Az újságban megjelent hátborzongató fotográfiai felvételen a kormánykerékre borulva ül az autóban egy hulla: annak az úriembernek a holtteste, aki gondtalan jólétben élte az ő derült napjait, mígnem egy ostoba suhanc csak úgy játékból agyon nem lőtte őt is és a mellette ülő életvidám és életet szerető feleségét is. Egyetlen lövéssel, amelynek végzetessége a véletlennek oly páratlan gonoszsága volt, aminőt csak a balsors tud produkálni, ha a hatalmának fitogtatásával meg akarja reszkettetni az emberek szívét, egyetlen lövéssel kioltotta az életüket ez a kamasz, akinek mindenki elhiszi és mindenki el is hiheti, hogy nem az volt a szándéka, amit elkövetett, hanem csak az, hogy kipukkassza a száguldó automobil kerekének a gummi abroncsát.
Azután jöttek a szokványos vezércikk-elmefuttatások, amelyek a saját világfelfogásuk szerint kommentálják ezt az eseményt. Az egyik a mai fiatalság lelki züllöttségét siratja és olyan világfelfogásra való fokozottabb nevelést és olyan emberkormányzást sürget, amelyről mások tisztán látják, hogy éppen annak a gyümölcse ennek a sihedernek a gonoszsága. A másik a kultúránk sajnálatos elmaradottságát hívja tetemre, pedig hát világos, senki előtt nem olyan világos, mint mi előttünk, akik ez idő szerint itt élünk a földgömbnek ezen a darabján, hogy a vásottság, a gonoszság, a lelketlenség, az embertelenség és a bőrében nem férő komisz ripőkség egyáltalában nincsen az iskolázatlansághoz kötve. Mi láttuk, hogy minden iskolát kijárt kesztyűs kezű uraságok olyan szörnyűséges kegyetlenségeket képesek saját kezűleg végrehajtani, amikre hiába akarna valaki analfabéta cigány kutyasintéreket rábeszélni vagy akár rákényszeríteni. Még nincsen is a nyilvánosság előtt föltárva, hogy miféle individuum az a 16 éves kölyök, de előttem egészen valószínűnek látszik, hogy egyáltalában nem a korának megfelelő iskolázottság hiánya az, amelynek a rovására volna az ostoba vásottsága írható.
A napokban halt meg Amsterdamban Scharf Móric, akinek a romlottsága fölött a tiszaeszlári vérvád idejében az egész emberiség elképedt. A bűnper befejezése után és életében még egynéhányszor tett arra kísérletet ez a Scharf Móric, hogy elmesélje Eötvös Károlynak, a nagy per világhírű ügyvédjének, hogy tulajdonképpen hogy is volt hát az a dolog, mi volt a magyarázata az ő érthetetlen gonoszságának? De Eötvös Károly soha nem akarta meghallgatni és magam is fültanuja voltam éppen akkor, amikor principálisom a nagy perről szóló könyvét írta, hogy Scharf Móriccal egy itthoni látogatása alkalmával mindenféléről édesen elbeszélgetett, de amikor Scharf Móric megint el akarta kezdeni mesélni a nagy titok leleplezését, akkor Eötvös Károly véget vetett a beszélgetésnek. És amikor ennek az okát tőle megkérdeztem, akkor azt felelte, hogy nem kíváncsi Scharf Móric magyarázatára, mert ő azt jobban tudja, mint Scharf Móric. És én éppen ilyen megbízhatatlannak és közömbösnek tartom annak a bánfalvai kőművestanoncnak a saját vallomását végzetes csínyjének az indokai felől. Mert ő ezt nem tudja, neki fogalma sincs róla. Nekünk kell ezt jobban tudnunk, akik vele egyazon világban éljük le az életünket.
Feneketlen gyűlölködés a mi egész társadalmunknak a vezérlő eszméje és erre nem kell a gyerekeket külön tanítani, mert nemcsak az anyatejjel szívja be magába, hanem minden lélegzetvétellel a levegőből is, amely meg van vele mérgezve „Gyűlöld felebarátodat!” — ez az erkölcsi parancs lett úrrá a világunkban. Ez a gyűlölet butít és aljasít és nem áll meg azon a vonalon, ahova korlátozni szeretnék, hanem úgy terjed tova, mint a mérges gázok, amelyek láthatatlanul viszik a halált minden régióba. Régóta már csak az irodalom dohos kamráiban elraktározott emlékekből ismert undok osztálygőg, foglalkozásgőg, felekezetgőg, hivatalgőg, pénzgőg a legláthatóbb gyümölcse ennek a lelkiségnek, amely a maga részéről újból csak gyűlöletet, acsarkodást és bosszúvágyat érlel az emberek lelkében. A természetes fejlődés által kitermelt középkori kasztszellem öntudatlanul működő erejének tudatos reneszánszát látjuk magunk előtt az egész vonalon amerre csak a szemünk ellát a társadalomban. Az alulmaradottság, a szegénység, a kitaszítottság reménytelensége emiatt majdnem az indiai tökéletességnek és véglegességnek a fokát éri el és ezáltal sátáni méretűvé fokozza a gyűlöletet. Olyan világba jutottunk a Krisztus utáni huszadik század harmadik évtizedében, amelyben ha vaskezekkel nem tartaná a hatalom a gyeplőt az emberek szájában, a legrövidebb idő alatt fenevadak módjára esnének egymásnak ugyanannak a társadalomnak a tagjai. Az ősi arab mondás, hogy a lovon járó ember soha se lehet a gyalogjáró emberrel igazi barátságban, Amerikában is igazság és ott is fokozottabb mértékben vonatkozik az automobilon járó és gyalogjáró emberek egymás közötti viszonyára. De Amerikában, hacsak patologikus jelenségképpen nem, másként nem lehet elképzelni olyan fiatalembert, aki az öregektől tanult érzés alapján utána hajítson vagy utána lőjjön az előtte elfutó automobilnak, mert ha ő maga még nem is tartozik az autónjárók közé, de többé-kevésbé közeli lehetőségek vannak arra nézve, hogy ő is azok közé kerüljön. Ennek végleges és tökéletes lehetetlensége csak angyalok között nem szül irigységet és gyűlöletet.
Ámde az embereket nem nevelik angyaloknak, hanem amit csak látnak maguk körül, minden a gonosz indulataikat fűti és duzzasztja. A háború előtti tavaszon befutott az udvarunkba egy veszett kutya és megharapta a lovunkat, amely pár nap múlva szintén megveszett és borzalmas kínok között vergődött. Agyon kellett volna lőni, de se az udvarunkban, se a szomszédságban, se az ismerősök között nem találkozott ember, akinek szíve lett volna belelőni a szegény állatba. Néhány esztendő múltán ugyanabban a faluban előkelő urak vasbotokkal, szekérláncokkal és puskatussal vertek agyon minden következmény nélkül családapákat, akiket semmiféle bíróság semmiféle bűncselekményben nem talált bűnösöknek. Hát persze, aki az Olympusz magaslatának a bölcsességével tekint alá a világra, az minden fölött bölcs megértéssel tud ítéletet mondani. Csakhogy az emberek nem az Olympuszon laknak, hanem idelent a mérges gőzöket lehelő mocsarak mélységeiben, amiket csak a legszeretetteljesebb és legodaadóbb munkával lehet a századok folyamán a civilizáció és emberség termőföldjévé művelni. Az emberek nem bölcsek, mert abban a szomorú átokban fogantatnak, hogy a bölcsességet csak keserves erőfeszítések útján tanulhatják meg, míg ellenben az ostobaságuk velük születik.
Az a buta siheder azért lőtt az autó után, mert ha nem is pontosan ugyanebben a formában, de valamennyien ezt csináljuk az élet egész területén és erre neveljük a gyermekeink lelkét. Amikor Molnár Ferencre a nyelvüket öltögetik csak azért, mert az írói hírneve világraszóló, vagy amikor egy ártatlan kislány után mocskos szavakat kiabálnak csak azért, mert őt Európa legszebb leányává koszorúztak Párizsban — mi egyéb ez, mint ugyanaz a vásott gonoszság, amely ki akarja pukkasztani az automobil abroncsát? Pár évvel ezelőtt egy község, amelynek az útait gyümölcsfák szegélyezték, elrendelte ezeknek a fáknak a kivágását és akácfákkal való helyettesítését, mivel a gyümölcsfák gyümölcsét az emberek úgyis mindig ellopkodják. Senki se mondotta meg ama falu gyermekeinek, hogy ez ugyanolyan buta gonoszság, mint az autónak, amelyben nem ülünk benne, utána lőni, hogy kipukasszuk a kerekét. De nem is kell, hogy valaki megmondotta légyen ezt nékik, mert ennek a belátásához már bizonyos bölcsesség kell, amely nem okvetlenül van meg egy falunyi embercsoport valamelyik tagjában. De a lelkületet, amely ezt a határozatot diktálta, ezt öröklik és elsajátítják a gyermekek és csak újabb tanúbizonysága az ostobaságunknak, ha azután álmélkodunk és tépelődünk fölötte, amikor ennek a tőlünk öröklött lelkületnek valamilyen váratlan megnyilatkozását látjuk magunk előtt. Nem vesszük észre és nem akarjuk tudomásul venni, hogy magunknak és a társadalmunknak a tükörképe vicsorog reánk az ostoba gonoszság képében. Az én bácskai szülőfalumban élt egy jómódú és közismerten gyenge szellemi képességű zsidó, aki azonban mégse volt annyira ostoba, hogy a fiából okos embert ne akart volna faragni. Oda adta tehát egy közeli városkában lakó, bölcsességéről és kiváló pedagógiai képességeiről ismert rabbinushoz tanításra. Néhány hónap múlva elment érdeklődni, hogy mi a mester véleménye a tanítványról. Az okos rabbinus, aki se hazudni nem akart, se az igazság feltárásával a jól fizető tanítványt nem akarta elveszíteni, az apa kérdésére a következő feleletet adta: „Csak annyit mondhatok magának, kedves Klein úr, hogy kívánom istentől, bár az én fiam úgy hasonlítana énhozzám, mint ahogy a maga fia magához hasonlít”.
