„Akkor megy minden jól, ha egyetlen akarat érvényesül” — mondotta a honvédelmi miniszter úr Barcson, ahova egy képviselőtársát kísérte a beszámoló útjára. A hallgatósága bizonyára megtapsolta ezért a kijelentésért, miután nem gondolkozott fölötte. Amivel nem akarjuk azt mondani, hogy ha gondolkozott volna fölötte, akkor nem tapsolta volna meg. Mert az az igazság, amelyet a miniszter úr kijelentett, több, mint frappáns: ez az igazság magától értetődő! Annyira, hogy nem is lehet másképpen. Soha, semmiféle helyzetben, ahol egy csoportnak, egy tömegnek vagy egy társadalomnak előre megfontolt, vagy spontán elhatározáson alapuló cselekedetéről vagy magatartásáról van szó, nem érvényesülhet több akarat, hanem csak egy, mint ahogy a hársfa bibéjére hulló millió porzószem közül is csak egyetlenegy lehet a megtermékenyítő, míg a többi mind, a millió, a milliárd, csak a természetnek eszeveszett bőkezűséggel való hallatlan pazarlása.
„Akkor megy minden jól, ha egyetlen akarat érvényesül” — ezt mondom én is, ezt mondod te is és ezt mondja ő is. Nem is kívánunk hozzá egyebet, csak azt az egyetlenegyet, hogy ez az egy akarat a mi akaratunk legyen. Én, hogy az enyém; te, hogy a tiéd; ő, hogy az övé. És hogy ennek minden pillanatban meg is legyen a lehetősége, ez az, amit ama bűvös szóval fejezünk ki, hogy „demokrácia”. Agyoncsépelt, hitelevesztett, széttaposott, unalmas közhely, aminek a hallása ásításra vagy dühre ingerel bizonyos embereket, de amely csöppet sem törődik velük, mert bármennyire unják és utálják is a hangzását és a tartalmát, amelyet kifejez: a belső igazsága egyenlő erejű a kozmikus törvényekével és nem is tőlünk függ az érvényre jutása. Még az egyetlen akarat érvényesülését és ennek a szükségességét legkétségbe vonhatatlanabb módon kifejező emberi csoportra, a hadrakelt hadseregre vonatkozóan is csak egy meglátás, nem pedig követelmény az, hogy minden káplár a tarsolyában hordja a marsallbotot. Amíg ezt a mondatot Napóleon meg nem formázta, addig is így volt ez, mint ahogy a csillagok is alá voltak vetve a Kopernikus által megtalált törvényeknek addig is, amíg Kopernikus nem fedezte fel ezeket a törvényeket. Olyan hadsereg nincsen, sohasem is volt és nem is lehet a világon, amelyben minden káplárnak ne legyen lehetséges fővezérré válnia. Ez a lehetőség, még ha soha se következik is be a valóságban, ez teszi a hadsereget hadsereggé, mert enélkül az egész csak egy szervetlen horda volna, amely semmiféle hadi operációra nem volna alkalmas.
Nem arról van szó, soha sincsen arról szó, hogy egy akarat-e vagy több akarat, mert az „egy akarat” a természet törvénye, hanem csak arról van szó, hogy mi legyen a módja az egy akarat kiválasztódásának. Azé legyen-e az egy akarat, aki ezt a jogát magával hozta a világra, vagy azé-e, aki erőhatalommal szerezte meg hozzá a jogot, avagy, akit az embereknek, amennyire lehet, befolyásolatlan véleménye nyilvánított arra legméltóbbnak, hogy az ő akarata legyen a domináló. Bármelyiket választjuk a három közül, egy se nyújt tökéletes biztonságot a tekintetben, hogy valóban az adott társadalomban elérhető legbölcsebb és legüdvösebb eredményeket érlelő akarat lesz-e az uralkodó akarat. Ennek a következménye, hogy annak az akaratnak, amely a három kiválasztódási mód közül az egyiknek az alapján éppen uralmon van, folyton erősödő ellenzése érlelődik meg a társadalomban, mígnem elérkezik az idő és az alkalom, amikor az érvényben lévő kiválasztódási módszer megbukik és áttérnek a másikra. Volna még egy negyedik módja is a kiválasztódásnak: ha sorsolás útján állapítanák meg, hogy egy csoportban, társadalomban, országban a közületet alkotó összes egyedek közül kinek az akarata legyen bizonyos időre az irányadó. Szentséges meggyőződésem, amelynek az igazságára az oltár előtt nagy esküt merek tenni, hogy ez a módszer se volna rosszabb a kívánatos eredményeket biztosító akarat kiválasztására, mint akármelyik másik. Mert semmivel se kisebb a valószínűsége, hogy ezen a módon véletlenül alkalmas ember kerül az érvényesítendő akaratot nyilvánító helyre, mint pl., ha a véletlenség abban áll, hogy a születés jogán alkalmas egyén születik bele abba a pozícióba. Csak nézzétek meg a koronájukat vesztett királyokat! Csak egyet közülük, a leghíresebbet, a legmagasabbról alázuhantat, akinek hatalmas akaratát három évtizeden keresztül valóban isteni erejűnek és sorsszerűen érvényesülendőnek hirdették még nagyszellemű és kiváló ítélőképességgel megáldott férfiak is. Lezuhant az akaratnyilvánulás magas trónusáról és íme, mivé zsugorodott az egyénisége? Annak dacára, hogy egyike a földgömb leggazdagabb embereinek, semmit a világon nem tud magával, a vagyonával és az idejével csinálni, mint unalomból kapálni és fát vágni. Kossuth Lajos bezzeg tudott egyebet is csinálni és szellemének a ragyogását az egész világra kiterjesztette akkor is, amikor koldusszegényen élte száműzetésének az éveit és évtizedeit.
Nem arról van tehát szó, hogy melyik módszer a helyes az érvényesítendő akarat kiválasztására, hanem, hogy melyik a legkevésbé rossz, melyik az, amelyik a legkisebb rizikóval jár az illető közületre és melyik az, amelyik legsimábban teszi lehetővé a reparációt abban az esetben, ha nem sikerült a kiválasztódás. És amit demokráciának nevezünk, ennek az akaratkiválasztási rendszernek az előnye abban áll, hogy ő nyújtja ennek a reparációnak a legsimább lehetőségét. Igaz, hogy a megítélés és a változtatás a szavazópolgárok kezébe van letéve, akikről általában azt szoktuk feltételezni, hogy „nem értenek a dolgokhoz”. Plátó a tudósokkal kormányoztatná a világot és H. G. Wellsnek is ez a végső menedéke. De Plátó kora az analfabéták világa volt. Ellenben a zsidók között már 2000 évvel ezelőtt is csaknem olyan ritkaság volt az analfabétaság, mint napjainkban és a Talmud nyomatékosan eltanácsolja az embereket, hogy olyan városban lakjanak, amelyet tudósok kormányoznak. Pittröl mondják, hogy a legfontosabb törvényjavaslatait, mielőtt előterjesztette, egy parlagi félparaszt képviselővel beszélte meg, Nagy Péter a pástétomsütőből lett mindenható Mencsikovnak és a falusi lelkész által fölnevelt szolgaleánynak, Katalin cárnőnek a tanácsai után igazodott, Napóleon az őrmestereiből csinált királyokat és akiket egészen közelről láthattam nagy szellemeket, Eötvös Károlyt, Vázsonyi Vilmost, azoknál mindannyiszor ámulva észleltem, hogy sorsdöntő pillanataikban olyan emberek véleményére voltak kíváncsiak, akiket általában a jelentéktelenség megtestesüléseinek tartottunk.
E sorok szerény írójának a családja tele van rőföskereskedőkkel és a rőföskereskedők erős meggyőződésű demokraták. De nem azért, mert kajla a fülük, vagy csámpás a lábuk, hanem azért, mert az élettapasztalatuk megtanítja őket arra, hogy a tanulatlan népnek olyan képességei vannak, amelyek felülmúlják a szakértők hozzáértését. Tudja-e vajon a honvédelmi miniszter úr, hogy mi a bóvli? A bóvli az a portéka, amelyet a hozzáértő kereskedő egy élet, sőt több egymásba kapcsolódó élet tapasztalata és tudása alapján tengernyi portéka közül, mint legalkalmasabbat, kiválasztott a nagykereskedő vagy a gyáros raktárában, azután hazaviszi és otthon a nyakán marad. Mert a Kata néni és a Panna néni és a Mári néni és a Julis néni sorra megtapogatják és megfogdossák és megdörzsölik és végül sorra otthagyják. És akkor a kereskedő rájön, amire addig minden szakértelmével nem jött rá, hogy a Kata néninek és a Panna néninek igaza van: a portékának van valami olyan hibája, amelyet ezektől a szaktudás nélkül való parasztasszonyoktól kellett megtanulnia. „Van Zanten boldog évei”-ben az a minden hájjal megkent furfangos, ravasz, meztelen ausztrálnéger „miniszter”, akinek a huncutsága felülmúlja a legravaszabb európai diplomaták képességeit, egész bizonyosan nem kormányozza rosszabbul a maga népét, mint, mondjuk, Magyarországot kormányozná dr. Concha Győző, akinek a kisujjában van a politika minden tudománya és minden, amit erről a tudományról valaha is gondoltak és tanítottak.
Hogy a honvédelmi miniszter úr nem gondolta jól végig a gondolatát, az kitetszik abból is — ami egyébként nem először történik meg nála és abban a világban, amelynek a felfogását ő ki szokta fejezni, — hogy ugyanakkor, amikor az egyetlen akarat dicsőségét hirdeti, kirohanást intéz az „egyén” ellen, amely a XVIII-ik és XIX-ik században a gondolkozás középpontjába került és mindennek a mértéke lett. Akinek az egyetlen akaratát ő a beszédében értette, amikor az „egyetlen akarat” dicsőségéről áradozott, az nem született bele abba a lehetőségbe, hogy az ő akarata legyen a domináló akarat és nem is erőhatalommal jutott hozzá, hanem valami vegyes módszerrel, amelyben a túlnyomó elem mégis az, hogy a polgárok kinyilvánított akarata kívánja azt, hogy ez így legyen. És bármi szűk körű és primitív legyen is nálunk az egyéneknek ez az akaratnyilvánítása, mégis ebben van a legmegnyugtatóbb garanciája annak, hogy a legalkalmasabb akaratnak jut a domináló szerep a közületben. Egy-egy ilyen önmagában véve jelentéktelen egyéni akarat, amely az egyén szavazata által tör az érvényesülés felé, ugyanannyit, sőt nem ritkán többet jelent egy imperátor akaratánál. Ki emlékszik még dr. Fried Lajosra, egész Felső-Magyarország Lajbis bácsijára, aki munkácsi követ volt és zseniális ügyvéd, aki remek eszével még sokkal többre vihette volna, ha nem lett volna olyan végtelenül szerény és olyan javíthatatlan bohém. Fried Lajos egyszer egy kis zsidócskát védett a sátoraljaújhelyi törvényszék előtt és a védelem hevében heves összekoccanása támadt a királyi ügyésszel, aki dagadó önérzettel támadt a védőre: „A védő úr megfeledkezik róla — mondotta emelt hangon, — hogy minden perrendtartásbeli ügyfélegyenlőség ellenére is van kettőnk között egy lényeges különbség: a védő urat Kohn Ignác vádlott ültette oda a védői székbe, engem pedig őfelsége a király ültetett erre a helyre, amelyről a vádat képviselem.” Fried Lájbis bácsi erre felállott és szerényen, csendesen válaszolt az ügyésznek: „Elismerem, hogy ez a lényeges különbség közöttem és az ügyész úr között valóban fennáll. De van ezenkívül kettőnk között még egy másik lényeges különbség is és ez az, hogy amikor Kohn Ignác engem ide ültetett, akkor tudta, hogy kit ültet ide, de alig hiszem, hogy őfelségének csak sejtelme is lehetett arról, hogy kit ültet oda az ügyészi székbe, amikor az igen tisztelt ügyész urat volt kegyes oda ültetni.”
És végül még valamit. Az a beszéd, amelyben a honvédelmi miniszter úr az „egyetlen akarat” ditirambusát zengette és egyúttal lefitymálóan, sőt elítélő módon beszélt az „egyén”-nek a fontosságáról — a honvédelmi miniszter úrnak ez a beszéde kortesbeszéd volt, amellyel azoknak az egyéneknek a hajlandóságát akarta a saját pártja és politikája részére megnyerni, akiknek még mindig megvan az egyéneknek az a joga, amelyet a XVIII-ik és XIX-ik század hatalmas szellemi és forradalmi erőfeszítéseivel megszereztek maguknak. Kissé talán furcsának is lehet találni, hogy valaki éppen akkor törjön pálcát az egyén fontosságának az eszméje fölött, amikor fontosnak tartja, hogy a maga részére nyerje meg az egyéneket. Engedje meg a miniszter úr, hogy erre vonatkozóan egy igen jó szabályt ajánlhassak a figyelmébe. A szabály a zsidó közmondások bölcsességtárából van merítve és így hangzik: „Aki kérni megy, az ne pödörje ki a bajuszát!”
