Nádas Úr!

Szívből gratulálok Önnek¹ ahhoz a diadalhoz, hogy lapjának az én szerény nevemmel címezett legutóbbi cikke elérte a célját. Sós Endre szerkesztő úr csakugyan nem adott ki tőlem több Molnár Kálmán-cikket. Igaz: ennek az is oka volt, hogy nem is írtam többet. Amivel azonban nem akarom azt mondani, hogy nem is szerettem volna. De hallgattam azokra, akik figyelmeztettek rá, hogy ezt a vitát nem szabad elmérgesíteni, mert igen nemes ellenféllel állok szemben, aki az élet súlyos próbáinak az idején, akár az ostromolt Przemyslben, akár a legitizmus küzdelmében, akár a tömegszenvedélyek háborgásában éppen olyan erkölcsi bátorságot tanusított, mint amikor a „százan egy ellen” alapon megtámadott zsidó diákok ügyében az emlékezetes röpiratát kiadta.

De meg kell mondanom, azon nem győztem csodálkozni, hogy Ön is rám kiáltott, mondván: „Kadosa úr! Abbahagyni a vitatkozást!” Hej, Nádas úr, Nádas úr, hát olyan régen volt már, mintha soha se is lett volna, hogy mi olyan híres verekedők voltunk „A NAP”-hoz címzett csárdában?! Ki előtt retiráltunk mi meg? Rendőrkapitányok, szolgabírák, bankvezérek, generálisok, miniszterek — ugyan kitől féltünk mi akkoriban, ha igazunkban éreztük magunkat?

És most ugyanez a Nádas Sándor a legjobb ízű pofozkodás közben rámszól, hogy Kadosa úr, hagyja abba a verekedést, menjen szépen haza, kanalazza be a tejbegrízét és feküdjön le aludni. Ó, Nádas úr, Nádas úr, valaminek történnie kellett azóta a harmincegynéhány esztendő óta, amióta olyan nagy legények voltunk. Be voltunk rúgva a fiatalságunktól és a biztonságérzetünktől. Talán innen volt bennünk az a nagy indulat.

De rettenetes fájdalmat érzek miatta, kedves Nádas úr! Hazamegyek majd Kishegyesre és a temetőjében megkeresem a Kubik Ferkó meg a Hermecz Pista sírját. Velük is verekedtem és állandóan hordoztam a testem valamelyik részén alvégi vagy fölvégi találkozásaink emlékeit. De azután történt valami. Sváb gyerekek jöttek színmagyar falunkba csereviszonylatban magyar szót tanulni és ezek antiszemitaságot hoztak közénk, amit mi eladdig nem ismertünk. A Kubik Ferkóval és Hermecz Pistával való verekedéseinkben semmi része se volt az ilyesminek, azok személyes ügyek voltak. A svábgyerekek azonban antiszemita alapon brutáliskodtak. Bekerítettek, szalonnával dörgölték be a szájamat és arra kényszerítettek, hogy mondjam „Jesus Christus ist mein Herr!” A szalonna-dolgon csak röhöghettem volna és a Jézus Krisztus ellen se lehetett semmi kifogásom, mert én a parasztgyerekekkel együtt jártam Karaszy tanító úr eleibe és az uzsonnára magammal hozott libatepertőn meg májzsíron gyakorta cseréltem szalonnát, a Miatyánkot, Hiszekegyet, Üdvözlégyet és Úrangyalát naponta együtt zúgtam száz torokkal, szenvedélyes harangozó voltam és ha egyszer rámszorultak volna, akár a ministrálást is el tudtam volna végezni. De az injúria fájt nekem, hogy sváb gyerekek akarnak engem valamire kényszeríteni és ezt a fájdalmamat és szégyenemet teljes mértékben átérezte velem a Kubik Ferkó és a Hermecz Pista is, akiken annyi sebet ütöttem és akik annyi sebet ütöttek rajtam. De mikor az antiszemita svábokkal kerültem szembe, akkor ők nem a svábok mellé állottak ellenem, hanem én mellém a svábok ellen, mert egy pillanatig se volt bennük soha se kétely az iránt, hogy én is magyar vagyok, se az iránt, hogy amit a svábgyerekek velem csináltak, az disznóság. És akkor egyszer megjött a megtorlás órája, megfizettük a sváboknak az adósságot, amivel a merseburgi csata óta tartoztunk nekik és ők megtanulták a rettenetes leckében, hogy a magyar móres, az valami más, mint az övéké.

Hát hogyan lehessen nekem most abba belenyugodnom, hogy akikkel egy szív, egy lélek, egy agyvelő, egy nyelv és egy szellem vagyok, akikkel egy utca porában hemperegtem, egy iskolába jártam, egy reménységet tápláltam, egy örömet és egy bánatot éreztem, a Kubik Ferkó meg a Hermecz Pista most a svábokkal álljon össze én ellenem? Hogy az szóba se jöhessen, ha valaki itt az életben boldogul, ha üzletet kezd, gyárat alapít, kupont vág, diplomát szerez, hivatalt ambicionál, házat vesz, földet vásárol, lapot indít, könyvet ír, hogy sváb-e, román-e, szláv-e, avagy magyar, ellenben állandó kutatás, megállapítás, megbeszélés és konzekvenciák levonásának alapja legyen, hogy nem zsidó-e? Hát mi késztessen engem, Nádas úr, verekedésre még ezen a világon, ha nem ez az égbekiáltó igazságtalanság, amelyről érzem, tudom, legszentebb ünnepemen, legszentebb áhítatomban, a legszentebb oltár előtt halotti ruhámba öltözötten megesküszöm, hogy magyarellenes. Hát amíg az emberben az igazságérzetnek egy szikrája lakozik, lehet azt szó nélkül nézni, hogy például a Dunántúl minden eladó földjét németek veszik meg és ezek nyomán a Balatonig Németországnak rajzolt térképek jelenjenek meg, de erről senki se beszéljen, mint ahogy ne beszéljen senki arról se, hogy ha nem magyar, akkor sváb, román vagy szláv származású-e, aki itt gazdasági vagy társadalmi vagy kulturális téren valamit csinál vagy csinálni akar, ellenben mint valami, magyarság szempontjából veszedelmes dolgot feszegessék, hogy nem zsidó-e az illető? Hát miért? Hát nincs-e meg reá a történelem kérlelhetetlen próbája éppen a mi szerencsétlen nemzedékünk számára? Hát hány német vagy román vagy szláv ügyvéd vagy orvos, vagy hivatalnok, vagy földesúr, vagy kereskedő, vagy gyáros maradt meg magyarnak az elszakított országrészeken és volt-e olyan zsidó ügyvéd, vagy orvos, vagy hivatalnok, vagy földesúr, vagy kereskedő, aki ne maradt volna meg magyarnak? Hát ha ilyen egekre kiáltó demonstráció és bizonyíték után a magyar zsidókat mint valami veszedelmet akarják kezelni, mint valami magyarságtól különálló corpus separatumot, amely hátrább álljon ne csak a született fajmagyaroknál, hanem a született sváboknál, szlávoknál is és eszükbe se jusson ezektől irigyelni vagy elvitatni a boldogulást, de követelték és hivatalosan hirdetik, hogy ebben intézményesen meg kell akadályozni a zsidókat, ezeket az üldözésig, a szenvedésig és halálig hű magyarokat, hát ha ezt látom, Nádas úr, akkor én menjek haza szép csendesen lefeküdni?!

Majd, ha a sírba tesznek, Nádas úr, a magyar földbe, amelyből vétettem, vagy ha Isten elveszi tőlem a szó, vagy írás képességét. De addig nem! Sokkal hűbb, jobb és bátrabb magyar vagyok, semhogy ezt a magyarságra káros és veszedelmes igazságtalanságot némán szemléljem. Ha mindenki csendre intene és mindenki elhagyna is engem ebben a küzdelemben, velem marad az igazság és a Kubik Ferkó meg a Hermecz Pista szelleme. És egyszer — bizonyos vagyok benne, hogy még idejekorán! — el fog jönni egy hatalmas és bölcs magyar államférfiú, aki ha koncedálni fogja, hogy van Magyarországon zsidókérdés, akkor hirdetni fogja, hogy erre a kérdésre megvan a felelet is: a magyar zsidók minden feltétel nélkül való szilárd, végleges és konok magyarsága.

Dr. Kadosa Marcel.

A szerkesztő rövid válasza: sajnálom, kedves kolléga úr, hogy félreértett. Ezekért a szent és igazságos dolgokért csak harcoljon és harcolni kell mindannyiunknak. Verekedjünk, verekedjünk, de az istenért, ne azokkal, akik a mi pártunkon küzdenek. Ön maga beismeri ebben a levelében, hogy mások figyelmeztették Önt, mondván, ne mérgesítse el a vitát, mert Molnár Kálmán pécsi egyetemi tanár a legnemesebb ellenfél, aki az élet súlyos próbáinak idején mindig nagy erkölcsi bátorságot tanusított. És ezt a Molnár professzort, ezt az ellenfelet akarta Ön megverni, pedig ő Önért szállt síkra, Önért kockáztatott. Erre jöttem én, úgyis mint Kubik Ferkó és úgyis mint Hermecz Pista, odarohantam, lefogtam az Ön kezét, nehogy igazságtalanul belekössön egy fontos jóbarátba. Hej, Kadosa úr, Kadosa úr! Hát nem akarja megérteni, miről van szó?!…

Lábjegyzetek

1. Nádas Sándor (1883–1942), a Pesti Futár alapító szerkesztője; hozzá szól Kadosa válasza. A cikkben fölidézett közös múlt valóságos: Nádas a lap 1908-as elindítása előtt A Nap rendőri riportere volt — erre az évekre céloz Kadosa, amikor „olyan híres verekedők voltunk »A NAP«-hoz címzett csárdában”. ↩