A Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesületében, túlságosan is zsúfolt teremben, megfeszített érdeklődéssel figyelő hallgatóság előtt ankét folyik arról, hogy a társadalomnak az a rétege, amelyet értelmiségnek neveznek, a szocializmushoz igazodjék-e és ha igen, mi az, ami ezt megnehezíti, továbbá, hogy lehetséges és kívánatos-e nálunk a fabianista gondolat terjesztése és lehetséges-e a fabianista értelmiségnek és a marxista szociáldemokráciának az együttműködése.
E sorok szerény írója is meghívást kapott e vitában való részvételre, de köszönettel elhárította magától a megtiszteltetést. Mert ennek a kérdésnek a megvitatása előtt előbb el kellene dönteni, hogy mit akarunk szocializmusnak nevezni, mint ahogy a vitának mindjárt a második szónoka nagyon helyesen indítványozta is ezt. Sajnos, már eléggé hosszú és változatos életem folyamán sok mindenféle emberrel találkoztam már, csak olyan nem került még a szemem elé soha, aki azt ne vallotta volna magáról, hogy ő is szocialista. Viszont a legfémjelzettebb szocialisták között is vajmi keveset találtam, aki valóban az lett volna és nagyon szépen kell kérnem mindenkit, hogy ne kívánja tőlem az elősorolásukat, mert háthogyha addig kellene rostálnom, amíg ki nem derülne, hogy bizony nem tudok megjelölni egyetlenegyet se. Ha megrendeznők azt a vitát, amelyet az említett szónok úr indítványozott, akkor ezzel örökre meg is szabadultunk volna attól, amelyet most folytatnak a PTOE-ben, mivel egészen bizonyos, hogy annak a vitának nem volna vége soha, mint ahogy nincsen vége az újságcikkekben, röpívekben, füzetekben, könyvekben és Dunát rekesztő könyvtárakban, amiket eddigelé erről a témáról összeírtak anélkül, hogy megállapodásra jutottak volna. Addig pedig, amíg ez be nem következik, mindegyik szocialista felekezet kölcsönösen lesajnálja a többi valamennyit és amikor a moszkovita marxizmus végignéz a nála enyhébb obszervanciát gyakorló frakciókon, akkor ugyanazt a képletet állítja maga elé, mint a munkácsi csodarabbi, akiről csak a napokban mesélt el nekem igen tanulságos esetet egy fürdőorvos barátom. Ez az orvos kikeresztelkedett zsidó és az a professzor, aki a csodarabbit arra a fürdőhelyre küldötte, őhozzá ajánlotta. Alig érkezett azonban meg a szent férfiú, rögtön jelentkeztek nála hitsorsosai, akik megsúgták neki, hogy az egyik fürdőorvos kikeresztelkedett zsidó és így a másikhoz menjen, aki megmaradt ősei hitében. A csodarabbi azonban kijelentette, hogy ahhoz fog menni, akihez a professzor ajánlotta: „az én szememben — mondta — éppen olyan zsidó az a gój, mint amilyen gój az a zsidó”. A moszkvai ortodoxia szemében minden egyképpen burzsuj, ami kevésbé ortodox, mint ő, sőt a moszkvai ortodoxiában is vannak már szekták, amelyek egymást kölcsönösen átok alatt tartják.
Fabianizmus! Ó, hol vagyunk már attól?! Fabianizmust ajánlani ott, ahol marxista szociáldemokrácia van, ugyanannyi, mint ha valaki azt ajánlaná, hogy egy hosszú utat, amely előttünk van, csináljuk meg két részletben: előbb menjünk, ameddig bírunk, azután térjünk vissza és majd holnap megcsináljuk a másik felét is az útnak. Ne méltóztassék a fejüket csóválni, tudom én azt, hogy a fabiánusok ezt nem így gondolják, de mégis ez az értelme, ha a már meglévő és marxista alapon álló szociáldemokrata párt mellett a saját szocializmusukat és annak a módszereit ajánlják.
Mondok azonban én egy száz percentben biztos módot arra, hogy miképpen lehet értelmiségünket szocialistává tenni. A világon semmiféle akadálya nincsen ennek és nem is kell hozzá semmiféle térítő munka, semmi propaganda, semmi erőlködés. Csak egyetlen előfeltételt kell a szocialistáknak megvalósítaniuk: hatalomra kell jutniuk, hogy ők legyenek azok, akik a hivatalokat, az üzleteket, a privilégiumokat, a koncessziókat, az előléptetéseket és a dotációkat osztogatják. Majd akkor meglátják, hogy hány szocialista van értelmiségünk táborában! Mindenki másnak lehet alakoskodni és ájtatoskodni, csak nekünk nem, akik végigéltük és végignéztük az 1918-as és 1919-es esztendőket. Ki tudta volna elképzelni az aljasságnak azokat a mélységeit, amelyek akkor bámuló szemeink előtt megnyíltak?! Van valakinek fogalma arról a kiátkozottságról, a rühességnek, a bélpoklosságnak arról a riasztó képzetéről, amelyben például az a fogalom, hogy szocialista földmunkás, él azoknak a felfogásában, akik az országnak és a társadalmi rendnek a végveszedelmét látják ezeknek a szegény embereknek szocialista szervezkedésében. Ezt csak én tudom igazában, aki 25 év óta a jó isten irgalmával dotált ügyésze vagyok a szakegyesületüknek. Éppen emiatt az előítélet miatt végtelen nehézségekbe ütközik és évtizedek óta hallatlan türelmű és elszántságú férfiak sziszifuszi munkája a földmunkások szervezése. Ámde az 1918-ról 1919-re virradó tavaszon egy millió felé közeledett a Szövetség taglétszáma! Jóságos isten, milyen tagjaink voltak! Bárók, grófok, diplomás urak, jószágigazgatók, fényes nevű és rangú férfiak. Én magam a radikális pártnak voltam a tagja és a mi elképzelésünk az volt, hogy a vidéki polgárság és birtokosság a függetlenségi párt felé fog orientálódni; az ipari és mezőgazdasági munkásság lesz a szociáldemokrata párt tábora; mi pedig majd a városi polgárság és főleg az értelmiség és a hivatalnokok körében fogunk híveket toborozni. De ha még annyira siettünk volna, akkor is lekéstünk volna. Mire csak megmoccantunk, már mindenki a szociáldemokrata párt vörös jelvényével parádézott és egymás lábát taposta le fürge szolgálatkészségében. Ó és az az utólagos mentség! Hogy ez előnyös volt; hogy az ellenállás hátrányos lett volna! Minthogyha soha életükben nem hallották volna, mintha nem tanulták volna az iskolában a példák százain, hogy olyan emberek is voltak már a világon, kik inkább meghaltak, semhogy a felfogásukat megtagadják. Kilenc éves koromban a mi színmagyar falunkba cserébe adott sváb fiúk (soha ilyesmi magyar fiúnak nem juthatott volna eszébe!) elém álltak az utcán és azt mondták: Sag, Jesus Christus ist mein Herr! Én nem tudtam még akkor, hogy kicsoda Jézus Krisztus és hogy mik azok a mennyeien magasztos eszmék, amelyek az ő nevéhez fűzvék, amíg az ő nevével is visszaélő gonoszság gyűlölködésből, haszonlesésből és hatalomvágyból meg nem hamisítja azokat. Én csak azt tudtam, hogy vétek az ellen az isten ellen, akit énbelém neveltek, ha mondom azt, amit a sváb fiúk követeltek. És nem mondottam! És akkor a sváb fiúk elkezdtek verni. Addig vertek, amíg már a vér folyt az orromból, a számból és a fejemből és én mégse mondtam azt, amit verés közben is folyton követeltek. És tisztán éreztem, ma is benne van még egész lelkemben annak a végleges és megdönthetetlen elhatározásnak az emléke, hogy ha agyonvernek, akkor se fogom mondani. Azután jöttek a magyar fiúk, az én drága kenyeres pajtásaim, akik iszonyúan megtorolták a sváb fiúkon a rajtam elkövetett kegyetlenséget és én akkor, kilenc éves koromban, világosan átéreztem minden előttem szenvedett és minden utánam következendő vértanú fájdalmát és boldogságát. Már nincsen meg bennem a hit, amely erre képesít és nem is kívánom meg senkitől, hogy a mártíromság áldozatát vállalja. Akik 1918-ban és 1919-ben a képzelt vagy valóságos előnyök biztosítása és a képzelt vagy valóságos hátrányok elkerülése végett egész világuk megtagadásával hirtelen szociáldemokratákká lettek — óriási tömegben lettek! — azoknak sem az a bűnük, hogy nem akartak vértanúkká lenni, hanem hogy a gyöngeségükből később erényt és érdemet csináltak. Kifordították a vértanúság fogalmát és a mártíromságukat abban jelölték meg, hogy kénytelenek voltak gyáván, vagy mondjuk, bölcsen kitérni a mártíromság elől. Voltak azonban és nem is csekély számban olyan férfiak is, akik készek voltak inkább minden következményt elviselni, semmint megalázkodni és önmagukat megtagadni. Ezeket utólag többnyire arról lehetett megismerni, hogy amennyire lehetséges volt, ők vették védelembe a kipécézett bűnbakokat azok ellenében, akik mindenkor készek arra, hogy a kopókkal együtt űzzenek és a nyulakkal együtt elszaladjanak.
Nem tudom, hogy mi lesz a PTOE-ben megindult vita eredménye, de kívánom, hogy ne eredményezzen valami új pártot vagy frakciót, mert abból csak átok és visszavonás fakadhat. Már az eddigi szónokok is kiemelték, hogy a szocialistaság kérdése etikai kérdés, viszont a zsúfolt terem mélyéből fel-felhangzó közbeszólások és elfojtott indulatú ellentmondások arra mutatnak, hogy a politika mindenkor résen áll és végső alapelve mindenütt azonos: Und willst du nicht mein Bruder sein, so hau ich dir den Schädl ein!
