Valamelyik újságban megható történet volt leírva egy elszánt és vakmerő leányról, aki Kanada területéről úgy akarta magát becsempészni az Egyesült Államok területére, hogy a Szent Lőrinc folyamon átvezető híd alatt vonuló vezetéken mászott át órákon keresztül és folytonos életveszedelemben. Mire szerencsésen átért, már vártak rá a határőrök, akik a vezetőjét letartóztatták, őt magát pedig nyomban visszavitték és áttették a határon.
Mennyi fájdalom és mennyi szerencsétlenség van ebben a kegyetlen kis tragédiában, amely megszázszorozva, megszázezerszerezve és megmilliószorozva az egész civilizált világot beárnyékolja. Az a balgaság, amely ennek a tragédiának az alapja, az egész kultúremberiség közös szerencsétlensége. Tízezerszámra távolítják el az Egyesült Államokból azokat, akik „jogosultság nélkül” tartózkodnak a területén és milliószámra tartják távol azokat, akiket odahúz a szívük és a vágyakozásuk. Hiszen tudjuk: a hatóságok közegei, amelyek ezeket a kegyetlen rendelkezéseket végrehajtják, szigorú törvényekre támaszkodnak, ezek a törvények azonban nem támaszkodnak semmire, csak a közgazdasági tudatlanságra, a politikai demagógia rövidlátására és arra a vak önzésre, amely sokkal több bajt okoz a világon, mint az ellenkezője: a könnyelmű nagylelkűség. Szinte kérkedve teszik közzé a jelentéseket, bizonyára a „közvélemény” megnyugtatására, hogy már százezer embert távolítottak el az Egyesült Államok területéről, ahol olyan katasztrofális a tömegek munkanélkülisége.
Százezer borzalmas tragédia, százezer ember életébe való belegázolás minden érthető cél és minden józan értelem nélkül. Hatmillió ember van az Egyesült Államok területén munka nélkül és eltávolítanak százezer embert. Ha ennek legalább annyi értelme volna, hogy most marad ötmillió és kilencszázezer munkanélküli, akkor ez a másfélszázalékos eredmény olyasvalami volna ugyan, aminek a jelentéktelensége szembeszökő és ami önmagától vetné föl azt a kérdést: szabad-e az emberek fölött való uralomban a szívtelenségnek, a kegyetlenségnek, az embertelenségnek annyira elhatalmasodnia, hogy ilyen másfélszázalékos eredményt annyi szenvedés és szerencsétlenség árán vásároljon meg egy, a keresztény etika alapján álló ország kormánya? Ámde legalább ez a csekély eredmény mégis szemben állana azzal a súlyos erkölcsi áldozattal, amit érte az embertelenség oltárán feláldozni kellett. A valóság azonban az, hogy még ez a másfélszázalékos eredmény se védelmezi ezeknek a kegyetlenségeknek a tetteseit. Éppen az eltávolítottak jórészét munkájukból, üzletükből, keresetükből ragadják ki és még azzal se vigasztalhatják magukat, hogy ezeknek a helyébe majd „honi” munkanélküliek fognak kerülni, mert az egzisztenciák tetemes része magához a személyhez van kötve és nem örökíthető át. Megszűnik anélkül, hogy másvalaki részére föltámadna.
Sőt! Az egész ismét egy frappáns esete Bastiat híres „ami látható és ami nem látható” képletének. Ami látható, az az, hogy százezer embert eltávolítanak onnan, ahol hatmillió ember hiába keres munkát. Ami pedig nem látható, az az, hogy ennek a százezer fogyasztónak az eltávolítása további munkákat és további munkásokat tesz fölöslegessé és nem csökkenti, hanem szaporítja a munkanélküliséget. Valamely társadalomban a munkanélküliséget nem az okozza, hogy sok az ember, hanem hogy kevés a munka és az ember-oldalon ez a probléma soha meg nem oldható. Éppen olyan kevéssé, mint ahogy a vonatközlekedésnek azt a baját, hogy az utolsó kocsi nagyon ráz, nem lehet megszüntetni azzal az intézkedéssel, amit egy tréfás ember ajánlott ellene, hogy az utolsó kocsit kapcsolják le a vonatról. Ha az Egyesült Államok kormánya a hatmillió munkanélkülit mind egy szálig el tudná távolítani az országból, az Egyesült Államokban akkor is volna hatmillió munkanélküli, de az is lehet, hogy akkor már hét- vagy nyolcmillióra emelkednék a számuk. Az egész világ gazdasági nyomorúságát igen nagy részben az okozza, hogy a kormányok figyelmen kívül hagynak ilyen primitív közgazdasági szabályokat.
Mert ugyan miben találhatná indokát a bevándorlásnak az a drákói szigorral való megakadályozása, mint amely annak az életét is kockára tevő leánynak a fogadtatásában megnyilvánult? Világos, hogy nem a gonoszságban, hanem abban a közgazdasági tudatlanságban, amely minden ország kormányát csaknem pontosan az ellenkező intézkedésekre készteti, mint amelyek valóban alkalmasak volnának a bajok gyógyítására. Az Egyesült Államok óriási területén (amely alig kisebb, sőt ha az európai Oroszország területét nem vesszük számításba — amit ez idő szerint joggal megtehetünk —, akkor sokkal nagyobb, mint Európa területe) száz évvel ezelőtt nem élt több ember, mint amennyi ez idő szerint New York és Chicago lakossága. És az emberek emiatt nem gazdagabbak, hanem végtelenül szegényebbek voltak, mint most, amikor ezen a területen 106 millió ember él. Minél többen vándoroltak be és minél nagyobb lett a lakosság száma, annál gazdagabb lett a nép és az ország, szinte a meseszerűség határáig. És ki meri azt állítani és ki merészel emberkínzó és tömegszerencsétlenségeket felidéző intézkedéseket foganatosítani annak a megállapításnak az alapján, hogy az a süketek, vakok és hülyék előtt sem titokban maradó párhuzamosság és okszerű összefüggés, amely a népesség szaporodása és a jólét emelkedése között száz éven át mutatkozott, most a lakosságnak 106 milliós létszámánál véget ért úgy, hogy most már a létszámszaporodás megakadályozására, sőt annak az apasztására kell minden eszközzel, ha kell, akkor a szívtelenség és az embertelenség eszközeivel is törekedni? A Szabadság-szobor hiába nyújtja világító fáklyáját az Atlanti-óceán sivatagába: ennek a nagylelkűségnek, amely a mesék és álmok birodalmává tette az Egyesült Államokat, örökre vége van, és vége van annak a káprázatos fejlődésnek is, amelynek az alapja ez a nagylelkű szabadság volt. Volt olyan esztendő a múlt század végén, amikor kétmillió, hárommillió, sőt volt olyan év, amikor ötmilliónál is több ember vándorolt be erre az ígéret földjére és ennek a nyomában olyan föllendülés és virágzás támadt, amelyet már a fantázia se tudott utolérni. Az az Európával egyenlő, sőt — mondom — annál jóval nagyobb ország minden elképzelhető természeti kincsek dolgában sokkal gazdagabb Európánál és 106 millió ember lakik rajta, holott ahhoz, hogy Európával egyenlő legyen a népsűrűsége, legalább 500 millió lakosának kellene lennie, ahhoz pedig, hogy Szászország vagy Belgium népsűrűségével legyen megáldva, kétmilliárd ember élhetne a területén. És akkor vannak politikusok, akik a kormánygyeplővel a kezükben 106 milliónál merészelnek gátat emelni a bevándorlás ellen és merészkednek a munkanélküliség miatt forrongó kedélyek csillapítására tehetetlenségükben százezer embert gyökerestől kiszakítani a földből és beletaszítani az ismeretlen nyomorúságba, szenvedésbe és pusztulásba azon az alapon, hogy azoknak nincsen joguk az Egyesült Államok földjén való élethez.
„Mi közünk nekünk ehhez? Ez Amerika belügye!” Ezzel torkolhatna le valaki. Csakhogy ez az, ami nem igaz. Csak annyi igaz belőle, hogy nem lehet ellene semmit se csinálni. Az, hogy mi a „belügy”, egyáltalában alig, vagy talán sehogy se határozható meg. A XVIII. század közepén vagyunk. Bolognában egy orvos a kertje vaskerítésére kiakasztott békacombok rángatódzását figyeli és ez megváltoztatja az emberiség életét. Egy nyílteszű ifjú elméláz afölött, amit előtte már milliószor látott mindenki, hogy a forrásban levő víz gőze emelgeti a fazék fedőjét — és ez az elgondolkozás meg fogja változtatni a földön az életet. A földgömb túlsó oldalán öt fillér vámot vetnek ki minden font teára és ez megváltoztatja a világ képét, mert belőle születik meg Amerika függetlensége és alighanem ebből a francia forradalom. Amiért az egész világ semmit se tehet ellene, ebből még nem következik, hogy Amerika belügye volna, ha a világ leggazdagabb országa, amelyen bőségben, jólétben és boldogan élhetne ötszázmillió ember, már a százmilliós létszámával elzárkózik a többiek elől. Földje ontja a kincseket és az élelmiszereket, amelyeknek a tömegével nem is tud mit elkezdeni. Mindenáron máshova akarja azokat szállítani, ahova azonban éppoly kevéssé akarják beengedni, mint ahogy ő se engedi be a más országok termékeit. Azokat az embereket pedig, akik a helyszínen akarnák azokat az eladhatatlan termékeket a munkájuk ellenében elfogyasztani, azokat nem engedik be, sőt ha már ott vannak, akkor kegyetlenül kiszakítják őket az élettalajukból és kikergetik őket az országból sorsuk ismeretlen sivatagába.
Az egész világon folyik ez a kegyetlenség: az optimisták irtása, a tervezők, a tettrekészek, a vállalkozó szelleműek lelke lobogásának az elfojtása. Lehet-e más az eredménye, mint a fantáziák kialvása, a merészségnek, a kockázatnak, az életakarásnak a megfogyatkozása, az önálló elhatározásoknak, az életlendületeknek a megcsappanása és az emberi társadalom szellemének a lehanyatlása annak a vigasztalan sivárságnak a színvonalára, amelybe a hivatalnokok uralkodása belefullasztja a világot.
