Nem egészen úgy van az, kereskedelemügyi miniszter úr kérem, hogy hiszen csak az a fontos, hogy akinek autótaxira van szüksége, az rögtön kapjon is kocsit és a többi őt nem érdekli. Csak a közgondolkozás teljes megromlását mutatja, hogy ennek a miniszteri kijelentésnek még helyeseltek is a képviselőházban.
Hát persze, hogy aki éppen taxiba akar ülni, annak abban a pillanatban az a legfontosabb, hogy ezt a szándékát azonnal megvalósíthassa. Csakhogy a képviselőházban nem erről volt szó, hanem erről az egész autótaxi-ügyről, amely szomorú világossággal dokumentálja, hogy hova süllyedt már a társadalom ájult közönye a hivatalnokok uralmával szemben.
Mi még azt tanultuk, hogy a hatósági engedélyhez kötött iparoknál, mint pl. azok ipara, akik az ipartörvény 10. §-ának f) pontja szerint „közhelyeken a közönség számára személyszállító eszközöket tartanak készen” — nem azért van hatósági engedélyhez kötve, minthogyha a hatóság kegyelmének volna az ilyen ipar a törvénynél fogva kiszolgáltatva, hanem azért, hogy a hatóság minden egyes folyamodónál megállapíthassa, vajon nem Sobri Jóska akar-e fiákeres lenni, akinek ha azt mondom, hogy hajtson velem a Vigadóhoz, akkor elhajtat velem a rákosi rétekre, ahol már várnak rám a cimborái, hogy leszedjék rólam a ruháimat a zsebemben mindenkor megtalálható tízezer pengővel együtt. Ha valaki 1884-ben, amikor az ipartörvényt a törvénytárba iktatták, azt mondotta volna, hogy ennek a paragrafusnak az alapján a hatóság esetleg úgy kezelheti ezt a jogát, hogy a saját ajándékának fogja az engedélyt tekinteni és annak kegyes kiosztását önkényes feltételekhez fogja kötni, mint pl. hogy az illető legyen rokkant, vagy hogy a kocsiját ennél vagy annál a gyárosnál szerezze be, úgy harsány kacagással fogadták volna bolondos fantazmagóriáit. Mert 1884-ben még az iparszabadság alapján állott az emberek gondolkozása és elképzelni sem lehetett volna olyan anomáliát, hogy a hatósági engedélyhez kötött iparoknál az engedély adományozássá fajuljon. Próbálta volna 1884-ben Herrmann miniszter úr azt mondani a képviselőházban, hogy bérkocsi-engedélyt elsősorban a solferinói és königréci meg a boszniai nyomorék obsitosoknak fog adni a hatóság, vagyis éppen olyanoknak, akikről már előre bizonyos, hogy az ipart, amelyet kérnek, nem fogják űzhetni, majd meglátta volna, mekkora felzúdulás lett volna belőle ahelyett az általános helyeslés helyett, amivel az 1928-iki képviselőház fogadta ennek a képtelenségnek a kijelentését. Azt a kijelentést, hogy a hatóság nem csupán arra ügyel, amihez egyedül van joga a kérvények elbírálásánál, hogy a közbiztonság szempontjából megbízhatatlanok engedélyhez ne jussanak, hanem személyválogatást rendez a kérvényezők között és nemzeti ajándékképpen osztogatja azt az iparengedélyt, amihez minden tisztességes embernek olyan joga van, mint a másiknak.
Íme egy kis kóstoló a jövendőnek abból a gyönyörűséges világrendjéből, amely felé rohamléptekben haladunk és amelyben már mindenkinek az életmunkája és az egzisztenciája a hatósági uraktól fog függeni. Nem a szegény hadirokkantakról van itt szó és nem is a Károly-csapatkeresztesekről, meg a B-listás köztisztviselőkről, mint akik a miniszter úr szerint elsősorban fognak taxiengedélyre igényt tarthatni, — hanem az elvről van szó. Ma a hadirokkantaké az elsőbbség (ugyan ki hiszi?), holnap majd felekezeti, azután pártszempontok fogják eldönteni, hogy kinek szabad élnie. Valamennyien vicsorgatjuk a fogainkat és rázzuk az öklünket Moszkva felé, ahol ez a berendezkedés ideális mértékben, száz százalékban van megvalósítva és ugyanakkor tapsolunk és helyeslünk kontár utánzásoknak, amelyek az életnek egyik vagy másik kicsiny területén valósítják meg a hatósági urak mindenhatóságát. Pedig micsoda jogon törünk mi pálcát annak a szisztémának a moszkvai en gros berendezése fölött, amelynek detailban való alkalmazását természetesnek és helyesnek találjuk? Ha ez a rendszer, életünknek hatósági kommandó alá helyezése jó, akkor a logika hozza magával, hogy annál jobb, minél teljesebb mértékben van ez az áldásos rendszer megvalósítva. Ha pedig nem tartjuk jónak, hogy lehet akkora türelemmel néznünk, amint nap-nap után nagyobb erőre kap a hatósági gazdálkodás, a huszadik századnak, de különösen a háború utáni időknek Európa számos országában mutatkozó, az egész életet fenekestől felfordító forradalma.
Hát ilyen jó tapasztalataik vannak az embereknek a hatóságok belátásának az erejéről, jóindulatáról és bölcsességéről? Nézem az embereket egyenként és úgy látom, hogy aki még sohase volt hatósági urak előtt, az ezzel büszkén és boldogan dicsekszik, ellenben szívgörcsöket kap, akinek valami dolga van a hatóságokkal. Valami leküzdhetetlen szorongás fogja el az emberek lelkét, ha be kell lépniük egy hivatal ajtaján. Nem is azért, mintha mindenkinek külön-külön megvolna a maga rossz tapasztalata a hatóságokkal, hanem, mert az ösztönük súgja, hogy a hatóságok rendeltetése nem az, hogy szárnyakat adjanak az emberek ambíciójának, akaratának és tetterejének, hanem, hogy ők legyenek a korlát, az akadály és a nehezék. Minden hatóság ajtaján ott van láthatatlan betűkkel, de mindenki számára olvashatóan a felírás: NEM! És amint szaporodnak az ajtók, úgy szaporodnak ezek a tiltó, megtagadó felírások, amelyeknek az alapja mindenütt az emberek boldogításának a szándéka volt, az életben azonban majdnem kivétel nélkül a nyaggatásuk és minden mozgásuk megnehezítése lett belőle. Bármelyik hatóság, amely nem ebben az irányban folytatná a működését, a saját létalapját tenné lehetetlenné. Kivétel nélkül minden hatóság nem a saját hatáskörének a szűkítésén, hanem annak a tágításán dolgozik és ha valahol fölállítanak egy hivatalt huszonöt főnyi személyzettel, annak sohase lesz huszonnégy főnyi a személyzete, hanem csakis több és mindegyre több, úgy, hogy a harmadára törpült Magyarországnak több a hivatalnoka, mint volt a háromszor akkora Magyarországnak. Hol vannak a nemzetnek azok a hivatott tanítói, akik felráznák az ország népének lelkét e szörnyű gyámság alá helyezés ellen, hogy mint egy ember zúdulna fel a közvélemény a polgárok iparűzési jogának és tevékenységi lehetőségének kegyajándékképpen való osztogatása ellen? Nekem autótaxira van szükségem és tizenöten akarnak versengeni, hogy ezt a szükségletemet kielégítsék, de jön a hatóság és csak egynek akar erre engedélyt adni, annak, akit ő olyan szempontok szerint választ ki, amelyeknek semmi közük nincsen az én szükségletemhez, se ahhoz a szakszerűséghez, amely ennek a kielégítésére hivatott. Hát honnan származhatik valamiféle hatóságnak az a joga, hogy ebbe bármiféle más szempontból beavatkozzék, mint a közrend és a közbiztonság szempontjából? Mi jogosíthat fel egy hivatalnokot annak a föltevésére, hogy ő jobban tudja az emberi együttélésnek ennél a jelenségénél avagy bármely más jelenségénél a szükségletek és azok kielégítése közötti viszonyt szabályozni, mint az emberek önérdeke, holott minden tapasztalat azt mutatja, hogy ahány hatósági beavatkozás, ugyanannyi tévedés, hiba, baklövés és kudarc. Nem emlékeztek már rá, hogy mi volt, amikor a hatóság élelmezett bennünket és ő szabta meg mindennek az árát és az értékét? Sorbaálltunk és koplaltunk, amíg egy szép napon megbukott ez a bölcsesség és akkor másnap meglepetve láttuk, hogy minden van bőven, ami tegnap még hiányzott, de nem azért, mert nem volt, hanem mert elrejtőzésre kényszerítette a hatóságok beavatkozása.
Lehetséges, bár nem valószínű, hogy van valami rendszer, amely jobban és célszerűbben tudja szabályozni az emberek gazdasági tevékenységét, mint az a Teremtő által beléjük oltott hatalmas érzés, amelyet önfenntartási ösztönnek vagy önérdeknek neveznek. Lehet, hogy a természetes szabadság a gazdasági életben nem hozza az igazságot, a haladást, a gazdagságot és a boldogulást mindenki számára, mint ahogy a liberalizmus hiszi. De ha ez a hit alaptalan, ebből még nem következik, hogy a szabad versenynél több igazságot, haladást, gazdagságot és boldogságot tud az emberek számára biztosítani a hivatalnokok belátása. Mert eddigelé még nem sikerült fölfedezni azt a kémiai módszert, amely által lehetővé válnék, hogy az emberekből hivatalnokok formájában kivonja azt a belátást és bölcsességet, amely az emberekből magukból hiányzik. És ha egy társadalom gazdaságilag nem egészséges, azt a hivatalnokok gazdasági beavatkozása meg nem gyógyíthatja, hanem csak betegebbé teheti. Az ilyen állapotban lévő társadalomnak fokozott eréllyel kell tiltakoznia az ilyen beavatkozások ellen, mint az az ember tette, akinek a szobalánya jelentette, hogy itt az orvos úr, mire ő azt felelte: „Mondja meg neki, hogy nagyon sajnálom, de most nem fogadhatom, mert beteg vagyok”.
