Napok óta olvasom a lapokban az igazságtalan támadásokat azok ellen a marokkói és másféle fajtájú sáskák ellen, amelyek szórványosan Európa különböző térségein és legutóbb már a mi országunkban is rávetették magukat a búzatáblákra.
Néhány héttel ezelőtt, amikor egy poloskafajta, a szerecsenypoloska támadta meg a vetést, ugyanilyen gyűlölködő támadások jelentek meg e hasznos férgek ellen, amelyekkel szerénységem véletlenül közeli ismeretségben is van, mert nekem 25 év előtt igen jó barátom volt Macumúra Sónen, a szapórói gazdasági akadémia tanára, a világ egyik legelső poloskatudósa, akinek gombostűre tűzve megvolt mind a 22.000 fajta poloskája, csak egy hiányzott még, amelyik a szaharai oázisokon szívja a növények nedvét. De Macumúra — miután már úgyis itt volt, elment a Szaharába ezért a poloskáért is és haza is hozta teljes diadallal.
Nem tudom, hogy mi lett azóta a kedves, mongolarcú, bohémszívű Macumúrával, de a poloskái, amelyek közül, ahogy tőle tudom, csak egy vagy két fajta szívja az ember vérét, a többi mind a növények nedveivel táplálkozik, ezek a poloskák azóta nagy karriert csináltak és osztályos társaikkal, a sáskákkal együtt az áldás és üdvösség eszközei lettek a Gondviselés kezében. Olyan világberendezésbe jutottunk, hogy immár hipokrita álszenteskedéssé vált a sáskajárás és poloskavész ellen való panaszkodás, mert a valóság az, hogy ezek a férgek, amelyek hajdanában csapást és szerencsétlenséget jelentettek, ma ugyanolyan hasznos hivatást teljesítenek, mint mindazok a hatósági rendelkezések szerte a világon, amelyek a termelést „szabályozni” és a termés eredményét, ha kell, akár a termékek denaturálásával, élvezhetetlenné tételével, vagy a tengerbe hajításával csökkenteni akarják. A sáskajárás és a hatósági intézkedések eredménye ugyanegyre megy ki: emelni az árakat. És ha a sáskajárás ezt nem idézi elő, akkor ez nem azt jelenti, hogy ez az elemi csapás ne volna alkalmas a kívánatos eredmény elérésére, hanem csak azt jelenti, hogy a sáskajárás nem elég kiadós. Bezzeg, ha akkora volna, hogy Kanada egész búzatermését elpusztítaná, sőt — ó istenem, micsoda ragyogó ábránd! — esetleg egész Amerikáét, akkor mindjárt nyilvánvalóvá válnék, hogy mindazok az állatok, amelyeket valaha „hasznos”-állatoknak neveztünk, eltörpülnek, semmivé válnak jelentőség dolgában a sáskák és a poloskák mellett. Sajnos, a jó isten nem akar igazán segíteni a világon és a dolog úgy áll, hogy a sáskák csak egyes kis területeken, a mi szegény kis országunk egyes részein pusztítják a termést és csak egyeseknek okoznak károkat anélkül, hogy az összességnek használnának, mert pusztításuk nem elegendő annak a hőn sóvárgott eredménynek az elérésére, hogy a mai olcsóságból drágaságot csináljon. De talán ha buzgóbban imádkoznánk a sáskajárásért, ha szerte a világon könyörgő körmeneteket rendeznénk, akkor talán a jó isten meghallgatna bennünket és annyi sáskát bocsátana a földre, amennyi elegendő volna a világ fél termésének az elpusztítására. Akkor rögtön nem a duplájára, hanem a háromszorosára, négyszeresére emelkednék a föld minden termékének az ára, a parasztok, a gazdák, a termelők, a föld munkásai vásárlóképesebbekké válnának, mint valaha voltak és hírehallatlan virágzás és föllendülés indulna meg az egész világon. Megelégedettek, boldogok, gazdagok lennénk valamennyien, nem volna munkanélküliség, nem volna nyomorúság. Ellenkezőleg — hejehuja, dinom-dánom, hegyen-völgyön lakodalom volna mindenfelé, a kis kutyák is feketekávét innának, olyan jó világ virradna ránk, ha a sáskajárás annyira kiadós volna, hogy a földgömb termésének a felét elpusztítaná.
Kikérem magamnak, hogy ezeket a keservesen komoly szavakat bárki is olcsó viccelődésnek, vagy akár keserű szatirizálódásnak vegye. Akinek ilyen szándékai volnának, azt rögtön felszólítom a tudomány becsülete nevében, hogy mondja meg azonnal, hol van a fenti fejtegetés logikai hibája, hol tér le csak egy hajszálnyi távolságra is a pontos következetesség egyenes útjáról? És alig hiszem, hogy ez bárkinek is sikerüljön. Fejtegetéseim logikája egyenlő erejű a matematikáéval: csak elferdíteni lehet, de megcáfolni lehetetlen. Persze, csak akkor, ha úgy van — és ezerszer meg ezerszer halljuk és olvassuk, hogy úgy van, — hogy a világnak a baja az, hogy olcsó a búza, a hús, a gyapjú, a gyapot, a kávé, a bor, a cukor és minden egyéb, amit közvetlenül vagy közvetve a termőföld produkál az emberek részére. Az olcsóság pedig csak egy második kifejezése a bőségnek. Ínség egyenlő drágaság. Bőség egyenlő olcsóság. Az, hogy sok legyen a búza a világon és drága is legyen: önmagában való lehetetlenség és ha mégis meg akarják csinálni, az csak egyetlenegy módon lehetséges: ha az embereket töltött fegyverekkel kényszerítik rá, hogy többet adjanak a búzáért, mint amennyiért a piacon megkaphatnák. Az államhatalmak mindenkit, aki búzát vesz a piacon a piaci áron, fegyveres erejükkel arra kényszerítenek, hogy minden métermázsánál még egy bizonyos összeget adjon oda a zsebéből a búzatulajdonosnak, akivel esetleg az állam még meg is osztozik ezen a prédán. Aki ennek a műveletnek a maga tájékozatlanságával az őt megillető nevet adná a szótárból, annak esetleg meggyűlnék a baja a büntetőbírósággal. Ellenben, akik ezt a műveletet kieszelik és gyakorolják, azok igen szép nevet tudnak neki adni és az egészet, mint államkormányzati bölcsességet tudják feltüntetni akkora sikerrel, hogy még azok is, akiket ilyen módon kényszerítenek a többlet fizetésére, még ők is belátják ennek a bölcsességét és szükségességét, noha önmagától még a legbölcsebbiküknek és legnagylelkűbbiküknek se jutna sohase eszébe, hogy többet fizessen valamiért, mint ami annak az ára.
***
A mentségük: az átkozott bőség, amely alásüllyeszti az árnívót. Sajnos: minden termelő állam csak a saját polgárait tudja többletfizetésre kötelezni (és még ezeket se ott, ahol a közvélemény ereje elég kifejlett és az alkotmányos élet elég egészséges ahhoz, hogy ezt megakadályozza). A világ többi részét azonban tovább senyveszti a bőség és az olcsóság és nem mentheti meg más, mint az igazi árúhiány és az igazi drágaság. És ez az az eredmény, amit mindenféle politikai határok fölényes negligálásával istennek a bő termésekben megnyilvánuló túlzott jóindulatával és kegyelmével szemben senki és semmi más nem tud megcsinálni, csak egy alapos sáskajárás, amelynek az áldásos eredménye csak javítható, ha holmi szerecsenypoloska-áradattal van kombinálva.
Ha ez nem így van, akkor csak azért nincs így, mert nem igaz az egész okfejtésnek az alapja. Csak akkor nem igaz, hogy a sáskajárás istenáldása, ha nem igaz, hogy a bőség, vagyis az olcsóság átok az emberiségre. Ha ellenben ez igaz, akkor nevetséges képmutatás a sopánkodás a sáskajárás fölött, amely ha jól sikerül, akkor véget vet az átkozott bőségnek és olcsóságnak és belevisz bennünket az áldott ínségnek és drágaságnak a világába.
Igen kérem, ilyen erkölcsi zsákutcába vezet az a borzalmas tévelygés, amely csapásnak és átoknak tünteti fel az éhezőkkel telt világban a sok búzát, a rongyoskodó emberek között a sok ruhát, a mezítláb vagy lukas és rongyos lábbeliben járók füle hallatára a cipőben való „túltermelést”. A piac természeti törvényeinek a negligálása, e törvények figyelmen kívül hagyásával napról-napra kapkodó, mondvacsinált szabályok, logikátlan intézkedések, erőszakos beavatkozások, korlátozások, kényszerítések, irányítások és durva tudatlansággal elkövetett közgazdasági baklövések végtére odajuttatják az agyonkormányozott világot, hogy a bibliabéli tíz csapások egyik legszörnyűbbike, a sáskaveszedelem, isten jóságos kezének áldásává magasztosodik. Tartson csak még tovább a „verseny kiküszöbölése”, az „anarchikus termelési rend”-nek hivatalnokokkal, rendeletekkel, törvényekkel, fináncokkal, zsandárokkal való szabályozása és nemsokára a döghalál is jótékonyan ható égi áldásképpen fog szerepelni az emberek gondolkozásában.
