A krónikásnak fel kell jegyeznie: az 1931—36-ra összehívott magyar országgyűlés azzal kezdődött, hogy egy képviselő úr, illetőleg pontosabban akarom magamat kifejezni: egy úri képviselő megállapította, hogy mivel egy laza lelkiismeretű építész gondatlansága és kapzsisága miatt egy négyemeletes bérház friss falai összeomlottak és hét munkást megöltek: ez a kapitalista termelési rendnek a bűne. Nem egy könnyelmű és talán a maga mesterségében is kontár építész magánbűne, hanem a kapitalista társadalomé, amely a maga gonoszságát, persze még csak tetézte avval az aljassággal, hogy a saját bűne miatt lecsukatta az építészt, aki pedig csak éppen úgy áldozata a kapitalista erkölcsöknek, mint azok a szerencsétlen munkások, akiket megöltek a kapzsiság fundamentumára épített bérház leomló falai.
A képviselőház tanult szocialistái szomorúan hallgatták ezt a vádat és gondoltak magukban, amit akartak a demagógia témája felől. De miként a sült potykák, hallgattak azok az urak is, akik az úgynevezett kapitalizmus reprezentánsaiként, sőt kifejezetten ezen a jogcímen ülnek a magyar parlamentben. Tompaságukkal, némaságukkal, megadásos hallgatásukkal szomorú szimbólumai voltak annak az önérzetét vesztett, begyulladt lelkületnek, amelyben a kapitalizmus reprezentánsai az egész világon engedik a fejükre zúdulni a vádakat, átkokat, gúnyolódásokat és ütéseket, mintha valóban ők volnának az okai az egész nyomorúságnak, amelybe a világ népei jutottak. Az egész világon megfogyatkozott már azoknak a kapitalistáknak a száma, akik még maguk hordták a követ a kapitalizmus épületéhez, a maiak többsége már csupán lakója ennek az épületnek és haszonélvezője a kapitalizmusnak. Egyáltalában nem ritkaság közöttük az a típus, amely maga is tevékeny részt vesz a kapitalizmus ellen való hangulatkeltésben, az meg szinte általános a körükben, hogy feudális allürökben tetszelegnek, sőt nem csupán tetszelegnek, hanem a váruraknál is őszintébben beleélik magukat ebbe a lelkületbe, amely komolyabb és veszedelmesebb ellensége a kapitalizmus valódi szellemének, mint az az éhes néptömeg, amely az ablakuk alatt fenyegetőzik. A kapitalizmus bukását nem a „kapitalizmus bűnei” fogják előidézni, hanem annak a szellemnek a hanyatlása, amely a felépítéséhez szükséges volt és amely a fennmaradását biztosíthatná. Nevetséges volna éppen Rothschild-tól kívánni, hogy ne lovaspólózzék. Ámde a lovaspóló és a versenyistálló, a festőművészség és a regényírás, néhány kivételes lángész esetétől eltekintve nem fér össze azokkal a gondolatokkal és gondokkal, amelyek az építő kapitalista egész lelkivilágát be kell hogy töltsék és én magam se ajánlhatok senkinek se jobbat, minthogy sürgősen vegye ki a pénzét abból a bankból, amelynek a vezérigazgatója lovaspólózik és adja el a részvényeit annak a vállalatnak, amelynek az elnöke képeket kezd festeni vagy zenekart kezd dirigálni.
„Védd magad!” — még a középkori verekedő szellem is megadta ezt a jogot a megtámadottnak és meg is követelte attól, aki nem akart a gyávaság bűnébe esni. A világ kapitalistáiból már ez az ősi ösztön, ez az alkotó munkával feltétlenül együtt járó védekezési akarat is kiveszett: miként a gettók nyomorúságos lakóit, minden kisgyermek büntetlenül gyalázhatja és rugdoshatja őket és az ő rendszerüket, amely száz esztendő leforgása alatt többet tett az emberi jólét, gazdagság, a világ szépsége, az emberek tömegeinek istenhez való hasonlósága érdekében, mint az ember teremtése óta eltelt évmilliók összes papjai, politikusai, szónokai, bölcsészei, tanítói, hadvezérei és firkoncai együttvéve. A világ sora most nagyon-nagyon rosszul megy és borzalom olvasni annak az amerikai riporternek a tudósításait Kínáról, ahol a falvakban, amelyeken az autója keresztülrobogott, százával és ezrével hevernek az utcán az éhenhalt emberek hullái, miközben néhány ezer kilométerrel odébb, a földgömbnek egy másik részén elégetik és a tengerbe szórják az élelmiszerek óriási tömegét.
Csakhogy ez a politikusok bűne és nem a kapitalizmusé és nem annak a következménye Kínában, hogy ott nincsen elég tekintélytisztelet, elég vallásosság, elég filozófus, prédikáló szent, próféta és agitátor, katona és népvezér, hanem hogy nincsen elég kapitalizmus, amely a termelésben, az építésben, a technikában, az organizációban ott is ugyanazokat a csodákat produkálná, mint azokban az országokban, ahol a gőz és a villany, az amortizációs kölcsön és a munkanélküli segély, az aggkori biztosítás és a fürdőszoba, a felhőkarcoló és a kertváros, a vasúti hálózat és a géptechnika, a rotációs masina és a gyermekgondozás, a közkönyvtár és a fényreklám, a kirakatpompa és a fizetett szabadság, a tízpengős selyemruha, a tömegsport és a közzene, a testi ápoltság és a tömegjelenségként élvezhető, női szépség a koldusok életét is szebbé tehetné a hajdani királyokénál, ha a politika meg nem hiúsítaná a kapitalizmus és a belőle született szociálpolitika eredményeit.
Bernard Shaw elmegy Moszkvába, ott végigcsinál néhány ünnepélyt, amelyet körülötte csapnak, bevág néhány kalarábét és sárgarépacuszpájzt, azután visszajön és csak azért, hogy az embereket ugrassa, mindenkit lemarház, aki nem hajlandó elhinni, hogy ami Oroszországban van, az különb dolog, mint az angol kapitalizmus és szocializmus, amely az adózatlan létminimumot magasabb jövedelmi nívóra vitte fel, mint amilyenről az oroszországi munkások valaha is, mint elérhetetlen álom felől, ábrándozhatnak és a munkanélküli-segélyt magasabbra az oroszországi legmagasabb munkabérnél. Amivel szemben a tőke és a vagyon jövedelmét csaknem teljesen lefoglalják a köz javára anélkül, hogy korbács alatt tartanák az ország polgárait és megfosztanák őket azoktól az elemi szabadságoktól, amelyek nélkül csak undok rabság, nyomorult fegyenclét lehet az élet, láncos kutyának való, nem pedig embernek. Embernek, aki szabad akar lenni a gondolatában, a beszédében, az írásában, a cselekvésében, aki a maga felelősségére akar élni és dolgozni, érvényesülni és kudarcot vallani képességei és szerencséje szerint, nem pedig báb lenni uborkafára felkapaszkodott hivatalnokok kezében, akiknek minden százából kilencvenet a rosszasága, a lelketlensége, alacsonyrendű ügyessége, komiszsága, kíméletlensége, akarnoksága, gőgje vagy alázkodása, pöffeszkedése vagy hízelgő talpnyalása juttat olyan pozícióba, ahol az emberekkel rendelkezhetik. Senki a világon nem tartja vissza Bernard Shawt, hogy élete hátralévő napjait ebben a paradicsomban élje le és ne menjen többé vissza azok közé a hülyék közé — ahogyan az angolokat coram et publice nevezte —, akik között egy fejedelem jövedelmét és egy madárnak a szabadságát élvezi. Ami túlhegyes, az nem szúr, ami túléles az nem vág, — mondja az öreg zsidók bölcsessége, miként valószínűleg az öreg íreké is és minden aforizmának van egy ellenaforizmája, ha valaki mindenáron eredeti akar lenni az emberek előtt.
Torres, a paraguay-i jezsuita állam provinciálisa volt és az egész életét szakadatlan munkában töltötte ennek az államnak a felvirágoztatása érdekében. Hazájától, rokonaitól, ismerőseitől távol élt olyan korban, amikor ekkora földi távolság a teljes elszakadást jelentette. Mint aggastyán abban a korban, amelyben Bernard Shaw van ez idő szerint, végre rászánta magát, hogy otthagyja csodás művét és visszatérjen Európába meghalni. Útközben Peruban, látva a négerek borzalmas sorsát és védtelen állapotát, lemondott arról az álmáról, hogy hazáját viszontlássa és ifjú erővel újra kezdte az életét, hogy ezeken a páriákon segítsen.
Vajon a kettő közül melyiket válasszam ideálnak: az öreg Torrest-e, aki a szenvedőknek áldozza fel az életét, avagy az öreg G. B. Shawt, aki siet vissza a friss kényszermunka hazájából a rothadt kapitalizmus világába, ahol a hetedik bőrt is le lehet nyúzni a kelendő könyv vagy jólmenő színdarab után esedező kapitalista kiadóról vagy színigazgatóról és közben a pukkasztásukra aforizmákat lehet köpködni, mennyivel különb a szovjetdiktatúra a kapitalista államok demokráciájánál?
