A kormányhatalom, amely védő és szabályozó gondosságával végig kísér bennünket a bölcsőtől a koporsóig, ő vigyáz éber figyelemmel a tiszta erkölcseinkre is, amelyről írva vagyon, hogy ha megdől, Róma elvész és rabigába görnyed. Amikor a költő e sorokat írta, a közélet férfiai részére még nem állottak rendelkezésre a legkülönfélébb igazgatói és elnöki állások. Nem ezt gondolja erkölcstelennek Berzsenyi Dániel, mert az ő idejében ilyesmi még nem volt a világon és ez azóta se lett erkölcstelenséggé a közgondolkozás szerint, valamint még sok egyéb sem, amelyeknek közepette teljes egészében birtokolhatja mindenki az erénynek, a becsületnek, az érdemességnek és a hasznosságnak kijáró tiszteletet, miközben politikai és társadalmi pozícióját váltja fel olyan méretű földi javakra, amilyenekhez csak szerencsés kivételképpen tud hozzájutni a szorgalom, a munka, a szakértelem és a produktív zsenialitás.
Nem! Amikor erkölcsökről van szó, akkor mindig a nemi erkölcsökre gondolnak az erkölcsök őrei, akik elveszettnek tartanak minden napot, ha nem tehettek valamit az erkölcsök védelmében. Ők azok, akik felöltöztetik a szobrokat, kiszabják a trikókat, kémlelik a kirakatokat, megnyirbálják a mozgóképeket, miután ők maguk már végignézték és élő bizonyítékai annak, hogy a proskribált „erkölcstelenség”-ek, amelyeket világszerte az emberek százmilliói előtt lepergettek már, egyáltalában nem rendítették meg az erkölcsösségük alapjait. Az övékét nem, mert bennük rettentő szilárdan áll az erkölcs, de a miénket már félteni kell, mert azok már nem nyugosznak olyan nagy teherbírásra berendezett alapon, mint az erkölcsvédő uraságoké.
Most ismét nagyot alkottak az erkölcsvédelem terén az erkölcsök őrei azzal a kereskedelemügyi miniszter úr által aláírt rendelettel, amely megtiltja, hogy vendéglőkben, kávéházakban, tejivócsarnokokban, kocsmákban és cukrászdákban a vendégek kiszolgálására és a felírónői teendők végzésére huszonnegyedik életévüket még be nem töltött nőket lehessen alkalmazni. De miután ezek a mesterségek olyan iparok, amiket tanonckodással lehet elsajátítani és 24 éves korban már senki se megy tanoncnak, ennek folytán a rendelet megengedi, hogy az ipar elsajátítása céljából és a segédi munkakönyv megszerzése végett 18 éves életkorukig még alkalmazhatók legyenek a leányok, de azután irgalmatlanul ki kell őket kergetni és csak hat év múlva, 24 éves korukban lehet ismét visszafogadni.
Az ember álmélkodva mered erre a bölcsességre és csodálkozva kérdi önmagától: vajon ki spekulálja ki az ilyesmiket és miféle észjárás az, amelyből az ilyen rendelkezés kipattan? Tessék próbát tenni, mint ahogy én magam is tettem és sorra kérdezni ötven vagy száz vagy akár ezer embert, mindenféle korút, neműt és világfelfogásút, vajon akad-e ezer között csak egy is, aki e rendelkezés hallatára azonnal ne állapítaná meg róla, hogy valósággal melegágya lesz az erkölcstelenségnek. Mert ugyan mit csináljon a 18 éves leány, aki segédi képesítést nyert egy iparban, amelyből aztán hat esztendőre, ifjú nőiessége teljességének a korában kilöki az utcára? A szegénység és a munkanélküliség mellett még a hatósági rendelet is felemeli a korbácsot, hogy őt kitaszítsa az aszfaltra, ahol már várnak rá azok a kísértések, amelyek addig talán hiába kerülgették, amíg volt munkája és kenyere. Ha ezt mindenki világosan és azonnal látja, vajon miért nem látják azok, akiknek a hivatása az ilyen rendeletek szerkesztése? És ha lehetetlennek vehetjük, hogy legyen olyan agyberendezés a világon, amely erre a következtetésre rá ne jöjjön, akkor fel lehet tenni azt a további kérdést, hogy mi a késztető momentum mégis az ilyen rendelkezés kibocsátására?
Nem tartozunk azok közé a ledér gondolkozású emberek közé, akik semmibe veszik a nemi erkölcsök tisztaságának az értékét. A családra és a tulajdonra alapított társadalomban az volna e tekintetben az ideális állapot, ha a házasságkötés volna az az egyetlen kapu, amely e szent, nagy misztikum birodalmába vezeti a mindkét nembeli ifjúságot. És ha ez az ideál el nem érhető, akkor, tekintet nélkül arra, hogy azért nem érhető el, mert maga a fundamentum, a család és a tulajdon intézménye is messze és mindegyre messzebb van az ideáltól és tekintet nélkül arra, hogy mi az, ami szétrombolja a családot és a tulajdont, mégis annyit kell megvalósítani az ideálból, amennyit csak lehet az emberek kínzása és nyaggatása nélkül. A példa, a nevelés, a sajtó, az irodalom, a közszellem, a szociálpolitika, a pedagógia, sőt még a hatóságok parancsa is tehet jó szolgálatot ebben az irányban. Ámde sohase szabad megfeledkezni róla, hogy a védelem az embereknek szól és nem az erkölcsöknek. Úgy védelmezni az erkölcsöket a fenyegető veszedelem ellen, hogy a védelemmel beletaszítsuk az embereket a bizonyos fertőbe, ez egyik megnyilatkozása annak a szabályozási mániának, amely légüres térben mozogva, magát a szabályt tekinti az életnek és feláldozza a szabály oltárán magukat az embereket.
„Ce qu'on voit et ce qu'on ne voit pas” — dolgok, amik láthatók és dolgok, amik nem láthatók, — erről a témáról egész könyvet írt a lángeszű Bastiat. Ő arról a védelemről írta a könyvét, amellyel az államok a honi termelést védelmezik a vámok segítségével. De az a logikai botlás, amely ennek a védelemnek az alapja, más egyéb védelmek körül is megnyilatkozik, mint például a legfrissebb sütetű erkölcsvédelmi rendeletben is. Hogy a fiatal leányok a vendéglőkben, kávéházakban, cukrászdákban olyan érintkezéseknek vannak kitéve, amelyek ártalmasak lehetnek a nemi erkölcseikre — ez látható dolog. Ellenben, hogy mi lesz a sorsuk, ha ezekről a munkahelyekről kikergetik, vagy ide be se engedik őket — ez már egyénileg láthatatlan dolog, mert senki se tudja megállapítani, hogy a legnyilvánosabb prostitúció fertőjébe süllyedt leányok közül melyik az, aki nem jutott volna idáig, ha vendéglőben, kávémérésben, cukrászdában kiszolgálónő lehetett volna. Csak az örök emberi logika szól mellette, hogy ha néhány száz vagy néhány ezer fiatal leány előtt egy tisztességes keresetforrást elzárnak, akkor ezeknek, ha tisztességes munkából akarnak élni, más ilyen keresetforrás után kell nézniük. Mindenki tudja és az erkölcseinkre Árgus szemekkel ügyelő uraságoknak is tudnia kell, hogy az üres munkahelyek micsoda ritkaságok a mai világban. A fiatal leány tehát, aki előtt leeresztik a vendéglő-tejcsarnok-cukrászdaparadicsom sorompóját, vagy munka nélkül marad, vagy kiszorít a helyéből egy másik fiatal leányt és most ez fog ugyanazon probléma elé kerülni, amelyből amaz egyelőre kikerült. Ez az egyik igazság, amit a logika harsog, a másik pedig az, hogy az éhség és a munkátlanság még a legrosszabbhírű lebujokban való alkalmazásnál is kedvezőtlenebb helyzet a fiatal leányok nemi erkölcseire.
Egyszer megtörtént, hogy a rendőri razzia valamelyik zúgszállodában egy fiatal leányt talált, aki kétségbeesetten könyörgött, hogy engedjék szabadon, nehogy a szülei megtudják, mi történt vele. Kiderült, hogy mialatt ő a szállodában züllött, kedves szülei a moziban voltak, ahova azonban őt nem vitték magukkal, mert aggodalmas erkölcsi felfogásuk szerint a mozi ártalmas az ilyen fiatal leányok erkölcseire. Vajon nem ez a gyilkosan kacagtató tragédia logikája ismétlődik-e meg a kereskedelemügyi miniszter úr rendeletében?
