A kormányzópárt címében és frazeológiájában még mindig benne van a keresztény és keresztyén jelző és uralmának tizedik esztendejében olyan katonai büntetőtörvényjavaslatot lehet az elfogadás reményében a képviselőház elébe terjeszteni, amelyben újra benne van a botbüntetés. Eszünkbe akarják juttatni, hogy isa pur és chomuv vogmuc, hogy ne nagyon fickándozzunk, mert íme ilyesmi is lehetséges: a civilizálatlan emberiség teljes brutalitása. Fent 160 embert szállító repülőgép repülése, lent bírói ítélet alapján való hivatalos botütések, amelyeknek száma 25-nél kevesebb és 60-nál több nem lehet. Még a minimális 25-ből sincs engedmény a huszadik század számára! Hiszen lehetett volna esetleg 24 vagy 20, vagy 10 a minimum, de az nem emlékeztetett volna olyan elevenen azokra a dicső időkre, amelyekben a huszonötöket mérték a deresre húzott delikvensekre. Valóban, most látjuk csak, hogy még mi minden lehetséges és hogy mennyire lekötelezettjei vagyunk azoknak, akiknek az akarata ebben az utolsó tíz esztendőben törvénnyé változott! Mi mindent csinálhattak volna még meg, ha nem lett volna bennük mérséklet, amely innen tartotta őket a lehetőségeken. A vesszőfutás még hátra van, meg a pellengér, a kínvallatás, a nyársba húzás és egy sokszorosan visszakívánt korszak sok egyéb divatjamúlt „fegyelmező” eszköze. Ha végiggondolunk rajtuk, valóban hálát kell éreznünk libabőröző keblünk felszíne alatt, hogy mi mindentől kíméltek meg eddigelé bennünket, amik meglehettek volna. És ők is azt mondhatják, amit a zsidó katona, akit arra kárhoztattak, hogy a hitsorsosán ő hajtsa végre a huszonöt botütésre szóló büntetést. Ki volt adva a szigorú parancs, hogy nem szabad kímélettel lennie, hanem teljes erejével kell sújtania, ő azonban tíz pengő ellenében mégis 24 kicsit ütött, csak huszonötödikszer teljes erejéből. És amikor utóbb a delikvens megkérdezte tőle, hogy ezt miért tette, azt felelte: csak meg akartam magának mutatni, hogy a maga rongyos tíz pengőjével milyen egy jó vételt csinált.
Nemsokára száz esztendős lesz az 1843-ik évi törvényjavaslat, amely eltörölte volna a botbüntetést. Az emberi nem a földön való megjelenésének első napjától kezdve eltelt százezer vagy millió évek alatt mindösszesen se tett akkora haladást tudásában és képességeiben, a természet fölött való uralmában és az őt környező mindenségnek a maga akarata alá hajtásában, mint ez alatt a száz év alatt. Valóra vált, amit a kígyó az Édenkertben mondott biztatásul arra, hogy tépjenek a tudás fájának gyümölcséből: „eritis sicut Deus!” „Olyanok lesztek, mint az Isten!” E soha el nem képzelt haladás periódusa előtt olyan szellem diktálta a büntetőtörvénykönyv javaslatát, amely Deák Ferenc, Szemere Bertalan, Szalay László, Klauzál Gábor és az ő dicsőséges elvtársaik útjait világította meg vakító fényességgel. A százéves periódus végén pedig olyan büntetőtörvénykönyv javaslatát lehet spontán kitörő felháborodás felkeltése nélkül a magyar nemzet törvényhozása elé terjeszteni, amelyben ismét benne van a botbüntetés, amely tíz év előtt a praxisban azért bukott meg, mert nem volt magyar bíró, aki botbüntetésre ítélt volna valakit.
Ne is akarjunk arról egy szót se szólni, hogy a logika mit szól ahhoz, hogy a nem katonakötelezettségen, hanem önkéntes jelentkezésen alapuló hadsereg, nem holmi embersalakból és desperádókból összeszaladt idegenlégió, hanem valóságos nemzeti hadsereg, a véderő kereteit a haza iránt való szeretetből önként kitöltő ifjak hadseregének az intézménye miképpen erősödik a botbüntetés törvénybeiktatásától. Nem praktikus szempontok, hanem az emberi méltóság szempontjai lebegnek a szemünk előtt ebben a pillanatban. Azé az emberi méltóságé, amely a közművelődés, a tudás, a demokratikus gondolkozás, az emberi civilizáció fejlődése és általánossá válása által a huszadik század koldusát a Napkirály fölé emeli. Zeppelin és botbüntetés, általános 6 osztályos népoktatás és botbüntetés, rádió és botbüntetés, beszélőfilm és botbüntetés, távolbalátás és botbüntetés, H. G. Wells és botbüntetés, évi tíz millió példány biblia és botbüntetés: hol van ezeknek az uraknak a mértéke és hol ér véget a fennhéjázásuk, ha azt hiszik, hogy ez lehetséges?!
Az az emberi méltóságérzet, amellyel kiegyenlíthetetlen ellentétben van az állam hatalma nevében alkalmazott testi fenyíték, az nem az 1843-iki javaslat óta eltelt évszázad alatt fejlődött ki és nem is az alatt a tíz év alatt, amióta a kereszténynek és keresztyénnek nevezett politika napja süt a magyar égen. Ez az időszak inkább visszafejlődni látta azt a fölemelő tudatot, amely lassú évszázadok terméke. És ez a tudat nem utolsó sorban annak az istenentúli szelídségnek és jóságnak a középkor legsűrűbb felhőin is keresztülhatoló sugarai által érlelődött meg, amely az emberi nem ama csodás alakjának a tanításából árad, kinek nevét az uralmon lévő párt magának kisajátította. Az a tanítás, amely oda akarja szelídíteni az erkölcsöket, hogy aki bennünket a bal orcánkon megüt, annak nyújtsuk oda a jobb orcánkat is, a legminimálisabb hatásában se az arculverés szabadságát, hanem annak az erkölcsi lehetetlenségét idézi elő. És aki nem így értelmezi, az tanúbizonyságot tesz mellette, hogy rajta egyáltalában nincs foganatja annak a tanításnak, amelynek a varázslatos csengését politikai és hatalmi célok szolgálatára csupán bitorolja.
Aki a botbüntetést megszavazza, annak előbb bele kell magát képzelnie a botbüntetésbe. Ha a halálbüntetés mellett szavazok, nyugodtan el tudom gondolni, hogy annak a bűnnek az elkövetése esetében, amelyre a halálbüntetést megszavazom, engem is halállal fognak büntetni. Ha fegyházat vagy számkivetést, vagyonelkobzást vagy rangfosztást szavazok meg, mindegyiknél bele kell és bele is tudom magamat képzelni, hogy mindezeket rajtam is végrehajthatják. De nem tudom magamat és senki azok közül, akik elé a botbüntetést tartalmazó törvényjavaslat terjesztetett, nem tudja magát beleképzelni abba, hogy rajta botbüntetést hajtsanak végre. A bűnbe, amelyre a botbüntetés alkalmazható, igen, de a büntetésbe soha oly módon, hogy minden cseppnyi vére, emberi önérzetének minden atomja ne tiltakozzék e gyalázat ellen. Másfajtájú és összetételű lényeknek kell tehát képzelnie azokat, akiken a botbüntetést majdan végrehajthatják, ha valaki ilyen büntetésnek törvénybeiktatását a maga szavazatával elősegíti. És ezek a másfajtájúnak képzelt lények valóban azokká is válnak. Az emberiség történelmének óriási katasztrófáit idézte már elő ez a balga tévelygés, amely megfeledkezett arról az oktatásról, hogy „az utolsónak is annyit, mint neked!” A vadság vadságot szül és a kegyetlenség kegyetlenséget: ilyen útszéli igazságokat az államok kormányzásában se lehet figyelmen kívül hagyni. És amikor a botbüntetésről van szó, még mindig aktuális csengéssel lehet ismételni Szemere Bertalannak 1843-ban mondott szavait, amelyekkel a halálbüntetés ellen hadakozott: „Nem a büntetések kegyetlenségétől, hanem azok bizonyosságától és gyors lesújtásától függ a siker, mert ha a népet kegyetlen büntetésekhez nem szoktatjuk, reá a szelídebbek éppen úgy, sőt biztosabban hatnak, mint hatnak a kegyetlenek.”
A kegyetlenség kegyetlenséget terjeszt és mintha nem is látták volna az urak, hogy ez akkor bosszulja meg magát, mikor eljön az az időnként feltétlenül visszatérő óra, amelyben a gyeplő és az ostor kiesik azoknak a kezéből, akik nem bizonyultak rá méltóknak, hogy a kezükben maradjon. Akkor kiderül, hogy a botnak két vége van és akkor „lészen sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása”. Sőt a kettétörött botnak nem is két, hanem miként azt gyermekkorunk tréfás talányában kitaláltuk, öt vége van: a két darabnak négy vége és a botnak is vége!
