Hiába kerestem abban a sajtóban, amely szereti magát konzervatívnak nevezni, nem találtam megfelelő méltatását annak az eseménynek, amelyhez fogható grandiozitás szempontjából egyhamarjában nem történt és nem is fog egyhamarjában történni a konzervativizmus szférájában. Ők is csak magát az eseményt közölték minden kommentár nélkül éppen úgy, mint a progresszív irányzatú sajtó. Csakhogy amíg ez utóbbitól senki se reklamálhatja a mulasztást, addig a konzervatív sajtó nagyon is súlyos mulasztást követett el ezzel a lemaradással. Ha valamelyiknek előfizetője volnék, most goromba levelet írnék a szerkesztőségnek és felháborodva jelenteném be, hogy lemondok az előfizetésről, mert ugyan mikor várhatom a konzervatív sajtó harangzúgását, ha ezt az alkalmat elmulasztották? És ugyan kit akarnak a konzervatív világszemlélet hősévé avatni és héroszaként ünnepelni, ha nem azt a makói iparosasszonyt, aki békés családi élete és rendezett anyagi viszonyai dacára is felakasztotta magát azért, mert a menyecskeleánya lenyíratta a haját bubifrizurára? Ha volt valaha eszmének és világfelfogásnak vértanuja ezen a világon, ez a csodálatraméltó asszony bizonyára a legdicsőbbek közé tartozik. Mártirhalála bizonyos tekintetben fölemelőbb még azokénál az ismert vértanukénál is, akik minden eszme történetében példányképek gyanánt vannak nyilvántartásba véve, mert ezt a jámbor teremtést senki se faggatta és senki se szorította az eszme megtagadására. Titokban hordozhatta volna a bánatát és megbujhatott volna egyébként zavartalan és derűs életével az ismeretlenség csöndjében. De ő önként ment a halálba, mert az ő világszemléletének az épsége értékesebb volt előtte, mint maga az élet és minden, amit az élet nyújthat az embernek.
Mily megragadó egy dolog ez és mennyire elítélendő a konzervatív tábornak az a közönye és csöndje ez előtt a jelenség előtt, amely végtére is arra késztet egy megátalkodottan progresszív publicistát, hogy egy progresszív szellemű újság hasábjain, hogy úgy mondjam, Jeruzsálem távolságából adja meg a végtisztességet a konzervativizmus makói vértanújának. És talán nem is olyan nehéz ez a feladat, mint amilyennek látszik. Hiszen — „van aki bevallja, van aki tagadja, de az is akarja” — valamennyien konzervatívek vagyunk vagy legalább is mindannyiunkban van annyi konzervativizmus — és ez jókora adag! — amennyi szükséges a világrend állandóságának a biztosításához. Egyikünk se kivétel az alól a szabály alól, amely a mechanikában érvényes, hogy minden gép konstrukciójában ezer mozgó, forgó, vibráló és lendülő alkatrész mellett is kell hogy legyen legalább egy stabil alkatrész. Olyan gépet nem lehet konstruálni, amelynek minden része mozogjon és semmi se legyen benne stabil. Gerinctelen, szétfolyó és soha szervezetté nem tömörülő, tehát semmiféle kultúrára nem alkalmas világ volna az, amely mindig azonnal akceptálna mindent, amit a ráció akceptábilisnek mutat. Ha a ráció évezredek eltelte után rájön arra, hogy a nők hajának hosszúra növesztése éppen olyan céltalan és fölösleges, mint a férfiaké, akkor nem éppen a hosszú haj érdekében, hanem a társadalom legfontosabb érdekeinek a követelményeképpen kell, hogy legyenek olyan emberek, férfiak és nők egyaránt, akik ellene legyenek a nők rövid hajviseletének, akik vakmerő újításnak, szemérmetlenségnek, romlottságnak tekintsék a nők hajának rövidre nyírását és kárhozatos következményeit rettegjék és jósolják ennek az erkölcstelenségnek. Az új gondolatnak csak harcolva és lépésről lépésre szabad tért hódítania, mert ha nem így volna, akkor a mi szent új gondolatainknak se lehetne tartósan diadalmaskodniuk és intézményes berendezkedéssé válniuk: ma győznének és holnap ismét leszorítaná őket egy újabb irányzat.
Az csak véletlenség, hogy adott esetben a hajviseletről van-e szó vagy egy ország uralmi formájáról, avagy a legvégső etikai és vallási dolgok felfogásáról. Az egész vonalon ugyanazok a szabályok az irányadók. A mi színtiszta falunk szomszédságában volt a Bácskában egy sváb község, amelynek a lakói, a férfiak úgy mint a nők, mintaképei voltak a szorgalomnak és a takarékosságnak. A mi drága magyarjaink gyermekes bohémek voltak őhozzájuk képest és a falunk egész határa apránként bizony a sváboké is lett ezen az alapon. Nálunk folyton változott a divat, amiről nekem, mint rőföskereskedő fiának pontosabb tudomásom volt, mint másoknak, akik az ilyesmivel nem törődnek. De a sváb asszonyok fiatalja öregje, folytonfolyvást egy és ugyanolyan szabású kékfestő ruhában járt, amelynek a formája a nemzedékek egész során keresztül semmit nem változott. Hátul minden asszony szoknyáján volt egy porcellángomb, amelynek valaha talán századokkal előbb volt valami praktikus rendeltetése is, amely azonban már elmúlt és feledésbe ment. De azért a porcellángombnak minden sváb leány és sváb asszony szoknyáján hátul ott kellett lennie. Ez a porcellángomb szent volt és sérthetetlen: aki elég vakmerő lett volna levonni annak a racionális meggondolásnak a következményét, hogy erre a gombra semmi szükség nincsen és enélkül viselte volna a szoknyáját, az összeütközésbe jutott volna a falu társadalmával és éppen olyan tragédiahőssé vált volna, mint Uriel Acosta vagy a kultúrtörténelem világosságába jutott többi ezer meg ezer tragikai hős, aki összeütközésbe jutott az emberek világának leghatalmasabb hatalmával: a lelkek konzervativizmusának az erejével.
Tudja mindenki, hogy a hosszú haj éppen úgy lehet a konzervativizmus szent ügye, mint a rövid haj. Ha elég állandó lesz a rövid haj viselete a nőknél, hogy néhány nemzedéken keresztül tartson, akkor azokat a nőket, akik elég merészek lesznek egyszerre csak hosszúra növeszteni a hajukat, éppen olyan nőietleneknek, sőt szemérmetleneknek fogják tekinteni a konzervatív lelkületű emberek, mint az elmúlt években azokat a nőket tekintették, akik rövidre nyíratták a hajukat és Makón fel fogja magát akasztani egy derék iparosasszony azért, mert nem fogja tudni elviselni azt a szégyent, hogy a leánya kontyot növesztett magának. Egy angol misszionárius írja az emlékírataiban, hogy amikor a Fidzsi-szigeteken elkezdette a szent működését és már volt egy kis temploma is az Ige hirdetésére, akkor eltiltotta a nőket attól, hogy fedetlen keblekkel jelenjenek meg az Isten házában. Az eltakart keblű nők azonban olyan izgalmat és konsternációt keltettek az ájtatos gyülekezetben, hogy a misszionárius, akinek a munkáját meghiúsítással fenyegette ez a felháborodás, kénytelen volt szigorúan megtiltani, hogy a nők másképpen jelenjenek meg az istentiszteleten, mint födetlen keblekkel.
Nem tehetek róla, én, aki nem győzök eléggé hálás lenni a sorsnak, amiért az utolsó száz év technikai csodái és fantasztikumai mellett megengedte érnem a rövid női szoknyákat, a rövid női hajviseletet, a strandot, a trikót, a jazz-zenét, a modern táncokat, a revüket, a mozgásművészetet és a többi egyebeket, amik szépséget és ártatlan gyönyörűséget kölcsönöznek a sok gonosz tökfilkó miatt csúnyává és keserűvé vált életünknek: — én megértem és szívből méltányolom annak a jóravaló makói asszonyságnak a konzervativizmusát, aki meghalt a leánya bubifrizurája miatt. Az egek magasságában áll ő hitének szentséges tisztasága alapján azok fölött, akik minden igaz hit nélkül érvényesülési bázisnak és keresetforrásnak árendálták ki a maguk részére azt a retográd szellemet, amit ők konzervativizmusnak akarnak feltüntetni. Az a vén svihák, aki egy egész életet töltött el a liberalizmus kiszolgálásában és csöpögött a liberalizmustól, amikor az volt az érvényesülés biztos alapja, de rögtön felcsapott a retográd szellem előcsahosának és a reakció minden gonoszságának szolgálatába állította az eszét és a stílusát, mihelyt ez lett a könnyebb érvényesülés eszköze, — ne merészelje magát ugyanarról a konzervativizmusról elnevezni, mint amelyik ezt a jámbor asszonyt az öngyilkosságba kergette. Az emberi társadalom önmagának tartozik vele, hogy aki feláldozza magát egy téveszmének, azt jobban tisztelje és nagyobbra becsülje, mint azt, aki vastagra hizlalja magát egy igazságon.
