Igen: valóban úgy van, ahogyan Borbíró Ferenc a minapi cikkében írta, vagy Magyary Zoltánnak a közigazgatásról írott 640 oldalas könyvéből idézte: az az új „fejlődési” irány, amelyet az államigazgatás az egész földkerekségen és egyre gyorsabbodó tempóban vesz, „mélyről feltörő erők szülötte”. De előbb állapítsuk meg a félreértések elkerülése végett, hogy nem a mostani, háborús tünetekről van szó. A háború, pláne a mostani háború, az országokat, még azokat is, amelyek nem vesznek részt benne, az ostromzár alatt álló városokkal teszi egyenlőkké, amelyekben nem lehet az emberek belátására bízni a magatartásukat, hanem a parancsnok hatalmával kell azt előírni és az előírást kérlelhetetlen szigorral foganatosítani.
De nem a háborúról van szó és Magyary Zoltán se ennek a közigazgatásáról írta az ő hatalmas könyvét. A „mélyről feltörő erők” már a XX. század eleje óta ostromolják a kapukat és követelik, hogy az államok vessenek véget annak a gyalázatos állapotnak, amelyben az emberek maguk intézik a saját sorsukat és helyezze őket gyámság alá életműködésük egész vonalán. A milliós városokban is van néha a mentőknek „fehér nap”-ja, amelyen nem történt semmi baleset. De olyan nap nincsen az esztendőben, hogy valamiféle megnyilvánulása ne volna a közélet területén az államralesés e végzetes nyavalyájának.
Miként hajdani vallásosságukban az ég felé, úgy irányítják most tekintetüket az emberek a kormányok felé. Az egek urától csak kérték, a kormányoktól azonban mindegyre türelmetlenebbül követelik, hogy segítsen rajtuk és vegye át velük szemben a Gondviselés szerepét. A termelők érdekében ne engedje, hogy amikor bőség van, akkor olcsóság legyen és a fogyasztók érdekében ne engedje, hogy amikor hiány van, akkor drágaság legyen. Adjon kenyeret a munkanélkülieknek anélkül, hogy azoktól vegyen el, akiknek van kenyerük. Csináljon forgalmat, amikor nincsen és ha más nem épít, építsen ő, de ne terheljen meg minket a költségeivel. Ha eladni akarunk, de nincs vevő, vegye meg ő a portékánkat, nehogy vevő hiányában veszteségre kelljen elkótyavetyélnünk azt, amit produkáltunk. És ha mindent összevásárolt már és csak tőle vehetjük meg, amire szükségünk van, akkor ő ne drágán adja, ahogyan vette, hanem azon az olcsó áron, amely kialakult volna az ő beavatkozása nélkül. A kormány fizesse ki a tartozásunkat és engedje el az adósságunkat. Adjon kölcsönt, amelyet ne legyen joga visszakövetelni és fedezze valamiképpen a hiányt, amely a mérlegünkben mutatkozik. A kormány írja elő, hogy kinek van joga adni és venni, hogy kitől vásárolhatunk, hogyan lépkedjünk az utcán, miképpen őröljük a búzánkat és főzzük ki a cefrénket. Az állam legyen az önzés megsemmisítője és a segítés forrása. Ő építse a vasutakat, öntözze a síkságokat, erdősítse a magaslatokat, létesítsen mintaintézeteket, nevelje az ifjúságot, gyámolítsa az öregeket, kereskedjen, termeljen és miként ama kortes ordította a hordó tetején: „az összes adókat is az állam fizesse!”
Hát hogyne! Hiszen a tudós Magyary Zoltán is azt mondja, hogy a gazdasági élet magánügyből közügy lett és hogy dehogy is szentség a tulajdon: „a tulajdon a rend által megszabott kötelezettség a helyes használatra”. És persze az állam az, amely megszabja a helyes használatot. Milyen nagy szerencse, hogy volt olyan időszaka az emberiségnek, amikor a tulajdonos maga rendelkezhetett a tulajdonával! Mert ha nem lett volna ilyen világ, ugyan ki lett volna bolond a munkájával, az eszével, a takarékosságával és arca verejtékével, sőt egymás után következő nemzedékek arcának a verejtékével összegyűjteni azt a temérdek vagyont, amelyben ma miként a dolgos és okos nagyapák korcs és tehetetlen unókái, urizálunk, ameddig majd benne tart. Akkor azután valamennyiünkről a mindenható állam fog gondoskodni, amelynek ma még — miként Magyary professzor úr megállapítja — csak tízszer annyi alkalmazottja van, mint volt hét évtizeddel ezelőtt és tízszer akkora budget-vel dolgozik, mint akkor dolgozott, de akkorra már mindannyian az alkalmazottai leszünk és minden értékkel, üzlettel, vállalattal, gyárral, földdel, házzal, munkával, élettel, bölcsővel és koporsóval ő fog rendelkezni.
Valóban rettenetes forradalom ez, amely a szemeink előtt folyik le egyre nagyobb lendülettel! Ilyen még nem volt a világon! A XVIII. század forradalma, amely végigsöpört a világon, az embereket felszabadította a nagykirályok és kiskirályok akarata alól, a mostani pedig a saját akaratukat és a Teremtő szemmel látható akaratát helyettesíti az államokat igazgató hivatalnokok belátásával. A Teremtő szemmel látható szándéka, hogy az ember dolgozzék, versengjen, küzdjön, törekedjen, törje a fejét a maga jóléte érdekében, mert az ő jóléte mindenkire kihat, az egész közületre: „hass, alkoss, gyarapíts s a haza fényre derül”. Évezredekig tartott, amíg a lángeszű tanítóknak ez a tétele megvalósult és akkor ez az egyszerű dolog: az embereknek a saját lábukra állítása a napkeleti mesék fantáziáját megcsúfoló pompában ragyogó világot varázsolt a földre az emberek részére. Nem kellett hozzá semmiféle állami segítség, elég volt az egyetlen csodaszer: az egyéni képességek szabad érvényesülése, amely teljesen ismeretlen volt az előbbi évezredekben. Hunyjuk be a szemünket a jelen idők borzalmai előtt, repüljük be képzeletünkben azt a gyönyörűséges világot, amelyet mintha bűvész varázsolt volna elő, egyetlen évszázad alatt a földből: minden szépsége, dicsősége, pompája, gazdagsága ennek az egyetlen erőnek; az egyéniség felszabadításának a produktuma volt!
Azután jöttek a korlátozások, a beavatkozások, az elzárkózások és az egész gépezet elkezdett csikorogni. Mert ennek az egy évszázadnak az egész konstrukciója, termelése, fogyasztása, forgalma, jogberendezése, eszmevilága: mivel mind az alapgondolathoz, a szabadsághoz való alkalmazkodás létesítménye volt, mint ahogy a madár egész szervezete a repüléshez való alkalmazkodás terméke. Az alapgondolattól való eltérés folytán egyre több akadálya lett a repülésnek és azután jöttek sorba a bölcsek és jönnek még mindig egyre nagyobb számban és egyre nagyobb ihletettséggel, akik nem azt mondják, hogy el kell hárítani az akadályokat a repülés elől, hanem azt mondják, hogy magában a repülésben van a hiba és hogy minden rendben lesz a világon, ha a madárból teknősbékát csinálunk.
„Ki állíthatja meg azt a menetelést, amely az etatizmus irányába sodorja a világot? Hol van, aki a vak riadó mélységet felverje szavával?” Az állam mindenhatósága hitté vált az emberek lelkében és az ellen hiábavaló minden okoskodás. Hiába mutatna rá valaki ezer példával! Az, hogy az egyéni kezdeményezésre alapított rendszernek — mint minden emberi dolognak — hibái és zökkenői is vannak, kész bizonyíték az ő szemükben — credo quia absurdum —, hogy a szabad kezdeményezésnél és szabad versenynél több lehetőséget, igazságot, haladást, gazdagságot és boldogságot tud az emberek számára biztosítani a hivatalnokok belátása. Hiába mondod nekik, hogy eddigelé még nem sikerült felfedezni azt a kémiai módszert, amely által lehetővé válnék, hogy az emberekből hivatalnokok formájában kivonják azt a bölcsességet és előrelátást, amely magukból az emberekből hiányzik. Hasztalan mutatsz rá, hogy a magángazdálkodásban egyetlen gazdasági alany bukásával helyreáll a tévedés által megzavart egyensúly, míg az állami gazdálkodás tévedései végzetes következményekkel járnak valamennyiünkre. A hitvallóval nem lehet vitázni, a hitvalló semmi áldozatot nem sokall a hite érdekében: Magyary Zoltán a magyar alkotmány „reform”-jától se riad vissza, ha arról van szó, hogy ez az alkotmány esetleg akadálya volna a közigazgatás „korszerű” reformjának. Annak csinál tudományos propagandát, hogy akkor, amikor „a gazdasági élet is magánügyből közügy lett”, egyetlen feje legyen az egész közigazgatásnak: valaki, aki mindannyiunk helyett gondolkozzék, valaki, aki az állam összes polgárai helyett tévedjen.
El lehet hinni Borbíró Ferencnek, hogy Magyary Zoltán könyve esemény a könyvpiacon. De mennyivel tanulságosabb volna, ha a tudós szerző, aki a közigazgatás racionalizálására kapott volt megbízatást és aki Taylor-ra és a termelés racionalizálásának egyéb tudósaira hivatkozik, azokat a tapasztalatait közölné a világgal, amelyet ebben a minőségében szerzett és őszintén feltárná, hogy a munkája végén hány ezer hivatalnokkal volt több, mint amikor a racionalizálást elkezdte.
És ennek az óriási gépezetnek, ennek a folyton növekedő üzemnek járnia, dolgoznia, működnie kell. Aminek csak úgy van meg a lehetősége, ha a hatáskörét szakadatlanul növeljük. Növeljük és növeljük, mígnem az állami bába által az állami szülőházban világra jött, állami pelenkába burkolt gyermek állami neveltetése után, állami üzemben végigdolgozott, állami házban végigélt életének befejezésével az állami temetkezési intézet segítségével az állami asztalosmühelyben készült koporsójában belesüllyed az állami sirásók által megásott állami sirjába, miközben a bölcsőtől a sirig terjedő szerényke életének személyes ügyeivel tízezer államhivatalnokot foglalkoztatott.
