Az argentinok népszerűek arról, hogy frappáns sértéseket tudnak szőni. A spanyolok például annyira szeretik az argentin „puteadas”-t, hogy még egy weboldalt is csináltak „Káromkodj, mint egy argentin” névvel.
A sértő szavak világában van egy szó, ami annyira kiemelkedik a többi közül, hogy azzal halálos csapást lehet mérni a vitapartnerre. Nehéz felépülni a támadás után. Ezt a sértést érdekes módon le lehet írni anélkül, hogy az ember megsértse az illemszabályokat.
Ez a szó a „neoliberális”.
Általában ezzel a szóval jelöli a helyi és a nemzetközi baloldal Macri elnököt és kormányzatát. De valóban neoliberális volna Macri? Vizsgáljuk meg.
A neoliberalizmus visszatér?
Körülbelül egy évvel ezelőtt Cristina Fernández de Kirchner vezetésével megszervezték a területi vezetők csúcstalálkozóját a Ferro Stadionban Buenos Airesben.
Az eseményen hosszú beszédet mondott CFK, ahol kihangsúlyozta az elnökként eltöltött éveit és – természetesen – nem mulasztotta el kritizálni Macri kormányát.
Egy passzusban, ami bejárta a híreket, CFK azt mondta:
Ritkán lehet két különböző országmodellt ilyen rövid időintervallum alatt megítélni. Idén decemberben lesz pontosan három éve annak, mióta a neoliberalizmus visszatért az országunkba. […] Ismét eladósított minket.
A közelmúltban pedig, miután megválasztották alelnöknek egy súlyos gazdasági válság idején, amit magas infláció és növekvő munkanélküliség jellemez, kijelentette: „Neoliberalizmus, soha többé!”
Az első kérdés, ami felmerül az emberben, amikor ilyen kijelentéseket olvas, hogy mit értenek „neoliberalizmus” alatt. Figyelmen kívül hagyva a baloldali vezetőket, akik szinte mindenkit megvádolnak azzal, hogy neoliberális, nem lelünk sok olyan emberre, aki „neoliberálisnak” nevezi magát. Ami azt illeti, semmilyen releváns mű vagy gazdasági tan nem viseli ezt a nevet.
Ami létezik, az természetesen a liberalizmus a szó klasszikus értelmében, ami amellett érvel, hogy minél nagyobb az országok gazdasági szabadsága, annál nagyobb jómódban fognak élni a polgárai.
A neoliberalizmus tehát egy torzítás, amit bizonyos csoportok használnak, hogy hiteltelenítsék a liberális eszmét és mindenekfelett az uralkodók hatalmát korlátozó, ésszerű politikai intézkedések sorozatát.
Ha van valami, amit folyton megemlítenek azok, akik folyamatosan a neoliberalizmusra hivatkoznak, akkor az a „washingtoni konszenzus”, egy tíz észszerű gazdaságpolitikai elvet tartalmazó lista, amit a közgazdász, John Williamson állított össze 1989-ben. Williamson összefoglalta egy dokumentumban azokat a fő javaslatokat, amiket az amerikai pénzügyminisztérium, az IMF és a Világbank tett a gazdasági problémával küzdő országoknak.
Ezek az intézkedések volnának a hibásak Argentína jelenlegi helyzetéért? Ha elemezzük a konszenzust, találhatunk vajon némi igazságot abban, hogy megbukott a „neoliberalizmus”?
A Williamson által összeírt javaslatok között költségvetési fegyelmet, kereskedelmi nyitottságot és az állami cégek privatizációját találhatjuk. A javaslatok összefoglalásra kerültek az alábbi táblázatban.
A táblázatban azt is láthatjuk, hogy milyen mértékben követte a javaslatokat Mauricio Macri és Cristina Fernández elnöksége.
| A "washingtoni konszenzus" támogatása | ||
|---|---|---|
| Gazdaságpolitikai irányelv | Mauricio Macri | Cristina F. de Kirchner |
| Költségvetési fegyelem (kiegyensúlyozott költségvetés) | Nem | Nem |
| Az állami támogatások csökkentése az egészségügyön, oktatáson és infrastruktúrán kívül | Részben | Nem |
| Adócsökkentés | Részben | Nem |
| Piac által meghatározottt kamatláb | Igen | Nem |
| Versenyképes devizaárfolyam | Igen | Nem |
| Kereskedelmi nyitottság | Nem | Nem |
| A tőkebefektetési korlátok eltörlése | Igen | Nem |
| Az állami cégek privatizációja | Nem | Nem |
| Dereguláció | Részben | Nem |
| Tulajdonjogok biztosítása | Nem | Nem |
Ahogyan azt láthatjuk, Cristina elnöksége teljesen anti-neoliberális volt, ha a neoliberális alatt az úgynevezett washingtoni konszenzus követését értjük.
CFK – főleg a második terminusa alatt – abszolút megszegte a dokumentum minden egyes pontját. Mesterségesen szabályozták a kamatokat és a devizaárfolyamot. Korlátozták a devizakereskedelmet, a kamatlábak pedig kitartóan infláció alatti szinten mozogtak.
A privatizáció területén CFK pontosan az ellentettjét csinálta. Férjével és hivatali elődjével, Néstorral együtt államosították többek között a vízműveket, a teljes magánnyugdíjrendszert, a postát és az Aerolínas Argentinas légitársaságot.
Ugyanez történt a költségvetési fegyelemmel is. Cristina kormánya a GDP 0.5%-os költségvetési többlettel vette át a gazdaságot 2007-ben, amit elnöksége végére 5,9%-os államháztartási hiánnyá alakítottak.
Néhány szocialista talán úgy érvelne, hogy bizony nagyon jó dolog az ellentétét csinálni annak, amit a „konszenzus” javasol. A gazdasági teljesítmény azonban CFK elnöksége alatt rettentően rossz volt. Az infláció évente átlagosan 30% volt, az egy főre eső növekedés nulla volt, a szegénység pedig növekedett.
Macri neoliberalizmusa
Cristinával ellentétben Macri nem szegte meg a konszenzus összes javaslatát. Ebből a szempontból logikus, hogy Cristina neoliberálisnak nevezi. Hozzá viszonyítva Macri az osztály legjobb tanulójának tűnik.
Azonban amikor az ember megvizsgálja az elnök által hozott intézkedések részleteit, azt találja, hogy a neoliberális recept legalább négy pontját nem teljesítették, három másikat pedig csupán részben vittek végbe.
Javult például a tulajdonjogok védelme, de az állam 2018 óta arra kényszerít minden magánvállalkozást, hogy kötelező bónuszt fizessen a dolgozóinak. 2018-ban továbbá semmissé tették a törvényt, ami 2016-ban eltörölte az exportadókat, ezzel egyaránt semmissé téve minden előrelépést a tulajdonjogok területén.
Ami a szabályozásokat illeti, épp most hajtották végre a légiközlekedési ipar deregulációját, de csak annyira, hogy beléphessen néhány alacsony költségű légitársaság.
A Macri kormány alatt semmilyen privatizáció nem történt és a tableteket és a notebookokat leszámítva semmilyen kereskedelmi nyitottságról nem beszélhetünk.
Az állami kiadásokat tekintve igaz, hogy eltöröltek vagy markánsan csökkentettek néhány állami támogatást, ezt azonban bőségesen ellensúlyozta a kiadások növekedése más területeken.
Végül és a fentiek miatt az állami költségvetés az, ahol Macri még CFK-nél is rosszabbul teljesített. Nem csupán nem csökkentette a CFK-től örökölt hiányt, hanem növelte azt az elnöksége első évében és egészen addig képtelen volt csökkenteni, amíg be nem köszöntött a krízis.
Igazából ez volt a Macrista gazdaságpolitika Achilles-sarka. Addig növelte az államháztartási hiányt, amíg többé nem lehetett finanszírozni azt.
Tehát összefoglalva sem a neoliberalizmusra, sem a washingtoni konszenzusra nem lehet ráfogni Argentína jelenlegi krízisét. Ami azt illeti éppen az vezetett a krízishez, hogy képtelenek voltak követni a konszenzust, főleg a költségvetési fegyelemmel kapcsolatos első pontot.
Argentína nem a piaci kudarc bizonyítéka, hanem – ismét – az ellentétének a bizonyítéka.