Költségvetési vita volt a képviselőházban: az általános vita során felszólalt Éber Antal országgyűlési képviselő, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke és beszédében, mint már annyiszor, bebizonyította, hogy az ország gazdasági leromlásának legfőbb kórokozója a gyáripar. Ugyanezt bizonyítgatta az iparügyi tárca tárgyalásakor, azután — ha jól emlékszünk — a gazdasági és hitelélet rendjének helyreállítására vonatkozó felhatalmazási törvény tárgyalásakor, a közmunkatörvény tárgyalásakor, az öntözőgazdálkodás kérdésénél, keresztelők, lakodalmak és halotti torok alkalmával, azzal a kitartással és debatteri készséggel, melyet joggal becsülnek nála és mellyel annak idején a fővárosi temetkezési vállalat vezető tisztviselőjét megrohamozta, akivel szemben (ezt tárgyilagosan el kell ismernünk) felül is maradt.
Mi mindezekre a támadásokra nem reagáltunk; ha a gyáripar adóterhét keveselte, vagy azt fejtegette, hogy a gyáripari termelésnek vajmi kevés a szerepe a népesedési problémák megoldása körül, ha sokalta, ami a gyáriparnak a közmunkákból jut, vagy kifejtette, hogy minden jóra fordulna, ha csatlakoznánk az oslói egyezményhez, stb. stb., hallgattunk. Széppen elraktároztuk érveinket, adatainkat, egy szóval sem válaszoltunk, amint ezt a Honi Ipar kitűnő szerkesztője már több ízben keményen szemünkre is vetette. Nem válaszoltunk, nem cáfoltunk, nem vitatkoztunk. Nem mintha lekicsinyeltük volna azt az intellektuális erőt, azt az agitatórius felkészültséget, melyet Éber Antal egyénisége jelent, — ellenkezőleg, mindig respektussal emlegettük dialektikájának fordulatosságát, szellemi cselfogásait, ötletességét, melyekkel a leghamisabb tételeket is színigazságokká tudta varázsolni a felületesek és hozzánemértők szemében, vagy azok szemében, kiknek az eredményes politikai demagógiához éppen ezekre az éberi tételekre volt szükségük. Mindig imponált nekünk a hitvitázók verbalitására emlékeztető szenvedélyesség, mellyel a maga meggyőződését (mert úgy soha senkit nem sikerült meggyőznie, mint önmagát) dogmaként harsogta szét a magyar közvéleményben. Nem lekicsinylés volt a mi hallgatásunk, Éber Antalnak sok mindenfajta kvalitásait értékeltük, sőt — teljes őszinteséggel akarok nyilatkozni ez ügyben — e sorok írója mindig megbámulta, gyakran irigységgel, az egyhúrú, kisszámú témájának taposómalmától soha el nem térő virtuozitását, amellyel a mérges kritikának, csillogó polémiának apró remekműveit tudta kitermelni.
Amíg e képességekkel az opera intézményének felesleges voltát igyekezett bizonyítani, vagy, mint mondottam, a legsikeresebb küzdelmére emlékezve, a temetkezési vállalat vezető tisztviselőjét fektette kétvállra, vagy az erdei iskola igazgatójának, gondolom, háromszobás lakásáról mondott savonarolai ítéletet, addig nem is volt baj. Éreztük akkor is, hogy a legtöbb esetben nincs igaza; sértődöttsége, szenvedélyessége elragadja, de beszédeinek dialektikai kvalitásai kedvéért elnéztük ezt, lévén hogy az ember könnyen megbocsátja az igazságtalanságokat, miket másokkal szemben követnek el. Ezek a képességek rögtön jelentéktelenségbe törpültek és tévedései, szofizmái, igazságtalanságai egész nyilvánvalóságukban és veszedelmes voltukban tárultak elénk, amikor a maga közéleti pozíciójának az agrárok, a kisipar, a kereskedelem felé való kiépítéséhez a legalkalmasabb eszköznek a gyáripar állandó megrohamozását tartotta. Hiába van a gyáriparnak vezető pozíciója az ország közgazdaságában, hiába a megdönthetetlen tétel, hogy a gyáripar összeomlása nemzeti katasztrófa volna, politikai erőt a gyáripar nem jelent, abból az egyszerű okból, mert a gyáripar nem rendelkezik az általa eltartottak tömegeivel. Éber Antalnál kisebb tehetségek is felismerték ezt és ráeszméltek arra, hogy semmi sem hozhat kockázatmentesebb, biztosabb sikert a politikai arénán, mint a gyáripari termelésnek állandó meggyanúsítása, megvádolása, jelentőségének lekicsinylése, jövedelmezőségének csillagászati beállítása. El kell ismernünk, hogy Éber Antal ezt különb tehetséggel művelte, mint akármelyik társa és tehetségén és a mindig kéznél levő idézeteken kívül még segítette e kampányban az a tekintély is, melyet a budapesti kamara elnöksége — Lánczy Leó öröke — rásugárzott. Hogyan? — mondották — ha a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, akire a törvény a gyáripari termelés ügyének szolgálatát bízta, ugyanazt mondja a gyáriparról, amit mi hirdetünk a bivalyszilvási népkörben, akkor nem is demagógia az, amivel tömegeinket boldogítjuk, hanem nyilván közgazdasági aranyigazság, mellyel szemben nekünk a jövőben legfeljebb az a kötelességünk, hogy ráduplázzunk.
Tehát — s itt térünk vissza kiindulási pontunkhoz — nemcsak hogy nem bagatellizáljuk le Éber Antal személyét, ellenkezőleg, teljes mértékben értékeljük, amikor megállapítjuk, hogy senki annyit a gyáripari termelésnek ez országban nem ártott, mint ő, senki olyan mértékben a gyáripar elleni hangulat szításához hozzá nem járult, mint Éber Antal.
Nem szálltunk vitába vele, mert hamar átláttuk, hogy hiába cáfoljuk meg tételeit, a gyáriparellenesség olcsó és hálás fegyverét nem engedi kicsavarni kezéből. De másrészt mindig azzal áltattuk magunkat, hogy végül is győzni fog benne és rajta a genius loci, a kamarai elnök magasabb pozíciójának szelleme, megértetvén vele, hogy minden politikai ambíciónál, folyosói körülgratulálásnál, hírlapi glosszaelismerésnél különb rang egy ilyen közéleti pozícióban, mint a kamara elnöksége, megértőnek, méltányosnak, igazságosnak lenni. (Lehet, hogy e balgatag reménységünk mellett tudat alatt valami álbüszkeség is dolgozott bennünk, hogy rejtegetni akartuk előtte és mások előtt elképedésünket, megdöbbenésünket, felháborodásunkat eljárása miatt.)
S ha ma mégis nyilatkozunk az Éber-ügyről, erre csak az a vizsgálat ösztökél, melyet Bornemisza Géza kereskedelemügyi és iparügyi miniszter rendelt el a Budapesti Kamara vezetősége ellen, mely utóbbiból hiányzik a belátás, hogy „az ellentétek kiküszöbölése és összeegyeztetése, nem pedig azok kiélesítése a feladata”, amint azt egy félhivatalos közlemény szerint a miniszter mondotta. A szövetkezetek küldöttsége járult ugyanis panaszával a miniszter elé és a miniszter kijelentette, hogy
„nem helyesli azokat a támadásokat, amelyek a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara közgyűlésében a szövetkezetek és a gyáripar ellen elhangzottak, mert a Kamarát olyan fórumnak tartja, amelynek elsősorban lenne hivatása az esetleges ellentéteket áthidalni, — akár a kis- és nagyipar, akár az ipar és kereskedelem, akár a kereskedelem és a szövetkezetek között merülnek azok fel.”
A miniszternek ez a határozott fellépése, a vezetőség ellen elrendelt vizsgálat kötelez bennünket arra, hogy az Éber-ügyhöz hozzászóljunk és megállapítsuk a következőket:
A magyar gyáripar nem kért a Kamara vezetősége ellen vizsgálatot. Ahhoz, hogy hivatalosan is megállapítsák, hogy az a mód és az a modor, ahogy Éber Antal a gyáriparral bánik, ahogy a gyáripari termelést erkölcsi hitelében kisebbíteni, vezető embereit az útszéli demagógiának kiszolgáltatni törekszik, méltánytalan, igazságtalan és a Kamara elnöki állásával összeférhetetlen, nincs szükség semmiféle vizsgálatra: ezek köztudomású tények, melyeket a Kamara elnöke nemcsak hogy nem titkol, hanem becsületrendként gomblyukában fitogtat. Itt tehát vizsgálatra nincs is szükség, ellenben igenis szükség van arra, hogy végre az adott helyzetből a szükséges konzekvenciák levonassanak. Nem tudom ki mondotta: „formás és okos Navarrai Henriknek az a mondása, hogy Párizs megér egy misét, de ha ugyanezt a templomi szószékről hirdetné, mégis szentségtörés volna!” Éber Antalnak joga van a gyáripar ellen olyan agitációt folytatni, amilyenben csak kedve telik (dehogy van joga, csak éppen hogy a mi viszonyaink mellett a politikai érvényesülésnek ez a különös leleményességet nem is kívánó biztosabb eszköze s emelkedett szellem kell ahhoz, hogy erről egy politikus lemondjon), de nincs joga ebbe az agitációba belevinni a Kamara elnökének presztízsét, mely presztízs kialakulásában a gyáriparnak is része van. Ez az elnökség kötelezi Éber Antalt. Nemcsak arra kötelezi, hogy ő maga megértő és igazságos legyen, de arra is, hogy amikor a gyáripart támadások érik, amikor az ország házában állítások hangzanak el a gyáripar milliárdos jövedelmeiről, a gyáripar adóeltitkolásairól, a gyáripar antiszociális politikájáról, hogy felálljon és e képtelen vádakat visszautasítsa, megcáfolja és a gyáripar létjogosultságát esetleg egy Széchenyi-idézettel bizonyítsa. Soha ezt Éber Antal meg nem tette, soha egy megértő szóra a gyáripari termelés mellett száját ki nem nyitotta, soha elnöki tiszte őt a gyáriparral szemben nem kötelezte.
Utána kell csak néznünk, milyen kínos szorgalmatossággal keresi azokat a szerzőket, illetőleg ezek könyveiből azokat a passzusokat, amelyekkel a gyáripar elleni támadásait ékesítheti. Ha közmunkák vannak, tehát ha vasutakat, utakat, hidakat építenek, ha vasúti kocsikat rendelnek, ha kórházakat, szanatóriumokat építenek, stb., ez nyilván a gyáripari termelés erősebb foglalkoztatását jelenti. Mit tesz ilyenkor a Kamara elnöke? Állást foglal a közmunkák ellen. S mennyire kapóra jön neki, hogy a kitűnő J. M. Keynes cikksorozatot írt a „Times”-nek a konjunktúrahanyatlás megelőzéséről és ebben azt fejtegeti, hogy konjunktúra idején, mikor a közgazdaság erőkifejtése emelkedőben van, helyes dolog, ha az állam a beruházások terén ökonómiával jár el, pláne olyankor, amikor a hadirendelések révén a termelést úgyis eléggé foglalkoztatja. Milyen alkalmas is e tétel arra, hogy a magyar kormányt a tervbevett igazán szegényes közmunkáktól elriassza! Éber Antal siet is idézni Keynest. De amikor ugyanez a Keynes könyvben és cikkekben az állami beruházások fokozása mellett foglalt állást, hogy e réven egészséges konjunktúra teremtődjön, amikor a kamatláb legnagyobb mértékben való csökkentését követelte, hogy a tőkék ilymódon közvetlen elhelyezkedjenek, produktív munkává alakuljanak, általában amikor Keynes mindazt meggyőzően cáfolta, amire Éber Antal Smith és Ricardo után felesküdött, Éber Antal nem látta szükségesnek Keynes tételeit felvonultatni. Íme tehát, Keynesnek Éber szerint csak akkor van jogosultsága, ha olyasvalamit mond, amit a magyar gyáripari termelés kárára lehet idézni. (Mely példával talán illusztrálnunk sikerült Éber támadásainak tudományos megalapozottságát.)
Vizsgálat tehát felesleges; felesleges a vezetőség ellen, melyben Éber távollétében megvan a jószándék arra a békés, kiegyenlítő, összeegyeztető szerepre, melyet a miniszter megkíván. De amelyre valójában nincs is nagy szükség, mert elvi, lényegbeli ellentétek gyáripar, kisipar és kereskedelem között nincsenek:
ami gyűlölködő ellentét hét esztendő óta mutatkozik, azt Éber Antal tehetsége konstruálta meg.
(Miért van, hogy ezek a szenvedélyes ellentétek a vidéki kamarák életében soha fel nem merülnek?) Nincs szükség vizsgálatra a vezetőség ellen és nincs szükség Éber Antal ellen, aki igazán nyílt sisakkal vonult fel a gyáripari termelés ellen.
Egyre van szükség: Éber Antal lemondására.
Ha Éber Antal értékeli a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara jelentőségét, ha komoly hivatást tulajdonít ennek az intézménynek, akkor nem szabad, hogy a Kamarát továbbra is gyűlölete, szenvedélye szabad vadászterületének tekintse, hanem e szép intézmény megmentése érdekében le kell mondania, átengedvén helyét bárkinek, — kisiparosnak, kereskedőnek — aki értékelni tudja a munkát, melyet ebben az országban a gyáripari termelés végez. Mert most már magáról az intézményről, ennek megmaradásáról, munkaképességéről van szó
(mai lelkendező, vagdalózó tevékenysége latens bénulást takar). És ha Éber Antal nem akarja lemondása árán a Budapesti Kamarát megmenteni, akkor nincs más megoldás, mint a Budapesti Kamara intézményének kettéválasztása ipari és kereskedelmi kamarára.
A gyáripar az alakítandó iparkamarában békén meglesz a kisiparral, átengedvén a kisiparnak az elnöki állást, a vezetőségben a többséget; okos, hasznos, becsületes együttdolgozás kora fog az egész ipar területén elkövetkezni. Hogy azután a kereskedelem odaállítja-e majd az új kereskedelmi kamara élére Éber Antalt és vállalja ezzel a programot, mely nem a kereskedelem bajainak orvoslásában, hanem a gyáripar derekának letörésében merül ki, ez a kereskedelem dolga, melybe beleszólni nem tartjuk ildomosnak. Úgy lehet, Bornemisza Géza gesztusa ebben az irányban is felszabadító hatással lesz.
