Levelet kaptam Cuba szigetéről Havanna városából. Egy őszhajú, nagybajuszú úr arcképe van a bélyegen, amely ilyen bélyegzővel van átütve: Compre azugar Cubana! Vásároljatok kubai cukrot. Nem nehéz belőle levonni azt a következtetést, hogy a kubaiakban megvan a hajlandóság arra, hogy ne kubai cukrot vásároljanak. Mert ha ez a hajlandóság nem volna meg bennük, akkor ez a figyelmeztetés azzal a postabélyegzővel fölösleges volna, mint ahogy fölösleges a kubaiakat arra figyelmeztetni, hogy szívjanak kubai levegőt. Ha pedig a kubaiakban ilyen erős hajlandóság van arra, hogy ne kubai cukrot vásároljanak, akkor ennek egészen bizonyosan megvan a maga oka. És anélkül, hogy az ember informálva volna, akár meg is esküdhetik rá, hogy ennek a hajlandóságnak csak egyetlen oka van, mivelhogy nem is lehet több. És ez az ok, hogy a kubai cukor vásárlása valami okból hátrányos. A kubai cukor vagy rosszabb vagy drágább, mint az importált cukor, ezért kell a kubaiakat biztatni és lelkesíteni, hogy kubai cukrot vásároljanak.
Ez a lelkesítés most az egész földkerekség minden országában általános mozgalommá vált. Mindenütt a világon arra buzdítják és ha a buzdítás nem elegendő, akkor mindenütt a politikai lehetőségek szerint igénybevehető eszközökkel arra kényszerítik az embereket, hogy ne vásároljanak idegen országokból eredő portékát. Ez a magatartás ez idő szerint a legszentebb érzelemnek, a hazafiságnak az oltalma és parancsa alá van helyezve. És ez a hazafiság egyike a legőszintébbeknek. Mert meg lehet a csehországi német gyárost gyanúsítani azzal, hogy szíve titokban Németországért dobog, vagy a szlovenszkói magyar agráriust, hogy lelke az óhazán csügg mindhalálig, de, hogy mindkettő őszintén csehszlovák hazafi és szíve mélyéig át van hatva e szent érzelemtől, mihelyt arról van szó, hogy országukat meg kell oltalmazni a német iparcikkek avagy a magyar búza és magyar vágómarha inváziójától, ez olyan bizonyosság, amihez nem fér semmiféle kétség.
A mozgalomnak szemmel látható sikerei vannak. A forgalom olyan rohamosan csökken, hogy Isten segítségével nemsokára a nullával lesz egyenlő és ami kicsi még megmarad a nemzetközi kereskedelemből, arra az egész világon érvényes lesz az a megállapítás, amit a XVIII-ik századbeli angol utazó írt a száz darabra osztott Németországról, hogy ezek úgy kereskednek egymással, mint a rabok: rácsaikon keresztül. Száz esztendőn keresztül építették a vasutakat és tökéletesítették forgalmának a technikáját; hatvanezer tonnáig fokozták egyetlen hajónak az űrtartalmát és csaknem a repülésig e vízenjáró Góliátok sebességét, hogy könnyebbé és könnyebbé tegyék az áruknak és személyeknek a forgalmát, ami egyébként szoros kapcsolatban van egymással. A Riviérán sütkérező német, magyar vagy angol urak boldog üdülése éppen úgy árucikkek csereforgalma, minthogyha helyettük angol posztó, magyar liba, német sör volna ott a Côte d’Azur-on és francia parfüm, vagy olasz virág amott az északi országokban. Kölcsönös áruforgalom nélkül nincs kölcsönös személyforgalom sem és ha az áruforgalom mérve valóban oda fog süllyedni, ahova az erre irányuló agitáció és intézkedés világszerte szorítja, akkor megint egy fél életen keresztül fog epekedhetni Goethe, amíg eljuthat „dahin, dahin”, „hol a citrom virul”, ahová nemrégiben már minden valamirevaló iparossegéd leszaladhatott Európa országaiból két hétre, ha össze tudott erre a célra rakosgatni egy hónapi keresetének megfelelő összeget. Most ellenben már kezdenek megjelenni a lapokban ilyen hirdetések: „Berlinbe utazom”, „Svájcba utazom”, „mindenféle megbízatásokat vállalok”, stb. Még csak egy kis ideig tartson ez az elzárkózás, amelyet a hazafiasságra apellálva követelnek és gyakorolnak és nemsokára meg is fogják bámulni az ilyen Berlinjárt és Riviérajárt embereket, akik utazásaikról, akár Róheim Géza a Fidzsi-szigetekről, előadást fognak nekünk tartani a Zeneakadémiában.
Jól tessék érteni: nem a hazafiasság ellen beszélek, sőt még azt se vonom kétségbe, hogy ha a politika olyan helyzetet teremt, mint amilyenbe a világ jutott és amelybe mindegyre mélyebben belesüllyed, akkor valóban hazafias magatartás a kubaiak részére a kubai cukor fogyasztása és hazafias jelszó Athénban, hogy görög drachmáért görög árút vásároljanak. A közgazdaság tudománya szerint görög drachmáért semmiféle mesterkedéssel nem lehet mást vásárolni, mint görög árucikket. A matematikai játékok közt van, hogy akármilyen számsort szorozunk meg kilenccel, az eredmény számjegyeit ha összeadjuk és kapunk egy summát, amelynek a számjegyeit újra és megint újra összeadjuk, végre kilencet fogunk kapni és csinálhatunk bármit, mindig csak kijön a kilences. És ha a drachmát elvisszük Grönlandba és ott fókazsírt veszünk érte vagy elvisszük Kaliforniába és ott filmet veszünk érte, avagy elvisszük a világon bárhová és vásárolunk érte cserkészlánytól szerelmet vagy hindu paptól Budha-szobrot, vagy a Kongó partján papagályt, avagy bármit a világon: mindig és minden körülmények között görög terméket, görög árucikket vagy görög szolgálatot vásároltunk a drachmáért, mert ha nem, akkor ajándékba kaptuk azt, amiért a drachmát odaadtuk. Az ajándék esetén kívül a drachmának vissza kell jönnie Görögországba, a legkalandosabb, legkomplikáltabb, legtitkosabb utako is vissza kell jönnie, hogy görög árucikkbe fektetődjék, mert ha ez nem volna matematikai bizonyossággal bizonyos, akkor nem is lehetne a drachmáért sehol semmit se vásárolni.
A politika, amely elzárja egymástól az országokat, mindezeket az igazságokat keresztülhúzhatja. És akkor a hazafiasság parancsává válik, hogy a görög drachmáért közvetlenül vásároljanak a görögök görög árucikkeket. A jelszó azonban csak megelőzi azt, ami minden lelkesítő biztatás nélkül is bekövetkezik, hogy tudniillik megakad a nemzetközi forgalom és most már a leghazafiatlanabb ember is csak kivételesen juthat abba a helyzetbe, hogy ne görög árucikket vásároljon a drachmájáért. A világ pedig rohamosan visszazuhan arra a primitív nívójára, amelyen volt a gőzkorszak előtti időkben. És a fejlődési szabályok visszafelé is érvényesülni fognak. Amiként a gőz technikája megfelelő politikai viszonyok szerencsés összetalálkozása által megteremtette a modern forgalmat, a modern gépeket a modern termelést, azonképpen ennek a forgalomnak a politikai viszonyok miatt való lehetetlenné válása hamarosan ismét lehetetlenné teszi a mai nívóig kifejlett termelési technikát is. Nem kell gépeket összerombolni: a gépek maguktól meg fognak állni, mert mozgásuk feltételei megsemmisülnek. A gépek nem fognak többé versenyezhetni az emberkéz munkájával. Miközben ezen a problémán gondolkozom, kezembe kerül a „Magyar Cipőipar” és ámulva olvasom benne, hogy a technikai fejlettség tetőfokán álló mechanikai cipőgyárainkban sorjában megállanak a rafinált munkagépek, mert nem bírják már a versenyt a kezükkel dolgozó éhbéren tengődő tömegtermelő munkásokkal.
Nem, nem, a vasutak se fogják a versenyt bírni nemsokára a parasztszekerekkel. Most is minduntalan megszüntetnek egy-egy vonatpárt a nemzetközi forgalomban éppen úgy, mint az országok határain belül. Csak menjenek így tovább a dolgok a politikában és nemsokára fű veri föl a világot behálózó vasúti vonalak pályáit és megint végrendeletet fog az előbb csinálni, aki rászánja magát, hogy Budapestről Párizsba utazzék.
A dolgoknak azonban még nem ment el teljesen az esze, miként az embereknek és a dolgok nem is olyan tehetetlen birkák, mint az emberek. A dolgok nem akarnak belenyugodni abba, amibe az emberek megadással beletörődnek, hanem tiltakoznak, erejükkel feszítik a buta és gaz politika által rájuk kényszerített korlátokat és dühös indulattal döngetik a bezárt kapukat. Ahova nem mehet a kereskedelmi utazó, oda még mindig elmehet és el is megy a bomba és a hajóágyú lövedéke. Ha az emberek még nem veszítették volna el a látásukat, vagy ha egyáltalában megtanulták volna a látás tudományát, elolvashatnák, hogy mi van a Sanghaiban lecsapó bombákra és lövedékekre írva. Ugyanaz van írva azokra a lövegekre is, amelyek a fegyverkező országok arzenáljaiban tornyosulnak egyre félelmesebb tömegekben: „Szabad kereskedést! Szabad forgalmat! Szabad közlekedést!”
