonatot. De érvényesek e meggondolások ugyanarra az országra is. A francia magánvasutak gyorsabbak és kényelmesebbek a francia államvasutnál.
Ha nem volnának államvasutaink, akkor az államnak semmi oka sem volna arra, hogy a rendkívül gazdaságos teherautó-forgalmat akadályozza, amely közepes távolságokra jóval gyorsabban szállít mint a vasút, amely megtakarítja az árúnak a vasúti állomáshoz való oda- és visszaszállítását, továbbá a kétszeri átrakást, úgy, hogy ily formán olcsóbb mint a vasút és ezzel az árak csökkenését hozza létre.
- Az állami termelésre szigorúan alkalmazhatók Cournot monopóliumtörvényei, amelyek értelmében tökéletes vezetés mellett az állami termelés éppoly megfelelő lehet a fogyasztó szempontjából, mint a szabad verseny termelési módja; különösen a monopólium nagysága és a különböző árukra való kiterjedtsége folytán. A nehézség az ily vezetőség megszervezésében van, a támasztott követelmények oly nagyok, hogy valószínűleg a kérdés megoldhatatlan.
A magántermelési mód előnye az államival szemben az, hogy nem tételez fel ily nagyfokú tökéletességet, csupán a helyesen felfogott önérdeket; hogy nincs szüksége oly nagy bürokráciára, mint az állami termelésnek, hogy automatikusan szabályozódik, nem pedig tévedéseknek kitett központ irányítja, nem tételez fel oly óriási állami hatalmat, amely az egyén szabadságát szükségkép aláássa; és végre hibák esetén a deficitet nem tudja a közre hárítani, mint az állam.
Az állami termelési rend hátránya még az, amit sokan előnyének minősítenek, t. i. hogy rendszeres termeléssel megakadályozhatja a túltermelést, vagyis hogy kevesebbet termelhet, mint azt a magántermelés tenné. Ügyszólván stabilizálhatja a fogyasztást és az életnívót. Láttuk, hogy az abszolút túltermeléstől még messze vagyunk; a magántermelés szükségkép fokozni fogja a termelt mennyiségeket a legnagyobb haszonnak megfelelő határig, növelve ezáltal a munkás keresetét, vásárlóképességét s végeredményben a keresletet, ami ismét a termelés fokozását kívánja meg.
Az állami termelés eddigi tapasztalatok szerint még sehol sem vált be. A szovjet termeléséről még korai volna ítélkezni. Mint említettük, az ötéves terv a szovjet tőke-gyűjtésének korszaka, amit úgy látszik elég jól oldott meg. Hátra van azonban a nehezebbik feladat, a fejenként fogyasztott árumennyiség felemelése, mondjuk egyelőre az Egyesült Államokban elért nívóra. Rendkívül kétséges, hogy ezt központi hatalom meg tudná oldani, és így kimutatni, hogy az 1. definíció értelmében van olyan jó, mint a magántermelés.
Csaknem kizártnak tekinthető, hogy a nehezen mozgó, szükségkép bürokratikus állami termelés versenyezhessen valamely modern, nagy magánvállalattal, például a Ford gyárral.
- Intervencionizmus alatt értjük az állam beavatkozását a magántermelési rendbe. Sok érvet lehet felhozni a magántermelés mellett, de meg kell jegyezni, hogy a magánvállalkozás csak akkor vezethet jó eredményre, ha a kereslet és kínálat erőit szabadon hagyjuk működni. Mindenféle korlátozás, állami beavatkozás, sőt támogatás is káros. Például, amidőn az állam a fogyasztót kívánta védeni és maximálta az árucikkek árait, akkor az áruk a piacról eltűntek s a fogyasztó csak jóval drágábban juthatott hozzájuk a zúgkereskedelemben, mintha a verseny szabad maradt volna. Jó példát nyújt még erre Royal Tyler népszövetségi megbízott, Magyarország 1932. július-szeptemberi jelentése melyben igen helyesen megállapítja, hogy „Ami a gazdavédelmi rendeletet illeti, ha ehhez hasonló intézkedések kiterjesztetnek, annak eredménye csak az lehet, hogy a mezőgazdaság általában megfosztatik a hitelszerzés lehetőségétől, még a legindokoltabb szükségletei tekintetében is, mint például a termés finanszírozása, ami által a nagy többséget képező fizetésképes mezőgazdák büntetéseinek.” Végeredményben úgyanígy hátrányos volt a lakókra a lakások bérének maximálása; igaz, hogy a meglévő lakásokért kevesebbet fizettek, de az építkezés megszűnt, a házak leromlottak és az új generáció csak nehéz lelépési pénzek ellenében tudott, úgy ahogy elhelyezkedni. Ha a háború után a háztulajdont felszabadították volna, akkor a devalváció alatt nagyszabású építkezés indult volna meg s ma volna bőven olcsó, modern lakás; ehelyett ma a házak oly rossz karban vannak, hogy azokat csak nagy tőkebefektetéssel lehet majd ismét rendbe hozni; ha majd a tőkebefektetési kedv ismét helyre áll. Ma, maga az a tény, hogy egyszerű miniszteri rendelettel fel lehet függeszteni a magántulajdont, bizalmatlanná teszi a tőkét és kiöli a vállalkozói kedvet.
A közüzemek nem segítenek a fogyasztón, áraik nem alacsonyabbak a szabadkereskedelem árainál, nem is lehetnek alacsonyabbak, rendesen deficittel dolgoznak, melyet ismét a fogyasztó fedez adójából.
Ha a munkásbiztosítást a társadalombiztosító helyett több magántársulatra bízták volna, melyek között szabadon lehetne választani, akkor az utóbbiak alacsonyabb díjtétel mellett több ellenszolgálatot nyújtottak volna; meg lehetett volna oldani a szabad orvosválasztást és a deficit nemcsak hogy elmaradt volna, hanem a társulatok még jó nyereséget is mutathattak volna ki. Az esetleg mégis előforduló deficit semmifesetre sem terhelte volna a közt.
Ha a Talbot telepet a városi villamos művekkel együtt, magánvállalatnak adták volna el, akkor valószínűleg a fogyasztó már régen olcsó villamos-energia felett rendelkezne, fűthetne, főzhetne vele akár Skandináviában.
Ha a városi villamos vasutak magántársulat tulajdonában volnának, mint régente, tarifaemelésről nem volna szó.
A háború előtt az állam védeni kívánta a biztosítottakat, kényszerítve a társaságokat, hogy tartalékaikat itteni értékekben helyezzék el. A devalváció folytán ezek értéküket vesztették, aminek folyán még az amerikai és hollandi társulatok sem fizették ki az esedékes összegeket; az állam beavatkozása nélkül pedig kétségtelenül fizetni lettek volna kénytelenek.
A termelés szubvencionálása a fogyasztó által fizetett adókból, szintén káros a fogyasztóra. Cournot kimutatta, hogy szubvenció révén elért árcsökkenésből folyó megtakarítás kisebb, mint a szubvenció összege. De a szubvenció magára a termelésre is káros, mert azt helytelen irányba tereli. Hasonló okokból károsak a védvámok is.
Amerikában az ipar és vele a jólét nagyarányú fejlődése nem a véletlennek, hanem az aránylag nagy területen való csaknem szabad fejlődésnek köszönhető.
A magántermelés még gyermekkorát éli, lassú fejlődésének oka főként abban rejlik, hogy az államok minden lehetőt elkövettek, hogy azt megakasszák. A kisipar és kiskereskedelem védelmében a nagyvállalatok és trösztök alakulását akadályozták, a nagy árúházakra óriási adókat vetettek ki; pedig csak a nagyvállalatok képesek olcsón termelni és jól fizetni alkalmazottaikat, azokat vásárlóképessé téve. A magasfizetések a fogyasztóképesség emelésével akadályozzák a krízisek létrejöttét.
- A krízis. A jelenlegi krízis a régieknél sokkal súlyosabb, mert a termelési és fogyasztási krízishez hozzájárul a pénz krízise. A bizalom a papírpénzek értékében megrendült, ami az államokat különféle valutavédelmi intézkedésekre bírta, amely intézkedések az egyes államokat elszigetelték és a gazdasági válságot még jobban kimélyítették. Nálunk a kormány igen helyesen, a pengő értékét fenn kívánta tartani, de ellenkező célt ért el azáltal, hogy a kivitt árukért valutát követelt. Ez a pengőt külföldön elértéktelenítette. Ha ellenben az árúkért kizárólag pengőt követelt volna, akkor annak árfolyama megszilárdult volna, és közvetve mégis a devizák beözönlését vonta volna maga után.
A pénz kríziseitől való szabadulás egyedüli módja, a jegybankok teljes függetlenítése az államtól, azok nemzetközi ellenőrzése a jegybankok szövetsége által. Tisztába kell jönni ezenkívül azzal, hogy a jegybank egyedüli feladata a pénz stabilitásának fenntartása, nem pedig az államnak kölcsönökkel való segítése, vagy talpraállítása megszorult vállalatoknak. A Nemzeti Bank ugyan kénytelen rövidlejáratú kölcsönöket folyósítani, de csak a bankjegyeknek forgalomban való tartása szempontjából. Ha ilyformán a forgalomban levő bankjegy nem haladja meg a jegybank által kiadott rövidlejáratú jó kölcsönök összegét, akkor az aranyfedezetet veszély nem fenyegeti, mert ha a bank aranyat vagy valutát adott bankjegyekért, akkor ezek a váltók lejáratkor az előállott bankjegyhiány következtében szükségkép ismét visszafolynak a bankba; ugyanis ez esetben a bank követelése nagyobb, mint a forgalomban lévő bankjegymennyiség. Ily eljárásnál a bankjegyek megtartanák értéküket minimális aranyfedezet mellett is. A fedezet ez esetben csak tartalékul szolgál, továbbá lehetővé teszi a pénzegység arannyal való definiálását.
A pénz stabilitása és a szabad deviza forgalom, a sikeres közgazdasági működés szükséges előfeltétele. Ezek hiányában a gazdasági egyensúly megrendül és krízis jön létre, vagy a már meglévő fokozódik.
A jelenlegi krízis főoka a vásárlási képesség megcsappanásában keresendő, ami a háború és az azt követő intézkedések folytán állt elő, nevezetesen a túlzott mértékű adóztatás és különböző korlátozások által.
Egy másik mélyebben fekvő ok az, hogy a nagyipari termelők csak most kezdenek rájönni arra a tényre, hogy a racionalizált termelésnél előállott teljesítményemelkedés folytán erősen emelni kell a munkabéreket, meg kell teremteniök ilyformán árucikkeik piacát, így jutnak a legnagyobb haszonhoz. Ford volt az első, aki ezt felismerte. A munkást teljesítménye arányában kell fizetni, miután a technikai haladás folytán a teljesítménynek nincs felső határa, tehát a munkás fizetésének sem szabad felső határt szabni.4
A háború előtt a magántermelést — dacára a kisebb-nagyobb állami beavatkozásoknak, komolyabb veszély nem fenyegette. De a háború, a békekötési feltételek, az azokat követő helytelen állami intézkedések nagy mértékben csökkentették a vásárlóképességet és a tőkebefektetési kedvet, tönkretették az ipart és a kereskedelmet. A fogyasztóképesség megcsappanása a termelés redukciójára, a munkások elbocsátására vezetett, ami újból csökkentette a fogyasztóképességet, ismét növelve a munkanélküliséget. A kormány által kivetett szükség-adók újból hozzájárultak a fogyasztóképesség csökkentéséhez. A behozatal korlátozása nem segített az iparon, ártott a kereskedőknek; külföldön természetszerűleg retorziót vonva maga után, a kivitel nagy mértékben csökkent. A krízis egyre jobban mélyül. A helyzet rendkívül komoly, választanunk kell a szabad magántermelés vagy az állami termelés között; más út nem vezethet ki a válságból. Az állami beavatkozással tompított magántermelés csak romlásba vezet.
Már pedig ha a magántermelés mellé állunk, akkor szabad utat kell neki engednünk, el kell söpörni az összes korlátokat. A jól működő állami posta kivételével el kell adni a meglevő állami és közüzemeket, vasutakat, gyárakat, bányákat, dohányjövedéket, telefont, villamtelepeket stb. Tartózkodni kell mindenféle állami beavatkozástól, szubvenciótól, korlátozásoktól. Ki kell küszöbölni a pénz kríziseinek lehetőségét a jegybankok az államoktól való függetlenítése, nemzetközi felügyelete, vagy nemzetközi pénz által. Az állam gépezetét egyszerűsíteni kell, kiadásait és az adókat leszállítani. Lehetőleg nagy vámszövetségeket létesíteni.
Az adókat úgy kell kivetni, hogy a termelést lehetőleg kis mértékben károsítsák. Cournot nagyszabású kutatásaiból következik, monopóliumok és trösztök esetén, hogy az árucikkek mennyiségére vagy azok árára (forgalmi adó) kivetett adók, úgy a fogyasztónak, mint a termelőnek nagyobb kárt okoznak, mint hasznot az államnak, hogy az arányos, vagyis nem progresszív jövedelmi adó az, amelynél az okozott kár egyenlő az elért haszonnal. A progresszív adó különben is káros, mert akadályozza a nagyüzemek létrejöttét és szétforgácsolásra vezet; továbbá ellenkezik a Weber—Fechner féle pszichofizikai törvénnyel is, melynek értelmében az arányos adó az, amely a különböző vagyonú feleket egyformán sújtja.
Az üzemeket racionalizálni kell, ez persze tőkebefektetést kíván. Láttuk, hogy komoly tőkebefektetés stabilis viszonyokat tételez fel. E stabilitás elérésére mindenekelőtt szükséges, hogy lehetetlenné tegyük azt, hogy a kormány mindenféle, máról holnapra kigondolt rendeletekkel dolgozhasson. A törvényhozásnak is nagyobb stabilitást kell adni. Az arányos választójog ezt a stabilitást elősegíti, a továbbiakban hasznos példáúl szolgálhat: Svájc alkotmánya.
Vissza kell adni a magántermelés híveinek a már-már veszendőbe menő bizalmat. Fel kell világosítani őket, hogy a magántermelés az intervencionizmus megszüntetése után ma el sem képzelhető prosperitást hozhat létre.
A munkás bérét elsősorban szintén a kereslet és kínálat határozza meg, azonban ez esetben más döntő faktorok is szerepelnek. A rosszul fizetett, tehát nélkülözéseknek kitett gondterhes munkás nem képes oly teljesítményre a modern üzemekben, mint a jól élő, gondtalan, rövidebb ideig dolgozó munkás. A vállalkozónak tehát érdekében áll többet fizetni, jó lakással, élelemmel, szabadidővel, szórakozással ellátni munkásait. Ford kimutatta, hogy ezáltal a gyáros jövedelme növekedni fog. Épp úgy, mint ahogy a rabszolga-, vagy jobbágymunka ma nem volna rentábilis, éppúgy nem rentábilis a rosszul fizetett munkás munkája. Az üzemek racionalizálásával ez mindenütt ki fog domborodni. A munkás jóléte megegyezik a vállalkozó érdekeivel, tehát a technikai haladás folyton emelni fogja.
A másik momentum az, hogy a magas fizetésű munkás szerepe a közgazdaságban a legfontosabb: ő az igazi fogyasztó, mellette a termelők nem jönnek tekintetbe. Ő a modern tömeggyártás vevője. Ha a munkást nem teszik vételképessé: a termelés megakad.
Ott ahol a vázoltakat nem akarják, vagy nem tudják végrehajtani, szükségkép bekövetkezik az állami-termelés, a szocialista állam, a szovjet kísérlete.
A szakszervezetek működése, amennyiben a munkások életviszonyainak javításáért, magasabb bérekért, rövidebb munkaidőért küzdenek, közgazdasági tekintetből hasznos, mert akkor kikényszerítik az elavult üzemek modernizálását, kis vállalatok tömörülését, miáltal azok képessé válnak a munkások igényeinek kielégítésére, anélkül, hogy az árakat emelni volnának kénytelenek, ami a forgalom és a haszon csökkenését vonná maga után.
A szakszervezetek csak akkor károsak, ha a munkás teljesítményét kívánják korlátozni, ami szükségképpen az árak emelkedésére, a haszon csökkenésére és alacsonyabb bérekre vezetne. A magántermelési rend és munkásság érdekei nem ellentétesek, hanem azonosak. A munkásságnak nincsen semmi oka az államkapitalizmusért lelkesedni, sem pedig szüksége arra, hogy elavult értékelméleti okoskodásokkal támogassa kívánságait, hanem erejét összpontosítva egyszerűen küzdeni kell igazi érdekeiért, jobb életmódért és több szabadságért.
Ugyanazon ár- és bérviszonyok, egyenlő szabadság mellett nagyjából éppoly közömbös lehet a munkásra nézve, hogy köz- vagy magánüzemben dolgozik-e, mint a fogyasztóra nézve az, hogy állami vagy magánáruházban vásárol-e. Reájuk nézve az egyikről a másikra való áttérés a jelzett körülmények között nem jelentené a világrend megváltozását. A kérdés tehát csak az, hogy melyik rendszer képes jobb ár és bérviszonyokat teremteni, továbbá, hogy egyenlő ár és bérviszonyok mellett, melyik tud több szabadságot nyújtani.
Amerikában, ahol a termelés a legszabadabb, ahol a krízist csak a külföldi piacok hirtelen elvesztése okozta, a belső fogyasztási képesség emelésével aránylag gyorsan fognak tőle szabadulni.
Európában a helyzet sokkal nehezebb. Itt kevesen vannak tisztában a fejtegetett egyszerű dolgokkal, itt mindegyre még újabb korlátozásokkal és beavatkozásokkal kívánnak segíteni, ami által a krízist még fokozzák.
Nálunk a helyzet a legvigasztalanabb; itt kevés kivétellel mindenki, kezdve a munkanélküliektől egész az élhetetlen kapitalistákig, mindent az államtól vár; segélyt, szubvenciót, bolettát és mindenféle korlátozást követelve, a mezőgazda az iparcikkek maximálását, az iparos védvámokat, a kereskedő a lakbérek maximálását, a fogyasztó a kereskedelmi cikkekét és így tovább, nem látva be, hogy a szabad forgalom valamennyinek közös érdeke. A főváros még mindig szaporítani kívánja deficittel működő közüzemeit. Általában mindenütt az intervencionizmus apostolaival és a helyzet teljes félreismerésével találkozunk. Ha végignézzük a válságról közölt munkákat, egyedül Éber Antal értekezése az, amely a helyzet világos megismeréséről tanúskodik.5
Függelék
Az előbb tárgyaltak matematikai igazolását Cournot adta említett művében. Sajnos e helyen Cournot eljárását nem adhatjuk egész terjedelmében. Meg kell elégednünk azzal, hogy módszerét néhány egyszerűbb példán bemutassuk.
Sokan azt hiszik, hogy a matematikai módszerek csak számokkal való dolgozásra alkalmasak, miután pedig a közgazdasági viszonyok oly bonyolultak, hogy a jövő eseményeket lehetetlen szám szerint előre meghatározni, (például valamely cikk árát jövő év január elsején) ennélfogva szerintök a közgazdaságtanban a matematikai módszerek alkalmazásának nincsen helye.
Akik azonban jártasak a matematikai analízisben, azok tudják, hogy az analízis oly függvényekkel is foglalkozik, melyek bizonyos feltételeknek eleget tesznek, ettől eltekintve azonban teljesen tetszőlegesek, tudják, hogy e feltevésből kiindulva igen fontos következtetések vonhatók.
Ilyenformán a matematikai módszerek, dacára annak, hogy nem ismerjük a függvényeket, mégis hasznosak lesznek közgazdasági problémáknál.
Jelöljük D-vel valamely árunak egy adott helyen és időközben egységenkénti p áron eladott mennyiségét. D nagysága ekkor a p ártól fog függni, amit formulával így fejezhetünk ki: ez a függvény fejezi ki a kereslet törvényét.
D = D(p)
Evidens, hogy a kérdéses áru keresletét a többi áruk ára is befolyásolja. Egyszerűsítés szempontjából feltételezhetjük azonban, hogy ez a befolyás elhanyagolható. Megjegyzendő, hogyha ezt nem is tételeznénk fel, akkor is az alábbi eredményekre jutnánk, természetesen bonyodalmasabb okoskodások révén.
A D függvényt persze közelebbről nem ismerjük, minden árunál az más és más lesz, sőt ugyanazon árunál is, különböző helyen vagy időben. Azonban a függvény néhány általános tulajdonságát mégis ismerjük. Először is tudjuk, hogy minél nagyobb a p ár, annál kisebb lesz a kereslet; vagyis D csökkenő függvény, azaz dD/dp = D' < 0.
A tapasztalat mutatja azonkívül, hogy minél nagyobb a p ár, annál kisebb lesz a dp árnövekedés által létrehozott dD keresletcsökkenés abszolút értéke, vagyis d²D/dp² = D'' > 0.
A kereslet törvényén kívül még fontos szerepet játszik a termelési költségek függvénye. Jelöljük a D árumennyiség termelési költségét K-val. K nagysága a D árumennyiségtől fog függni. Egyszerűsítés szempontjából tegyük fel egyelőre, hogy mástól nem függ, ekkor
K = K(D) alakban írhatjuk fel a függvényt.
Ez a függvény is más és más lesz különböző helyeken és időkben. Azonban tudjuk, hogy K mindig növekedik D-vel, vagyis dK/dD = K' > 0.
Ahol K' a termelési többlet egységára; a tapasztalat mutatja továbbá, hogy a termelés fokozásánál K' csökken addig, amíg a termelés bizonyos D₀ mennyiséget el nem ér, azontúl a többlet egységára K' növekedik. Ezt úgy fejezhetjük ki:
ha D < D₀, akkor K'' < 0
ha D = D₀, akkor K'' = 0
ha D > D₀, akkor K'' > 0
Tapasztalatból tudjuk, hogy K'' abszolút értéke kicsiny, továbbá hogy iparcikkek esetén a termelt mennyiség D rendesen kisebb mint D₀; következőleg iparcikkeknél az egységnyi költségek fokozott termelésnél csökkennek. Mezőgazdaságnál ellenben a termelt mennyiség rendesen nagyobb mint D₀, vagyis többtermelésnél az egységnyi ár növekedik.
Jelöljük k-val az egységnyi árumennyiség átlagos költségét, vagyis k = K/D.
A szabad versenyben, ha a piac oly nagy, hogy a termelési többlet az árat észrevehetően nem befolyásolja, akkor célszerű olyan mennyiséget termelni, amelynél az átlagos költség k minimum. Ekkor k' = dk/dD = (K'D - K)/D² = 0, vagyis
K' = K/D = k. Tehát ha megrajzoljuk a K = K(D) görbét és ha a kezdőpontból érintőt húzunk ehhez a görbéhez, ha A az érintési pont, akkor az A pont abszcisszája egyenlő azzal a Dₘ termelt mennyiséggel, amely minimummá teszi az átlagos árat. A függvény tulajdonságaiból folyik még, hogy Dₘ > D₀. Következőleg hasznos lehet a termelés fokozása akkor is, ha az egységnyi ár növekedik.
Jelöljük monopólium esetén annak hasznát H-val, továbbá D-vel a termelt mennyiséget, p-vel az egységnyi mennyiség árát és K-val az összes költségeket. Akkor
(1) H = pD - K
A monopólium oly árat kénytelen megszabni saját érdekében, amely maximális hasznot eredményez; vagyis p értékét a következő egyenlet adja:
(2) H' = dH/dp = D + (p - K')D' = 0
Szükséges ezenkívül még, hogy p a következő egyenletnek is eleget tegyen:
(3) H'' = d²H/dp² = D' + (p - K')D'' + (1 - K''D')D' < 0
Ha (2)-ből p értékét (3)-ba helyettesítjük, és D'-tel szorzunk, tekintetbe véve, hogy D' negatív, akkor a (3) feltétel így alakul:
(4) 2D'² - DD'' - K''D'³ > 0
Kimutatható, hogy a D függvény alakja olyan, hogy
2D'² - DD'' > 0.
Ennélfogva, ha K'' > 0, akkor (4) minden esetre ki van elégítve. Ellenben ha K'' < 0, akkor (4) kielégítése feltételezi még, hogy K'' abszolút értéke kicsiny. Mint említettük, ezt tapasztalatból tudjuk. Elfogadhatjuk tehát, hogy (4) rendesen ki van elégítve és hogy a nyert p érték a hasznot tényleg maximummá teszi. Monopólium esetén tehát van egy olyan ár, amelynél ha kisebbet vagy nagyobbat állapít meg, haszna csökkenni fog.
Vizsgáljuk meg még röviden az árucikkekre kivetett adók esetét. Legyen először c az egységnyi mennyiségre kivetett adó. A monopólium haszna, ha adó nem volna, a következő lenne
H₀ = p₀D₀ - K₀, ahol p₀, D₀, K₀ a maximális H₀ haszonnak megfelelő mennyiségek. Az adó kivetése után a monopólium haszna lesz
H₁ = p₁D₁ - K₁ - cD₁. p₁-et ismét úgy határozzuk meg, hogy H₁ maximum legyen. Az állam nyeresége az adó révén cD₁. A monopólium vesztesége pedig
H - H₁ = (p₀D₀ - K₀) - (p₁D₁ - K₁) + cD₁. Miután p₀ az az értéke p-nek, amely a pD - K kifejezést maximummá teszi, következőleg (p₀D₀ - K₀) > (p₁D₁ - K₁) és ennélfogva
H - H₁ > cD₁, vagyis a monopólium vesztesége nagyobb mint az állam nyeresége. A fogyasztó veszít ezenkívül (p₁ - p)D₁ mennyiséget, amely teljesen kárba veszik.
Hasonló eredményre jutnánk forgalmi adó esetén is, amikor az állam bevétele c₁p₁D₁ volna.
Jövedelmi adó esetén, ha az állam a H jövedelemre cH adót vet ki, akkor a monopólium haszna az adókivetés után
H₁ = (pD - K)(1 - c)
Könnyen belátható, hogy a Hí mennyiség maximuma ugyanolyan p érték mellett éretik el, mint az adónélküli H haszon maximuma; ennélfogva a jövedelmi adónak monopólium esetén nincs hatása az árra, a fogyasztók nem veszítenek. A termelő vesztesége pedig egyenlő az állam nyereségével. Az arányos jövedelmi adó tehát az egyedül racionális adónem.
Hasonló eredményre jutnánk abban az esetben is, ha az állam a termelést szubvencionálná, ekkor a szubvenció által elért haszon kisebb, mint a szubvenció nagysága.
Szabad verseny esetén ugyanezeket az eredményeket kapjuk, azonban jóval bonyodalmasabb számítások után.
Lábjegyzetek
-
„When you can measure what you are speaking about and express it in numbers, you know something about it, but when you cannot measure it, when you cannot express it in numbers, your knowledge is of a meagre and unsatisfactory kind.” ↩
-
H. H. Gossen, Entwickelung der Gesetze des menschlichen Verkehrs, Berlin, 1853. ↩
-
A. Cournot, Recherches sur la Théorie Mathématique de la Richesse, Paris, 1838. Sajnos, az eredeti munka ma már hozzáférhetetlen. Kapható azonban egy angol fordítás. A. Cournot, Researches into the Mathematical Principles of the Theory of Wealth, London, 1897. (Macmillan.) ↩
-
B. Austin and F. Lloyd, The Secret of High Wages. (Fischer Unwin, London, 1926.) „It is better that labour should be rewarded by wages bearing some relation to output rather than by fixed wage, the amount of the wages earned by any one man being in no way limited.” ↩
-
Éber Antal: A denaturált kapitalizmus. 1931. ↩
