Mondják, hogy a Fidzsi-szigeteken lebunkózzák az öregeket, akiknek nem lehet már a vadászatokon és a halászatokon meg a háborúkban hasznukat venni. Valamikor nehéz volt nekünk ilyesminek a mentalitását megérteni, de most olyan világba jutottunk, amelyben közel érezzük magunkhoz ama Fidzsi-szigetbeli emberek szellemét. A fiatalok egyre érthetőbben adják a tudtunkra, hogy fölöslegesek vagyunk és útjukban állunk és ha nem is bunkóznak le bennünket, ennek bizonyára sokkal inkább a büntetőtörvénykönyv az akadálya, mint azok a beidegzett, de mindegyre rohamosabban kiidegzett erkölcsi szabályok, amelyek az öregek tiszteletére vonatkoznak.
De ma már sokan vannak, akik hiszik és tudják, hogy az erkölcsi szabályok, bármifélék legyenek is, nem a világürből jönnek és nem a sinai hegyen közöltetnek az emberekkel. A Fidzsi-szigeteken azért bunkózzák le az öregeket, mivel a helyzet szükségessége megköveteli az elpusztításukat, mert abban a kényszerhelyzetben, hogy vagy az egyik vagy a másik, ők a gyöngébbek ott, ahol a fizikai erő dönti el a kérdést. A Fidzsi-szigeteken az öregek lebunkózását bizonyára az ősi erkölcsök megható megnyilvánulásának tisztelik és ha volna olyan vakmerő újító, aki szentségtelen érzéssel hozzá merne nyúlni ehhez az ősök szelleme által megszentelt intézményhez, annak majd meggyűlnék a baja mindazokkal, akik elhivatottságképpen és egyszersmind kenyérkeresetképpen űzik a hagyománytisztelet őrzésének a feladatát. Meg vagyok győződve, hogy a mi fiataljaink is készséggel engedélyezik a számunkra a legmeghatóbb szertartásokat abból az alkalomból, hogy a helyeinket átengedjük a részükre, csak váljék kötelezővé ez az intézmény, mint a fidzsiek eljárásánál enyhébb és civilizáltabb formája az öregektől való szabadulásnak.
Mi, sajnos, történelmi időket éltünk át és szemtanui voltunk, tanuságot tehetünk mellette, mily szédítő tempóban, szinte órák alatt tud az emberiség visszazuhanni a civilizáció létrájának annyi fokán, ahányon csak évezredek alatt tudott felkapaszkodni. A vademberek erkölcsei még mindig itt élnek civilizációnk felszíne alatt: nem is kell hozzá mélyfúrás, csak egy óvatlan kapavágás, esetleg csak egy kis vakarás és itt van a Fidzsi-szigetek morálja a londoni Szent Pál-katedrális vagy a berlini tudományegyetem és a párizsi Palais de Justice tövében. Tanultuk, hogy a földgolyó szilárd kérge vékonyabb réteg az izzó belső tömeg körül, mint a tojás héja a tojás belső anyaga körül. De még ennél is vékonyabb a civilizáció erkölcsrétege és humanizmushéja afölött az ősi magma fölött, amelytől semmi más nem tart bennünket biztonságban, mint az évezredek alatt kialakult társadalmi egyensúly.
És ez az egyensúly most oly veszedelmes módon meglazult, hogy minden pillanatban katasztrófától lehet tartani. Legyünk vele tisztában, hogy az illetékes európai uraságok görcsös optimizmustól csikorgó nyilatkozatai nem fogják megoltalmazni ezt az egyensúlyt, amelyet csak a megélhetésnek az a többé-kevésbé megadott aránylagos biztonsága óvhat meg, ami az évezredek során létrehozta. Optimista kijelentésekben sohase volt hiány a társadalmak katasztrófái előtt. Symmachus, aki korának legnagyobb tekintélye volt, nagy részben felelős a római birodalom bukásának végkifejlődéseiért, mert közvetlenül a katasztrófa előtt szinte bűnös balgaságnak tüntette fel azoknak a sötéten látóknak a pesszimizmusát, akik képesek elhinni azt az abszurdumot, hogy egy olyan ragyogó civilizáció, mint a római birodalomé, elpusztulhatna, hogy helyet adjon a barbárságnak és a kulturálatlanságnak. Ha Symmachus pesszimista lett volna és tekintélyének erejével fel tudta volna rázni a római társadalmat, amely apatikusan várta a kataklizmát, akkor talán nem kellett volna a civilizációban annak az ezeréves szakadéknak létesülnie, amely Romulus Augustulust a reneszánsztól elválasztja.
Tisztában kell vele lennünk, hogy olyan társadalom nem állhat fenn, amelyben az újonnan született és felnövekvő generációknak nincsen elhelyezkedése. Annak a társadalomnak statikai szabályok kényszerűségével össze kell omlania, amelyben az új nemzedékek tagjai csak olyan módon juthatnak egzisztenciához, mint ahogyan az állkapocsban az új fogak helyhez jutnak, hogy kitúrják a régi fogakat a helyükből. A társadalmakban egymás mellett kell, hogy helye legyen három nemzedéknek és az előbbi nemzedékek karján, nem pedig holttestén keresztül kell az új generációnak érvényesülnie. Mert ha nem, akkor megszűnt a társadalom elemi biztonsága és akkor semmi se bizonyos, a régiek birtokállománya éppoly kevéssé, mint az újak várománya. Kivételes ügyességre berendezni a társadalmat annyi, mint általánossá tenni a desperációt. „Gyermekeim, komolyan kell veletek beszélnem — szól az apa. Ti kedves leányaim igyekezzetek minél hamarabb férjhez menni. Nektek pedig, kedves fiaim, lesz annyi eszetek, hogy nem fogtok megházasodni.” Kétségkívül jó tanácsok kivételes alkalmazásra, de a családi erkölcsök alapjára helyezett társadalom nem állhat meg, ha mindenki meg akarja őket fogadni.
Az érvényesülés lehetőségétől elzárt fiatalok problémája önálló probléma és nem oldható meg azzal, hogy egy másikkal helyettesítjük: az öregek problémájával. A társadalom viszonylagos biztonságának a szempontjából nézve a dolgot, azt kell mondani, hogy amennyiben a kettő között kell választani: az öregeknek legyen-e egzisztenciája vagy a fiataloknak, habozás nélkül az előbbit kell választani, mert ez a megoldás még hosszú időn keresztül biztosítani tudja a rendelkezésre álló javak megosztásában az elérhető optimumot. Míg ellenben a másik megoldás a társadalom öregebbik felét olyan helyzetbe hozná, minthogyha az, hogy jusson-e rájuk valami a társadalom javaiból, attól tétetnék függővé, hogy a vizek a torkolatuktól a forrásuk felé folyjanak és a kövek fölfelé gördüljenek a hegyoldalon. A természetben csak előre van, de visszafelé nincsen gondoskodás és hogyha szűkös porciók mellett a fiatalokra volna bízva az öregek léte, akkor csakhamar elérkeznénk a Fidzsi-szigeteken dívó megoldáshoz. Nem túlságosan merész állítás, hogy abban a helyzetben, amelybe a társadalom jutott, az egyensúlyt most is csak az tartja fenn, hogy a fiatalok a még amennyire-amennyire birtokban lévő öregekre vannak utalva. Ez még mindig garantálja a nihil állapotába jutó fiatal nemzedéknek azt a minimumot, amely nélkül a társadalom épülete máris összeomlott volna.
De világos, hogy erre a berendezkedésre nem lehet a társadalom létét alapítani, amely csakis a három egymás mellett élő nemzedék állandó ritmusa mellett életképes. És szemmel látható, nem ésszel, de kézzel is fogható, hogy az összes technikai, fizikai, biológiai feltételek, amelyek a három nemzedék zavartalan, sőt fokozódó boldogulásához szükségesek, nem lettek rosszabbakká, hanem jobbakká, kedvezőbbekké lettek azok alatt az évek alatt, amíg az emberek élete az egész világon rohamosan rosszabbodott. Oly szembetűnő igazság ez, hogy az egész felületes közvélemény egyenesen ennek tulajdonítja az élet megromlását: a technika szédületes fejlődésének, a bőséges termelésnek, a javak rohamos szaporodásának. „Vendéglős úr, maguknál sokkal kisebbek most az adagok, mint azelőtt voltak” — mondja az elégedetlen vendég. „Ó kérem, ez csak optikai csalódás — feleli a vendéglős. Ugyanis megnagyobbítottuk a helyiséget.” De balga magántudósaink még az optikai csalódást se fogadják el, hanem egyenesen okozati összefüggést hirdetnek a kettő között: az adagok valósággal kisebbek lettek és azért lettek kisebbek és gyérebbek, mert minden nagyobb lett, ami a létrehozásukhoz szükséges. Ezt mint megcáfolhatatlan bölcsességet hirdetik és akik elhiszik ezt az ostobaságot, — sajnos, általában elhiszik és az egész világot többé-kevésbé ennek az alapján kormányozzák — azok minden pillanatban hajlandók a következményeket levonni belőle: szűkíteni a láthatárt, csökkenteni a termelést, korlátozni a forgalmat, meggátolni a fejlődést, bedeszkázni a világot. És ez az emberpusztító és életfojtó balgaság közös bűne az öregeknek és a fiataloknak, akik között csak az a különbség mindkét korosztályban, hogy az egyik jobboldali irányban, a másik pedig baloldali irányban akarja elállani a szabadság útját és az egyik úgy, mint a másik, szinte eszelős makacssággal zárkózik el annak a belátása elől, hogy csak a szabadság gyümölcse, a bőség válthat meg bennünket a szenvedéseinktől, nem pedig a szűkkeblű korlátozottság és ennek kikerülhetetlen következménye, az ínség és a nyomorúság.
