„Dögöljön meg!” — írta Ignotus legutóbbi cikkében Trockijról, aki Konstantinápolyból küldi kérvényeit beutazási engedély iránt a különféle európai államok kormányaihoz és nincsen benne semmi kétség, hogy egyiktől vagy másiktól vagy mindegyiktől meg is fogja kapni. Én tudom jól, hogy Ignotus kifakadása nem durvaság, hanem elkeseredés és nem is Trockijt illeti, hanem annak a polgári társadalomnak a poltronságát, amely egyáltalában nem lelkületi emelkedettségből, hanem a saját igazságaival szemben való gyalázatos hitetlenségből és komisz indolenciából cselekszi, hogy Trockij urat nem úgy fogadja, mint a veszett kutyát, hanem mint egy érdekességet, akit személyesen látni és vele esetleg beszélni: élmény és érdekesség. Panem et circenses! A veszni indult európai emberiség ismét ott tart, ahol a római birodalom bukása előtt, amikor már senki se hitte a hitét és Róma főhelyén templomot emeltek valamennyi istennek, akit csak valahol emberek imádnak a földön. A színházi pletyka lett az európai emberek irányítója és nívója és minden embernek annyi jelentősége van e nyomorúságos szellem mértéke szerint, amennyi látványosság és tömeghatás benne foglaltatik. Hogy ezen a határon belül apostol-e vagy rablógyilkos, fenkölt eszmék mártírja-e vagy futóbolond, avagy vérengző vadállat, az teljesen egyremegy és egybe is olvad a napi krónika lapjain. A bulvárújság ugyanazon a hasábon hozza az egyiknek az arcképét és a másikét is és a rikkancs, aki nem hipokrita és nem forgatja szemeit az égre, nagyon jól tudja, hogy a vérengző bestia jobban érdekli a közönséget, mint egy szent idea önfeláldozó misszionáriusa. A hiéna vadállatnak is jelentéktelen és érdektelen, az állatkert látogatói közül kevesen érdeklődnek iránta. De évekkel ezelőtt a budapesti állatkert hiénája leharapta egy ártatlan kisfiúcskának a kezét, aki benyúlt drága kis kacsójával a ketrecbe, hogy megsimogassa a tarka kutyusnak a fejét. És amikor ezt az újságok megírták és az egyik bulvárlap meginterjúvolta a Rókus-kórházban a szegény kis áldozatot, akkor a következő vasárnap népvándorlás indult meg az állatkertbe, mert mindenki látni akarta a kegyetlen, buta bestiát, amelynek valóságos nimbuszt vont a feje köré az a borzalom, hogy megette egy kis gyermeknek a kezét. A képeslap, amely a legközelebbi számában a fotográfiáját közölte, ugyanazon az oldalon hozta az isteni primadonnáét is, akiről mindenki tudja, hogy briliántos és Rolls-Royce-os ragyogásának alapja a prostitúció; továbbá azét az ír polgármesterét, aki inkább meghalt, semhogy megszegje éhségsztrájkját, amellyel dokumentálni akarta az egész világ előtt, hogy igaz ügyért vetették börtönbe; végül pedig annak a szent főpapnak a képét, aki midőn megbukott az uralom, amelynek hűséget esküdött, nem követte el azt a balgaságot, hogy a sivatagba vonult volna és elfeledte volna a világot, hanem letette a hűségesküt annak az uralomnak is, amely az előbbit megbuktatta.
Valljuk csak meg egymásnak, hogy — legalább eddigelé — csalódtunk Trockij-ban és ebből fakad az elkeseredésünk. Azt vártuk volna, hogy abban a pillanatban, amint kiteszi a lábát a bolsevista pokolból és nem kell többé félnie az orgyilkosoktól és a cseka pribékjeitől, akkor rögtön megered a nyelve és súlyos szavakkal fog pálcát törni azok fölött, akik kiragadták a hatalmat a kezéből és be fogja vallani tévedését és szörnyű tévelygését. Ez örömteljes igazolás lett volna számukra, amiért mi olyan rendes és minden tiszteletteljes hagyományt és rendet tisztelő s nem kevésbé bölcs és előrelátó emberek vagyunk. Ámde kiderült, hogy ez a holtbeteg ember egy makkegészséges hiéna, aki legelső nyilatkozatában, amely indifferens, szabad földön a száját elhagyta, kijelentette, hogy „állásfoglalásom a forradalommal, a szovjetekkel, a marxizmussal és a bolsevizmussal szemben abszolúte változatlan maradt”. És ekkor mi mindannyian, akik a kelet-európai parlamentek politikai iskolájában köszörűltük józanra az eszünket, szájtátva meredtünk erre a szörnyetegre és azt gondoltuk, hogy erre a nyilatkozatra a kényszerzubbony az egyetlen megfelelő válasz.
De aki a nyilatkozatot tette, az jól tudta, hogy emiatt Európában semmiféle bántódása nem lehet. Amilyen bizonyos, hogy a bolsevista Oroszországban az életével játszanék az, aki a bolsevizmus alapjaival ellenkező hitvallást tenne, olyan bizonyos, hogy ez a veszedelem nem fenyegeti a „polgári” Európában a bolsevista apostolt. Egy negyedszázaddal ezelőtt még világraszóló tréfa volt, amikor a Simplicissimus Thomas Theodor Heine pompás rajzolatában egy képet festett az eljövendő szocialista államról. A kép alatt ez a szöveg volt: „Mindjárt a szocialista állam berendezkedése után letartóztatták Bernstein Eduard elvtársat, mert Marx szobra előtt nem emelte meg a kalapját.” Akkor meg kellett fulladni a nevetéstől ezen a viccen, amely egymillió ember iszonyú halálával mért valóság lett két évtizeddel később Oroszországban. A világtörténelmi borzalmat a „polgári” Európa méltó módon megtorolta: ahol csak a lehetősége megvolt, a fekete reakciót juttatta uralomra és politikai kalandorok és harácsoló svihákok vadászterületévé tette a nemzedékek keserves munkájával kultúra alá dolgozott földet. Ahol a legkevesebb anyagi értelmű intézkedést tették a nyomorúság penészvirága, a bolsevizmus ellen, ott aratta a legnagyobb diadalait mindenféle betyárság és minden fajtájú fosztogatás a bolsevizmus ellen való védekezés és a bolsevizmustól való rettegés fennen hirdetett ürügye alatt. A „polgári” világfelfogásban, a demokráciában és a liberalizmusban való fanatikus hit ellenben sehol se szállhatott szembe a moszkovita fanatizmussal, mivelhogy régen nem volt már meg az európai emberiség szívében. És mivel az eszmék harcában a türelemnek a szkepticizmus a legbiztosabb alapja, ennélfogva e széles és mély fundamentumra helyezett türelemre százpercentes biztossággal számíthatott Trockij Európában. Nem minden kenyéririgység eszmei türelmetlenség, noha nagyon sokszor jelenik meg a világ előtt ennek az álorcájában és nem minden politikai svihákság a meggyőződés fanatizmusa, noha sokszor látjuk ebben a formában alakoskodni. De a mélységes hit a vallóját mindig türelmetlenné teszi és a marxista világfelfogás birodalmában aki nem hisz a történelmi materializmusban, vagy legalább nem mutatja, hogy hisz benne, az éppoly kevéssé lehet szakegyleti titkár vagy a társadalom egyéb funkcionáriusa, mint ahogy nem lehet sakter a zsidó hitközségben az, aki nem hiszi, hogy a disznó húsa tisztátalan és tilalmas eledel.
Valóban elkeserítő élmény és kiábrándulás, hogy Trockij, ahelyett, hogy a mea culpával örvendeztetné meg polgári szívünket, itt közöttünk is és a történtek után is hitvallást tesz a bolsevista őrület mellett. Megdöbbenünk ettől a hittől, mert érezzük, hogy nem tudunk vele ugyanolyan erejű hitet szembeszegezni, noha tudván tudjuk, hogy az eszmék harcában a meggyőződés ereje az egyetlen fegyvere a győzelemnek. Galilei könnyen visszavonhatta az ő tanát, amikor arról volt szó, hogy máskülönben kínpadra vonják és meg kell halnia. Könnyen visszavonhatta, mert hiszen amit ő hirdetett, az a természet igazsága volt, amely megmaradt igazságnak akkor is, ha ő visszavonta. De a hit igazságáért meg kell halni, ha arra kerül a sor, mert ha ezt az igazságot visszavonják, akkor megszűnik igazság lenni. Ennek csak az adja az igazság fényességét, hogy jó vagy rossz; jóságos bölcsesség vagy ostoba gonoszság, de mindhalálig hisznek benne az emberek. Vallásos hit alatt pedig nemcsak a mi vallásunk hitét kell érteni, hanem mindenféle hitet, azt is, amely a miénknek a tagadása, sőt azt is, amely mindennek a tagadása. Amit csak valaha megismertem az emberiség kultúrtörténetéből, semmi se hatott meg annyira, mint annak a török atheistának, gondolom Lecky által elmondott története, aki kivégeztetése előtt megmenthette volna az életét megfelelő nyilatkozattal, de ő inkább a halált választotta: „ámbár semmiben se hiszek és semmi hasznom nincs belőle, mégis fenntartom a véleményemet, — mondotta a siralomházban, — mert kell, hogy legyenek olyan emberek, akik meghalnak azért, amit igaznak tartanak.” Trockij konok hite érthetetlen és félelmetes ostobaság az én szememben, de ez a borzalom nem tudja eltörölni lelkemből az utálatot, amelyet érzek, amikor körülnézek és végigjártatom szemeimet azon a hitetlen társaságon, amely mind abból gazdagodott meg, mind attól jutott fényes állásokhoz és munkanélküli zsíros jövedelmekhez, hogy Trockijnak az igazsága veszedelmes ostobaság. Az a szolnoki zsidógyerek, aki ezt az akasztófa alatt, amelyre az édesapját felkötötték, Szamuellynek a szemébe vágta és azután maga is odanyújtotta a nyakát a hóhérnak, ő az, aki nekem az egész valómat megrázó módon imponál.
