Akit a társadalom élete egyáltalában érdekel, mindenkinek az érdeklődése középpontjában áll az emberi társadalom ama folytonosan visszatérő jelensége, amelyet forradalomnak szoktunk nevezni. Egy idő óta, különösen amióta a rendiség romjain a népuralom modern építménye felépült, a romantika fénye ragyogja be ezt a forradalomnak nevezett társadalmi életjelenséget, amelynek rajongó hívei, harsonásai, dalnokai, de egyszersmind ellenségei, ócsárlói és átokszórói minden országban bőségesen jelentkeznek. Nálunk az igazságszolgáltatásnak egy kiválóan tehetséges funkcionáriusa, Miskolczy Ágost az irodalmi vezérlő szellem a forradalom elleni tanításban. A forradalom utáni időkben hivatalából kifolyóan, mint ügyész mélyedt bele ebbe a témába, amely hovatovább a tanulmányok nagyobb mélységeibe vitte őt, mintsem azt hivatásának gyakorlata megkívánta volna. Apránként a forradalomnak nevezett társadalmi jelenség szaktudósává nevelte ki magát és ma már e témára vonatkozó óriási olvasottsága és kontemplációja feljogosítja őt arra, hogy a tudományegyetem közgazdaságtudományi karán szemináriumi előadásokat tartson a forradalomról.
Egyik napilapunk a napokban közölte ezeknek az előadásoknak a gondolatmenetét, amelyből látnivaló, hogy Miskolczy Ágost dr. ugyancsak leszedi a romantika nimbuszát a forradalmak homlokáról. Erre irányuló túlságos buzgalma azonban nem használ annak az objektivitásnak, amely senkire se kötelező, csak a tudósra. Miskolczy dr. személyes haragot tart a forradalommal és miután ez minden sorából kiérzik, ez az elfogultság csökkenti értékelésének a súlyát és az erejét. De nem csupán szubjektíve: azoknak a szemében, akik a forradalmak jelentőségét másképpen ítélik meg, hanem az objektív mérték szerint is. Ekkora elfogultság elveszi az ember helyes ítélőképességét és képtelenné tesz a helytálló következtetések levonására.
A forradalom jelenségének tanulmányozói között kiváló elődei vannak Miskolczy dr.-nak. A tömegek lélektana, az illúziók jelentősége, az eszmék élettana: olyan stúdiumok, amelyek mindegyre jobban foglalkoztatják a kutatókat. Az olasz Sighele, a francia Le Bon, a német-olasz Michels, a német Georg Adler és sokan mások nagyszerű eredményeit produkálták ennek a kutatásnak. De bár mindannyian segítettek lerontani a forradalmi romantikát, magát a forradalmat éppoly kevéssé akarták értékelni, mint ahogy a lázbetegséget tanulmányozó tudós nem értékeli a lázbetegséget, amidőn annak a keletkezését és lefolyását megállapítja és leírja, vagy mint ahogy a tűzhányók működését nem akarja értékítélet alá vonni az a tudós, aki ennek a jelenségnek a tanulmányozásával foglalkozik.
Meglehetősen általánosnak mondható már az a megállapítás, amit Miskolczy dr. úgy látszik, mint újonnan felfedezett igazságot hirdet, hogy a forradalmak semmi olyant nem tudnak létrehozni, aminek minden előfeltétele már meg ne volna adva a forradalom előtti társadalomban. De hogy lehet észre nem venni, hogy éppen ez az igazság az, amely a forradalmakat igazolja, ha ugyan a forradalmak igazolásra szorulnak?! Vannak minden társadalomnak olyan követelményei, amelyek tökéletesen érettek a megvalósulásra és mégse valósulhatnak meg, mert a fennálló hatalmi viszonyok megakadályozzák a megvalósulásukat. Nem kellenek hozzá lángeszű váteszek, akik ezeket az eszméket megérezzék és felmutassák. Vannak ugyan távoli villámlások is, amikor egy-egy sugárzó szellem már messze az aktualitása előtt rámutat egy-egy ilyen ideára. Alexander Herzen már 1853-ban megírta, hogy I. Péter a nemességet teljesen elválasztotta a néptől és a paraszttal szemben rettentő hatalommal ruházta fel és hogy ezzel olyan antagonizmust ültetett el a néplélek mélységeiben, amely azelőtt nem volt meg és amely feltétlenül egy szociális forradalomban fog végződni és nincs a téli palotában olyan úristen, amely ezt a sorscsapást el tudná Oroszországról hárítani. A lángeszű Turgot, akinek szelleme, miként Henry George mondja — a despotizmus éjjelében előre látta az eljövendő nap dicsőségét, olyan reformokat ajánlott királyának, amelyekben minden benne volt, amiket később a forradalom megvalósított. De a reakció megbuktatta és amikor így bukottan búcsút vett a királytól, csodás ésszel és csodás bátorsággal jövendölte meg neki a forradalmat és guillotint. Ámde nem is ezekre a látnokokra gondolok, hanem azokra az időkre, amikor már minden kávéházi filozófus, minden pohárköszöntő-iparos és minden politikus csizmadia, az emberek a piacokon, a verebek a fán: mindenki azokat a reformokat hangoztatja, amelyek már túléretteknek látszanak és mégis útját állja a megvalósulásuknak az a vak önzés, amely szereti magát a társadalom életében olyannyira fontos konzervativizmus jellegébe öltöztetni. Aki a forradalmakról igazságos ítéletet akar mondani, annak majdnem minden esetben meg kell állapítania, hogy ez az érett követelményekkel szemben, sőt a kézzelfogható tényekkel szemben is teljesen érzéketlen renyhe maradiság vagy makacs önzés igazibb okozója a forradalmi kitöréseknek, mint az agitátorok izgatása. A szerencsétlen XVI. Lajos naplójába egyik napról ez volt beírva: „Semmi!” Ez a nap a Bastille lerombolásának a napja volt: 1789. július 14.
Nem a konzervativizmussal van kifogásunk, hanem a forradalmak melegágyával, a konok maradisággal, amely „parasztlázító”-nak és „tulajdonrabló”-nak nevezte a forradalom előestéjén gróf Széchenyi Istvánt, akinek a könyveit — miként azt Viszota Gyula egy 1905-ben megjelent könyvében megírta, de most már ritkán hallunk róla — több vármegye nyilvánosan elégette. A megátalkodott reakció oly terrorisztikus erővel lépett fel, hogy az 1848-iki választásokon a képviselőjelöltek közül már csak Petőfi, Arany, Nyáry, Madarász és még egynéhány merte az úrbéri törvényhozás radikális szellemű folytatását programjába venni. A makacs ragaszkodás az ősi kiváltságokhoz megadta a nemzetiségi agitátoroknak azt az előnyt, hogy a magyarokat állíthatták oda népeik elé, mint gazdasági felszabadulásuk akadályozóit, sőt Jellasichnak azt a gesztust, hogy mint népfelszabadító törhessen be az országba, akiről a színmagyar szaporcaiak kimondották, hogy ellene nem harcolnak, „mert az az ő megváltó atyjok”. Hányszor nem láttuk a történelem folyamán, hogy a fennálló berendezkedésű társadalomnak már a szájáig ért a forradalom vize és még mindig nem tért az eszére az a csoport, amely a hatalmat a kezében tartotta, hanem megvárta, amíg úrrá lettek a féktelen elemek.
Hát persze, hogy a kritikus pillanatban azután ismét csak egy kisebbség az, amely rendelkezési joghoz és alkalomhoz juthat. Ez azonban nem különös sajátossága a forradalomnak, hanem a dolgok természetében rejlő tünemény. Akár jóra, akár rosszra vezetik az embereket, mindig csak néhány ember a vezető, akiket apostoloknak neveznek a siker után és kolomposoknak a kudarc után. „Hogy a forradalom meglegyen, nem elég, hogy Montesquieu rejtse, Diderot hirdesse, Beaumarchais bejelentse, Condorcet kiszámítsa, Arouet előkészítse, Rousseau rendszerezze: Danton is kell hozzá, aki merje.” És aki meri, az nem is mindig Danton. Miközben a Nemzeti Tanács az Astoriában töprengett 1918. október 31-ének éjjelén, mindenkinek kábult meglepetésére jelent meg az a lázadó katonacsoport a szálloda előtt, amely a Keleti pályaudvartól végigsodorta magával az utca tömegét és az az ismeretlen exaltált színészformájú ember, aki a tömeg élén állva tizenötször egymás után üvöltötte föl az erkélyre: „Károlyi Mihály polgártárs, meghallgatsz, vagy nem hallgatsz meg?” valószínűleg nagyobb szerepet játszott a forradalom kitörésében, mint mindazok, akikről majd a történelem meg fog emlékezni. De szent igaz, hogy mint minden forradalom, úgy ez a forradalom sem valósított meg semmit és teljes sikere esetében se valósíthatott volna meg semmit, ami már készen ne lett volna a társadalom méhében. És amit nem valósíthatott meg a bukása miatt és ami megvalósítatlanul maradt, az ma is megérve várja a megszületését és a társadalmunk legnagyobb betegsége ez a megérési idején túlhordott méhmagzat, amely tudvalévőleg ezerszerte veszélyesebb, mint a koraszülés és elvetélés, mert általános mérgezést okoz a szervezetben.
Higgye el a kitűnő Miskolczy dr., hogy előadásainak hatása nem az lesz, amit az a cikkíró megállapít, aki ezekről az előadásokról a tudósítást írta, hogy az azok nyomán az életbe kilépő új nemzedék nem lesz majd tájékozatlan a forradalommal szemben, mint volt az 1918-as és 1919-es évek nemzedéke. A forradalmaknak egészen más az igazi jelentősége, mint amit Miskolczy dr. úr a szemináriumaiban tanít. A forradalmak olyan eszmék erőszakos megvalósulásai, amelyeket nem okos, hanem oktalan erők nem engednek megvalósulni. Ezeknek az ereje pedig lefogható ugyan, de csak úgy, mint az elfalazott forrás, amely akármeddig is kivárja az alkalmat a kitörésre és e megsemmisíthetetlen ereje folytán mindennél hatalmasabb. „Az ágyúgolyó csak 600 mérföldnyi utat tudna megtenni egy óra alatt, — mondja Viktor Hugo —, míg a világosság 70.000 mérföldet tesz egy másodperc alatt. Jézus Krisztus ennyire fölötte áll Napóleonnak!”
