Nem, tisztelt fiatal urak, ezt a plakátot nem lett volna szabad kiragasztaniuk az utcasarkokra. Életerős, büszke ifjú daliáknak minden elképzelhető szempontból tilos önmagukról a legteljesebb nyilvánosság előtt olyan bizonyítványt kiállítani, hogy a numerus clausus intézményéhez azért ragaszkodnak, mivel a zsidó ifjak ügyesebbek náluk. Hiszen, hogy ez az egyébként meglehetősen alaptalan és csak egyesekre nézve alapos aggodalom a numerus clausus szülőanyja, ezt enélkül is tudta mindenki, még az is, aki nem hitte el ama Marx Károly nevű nagysörényű zsidónak a megállapítását, hogy minden ilyen idealisztikusan puffogó szólamok mögött egészen közönséges anyagi érdekek lapulnak. Senki előtt se volt az titok, hogy mit jelentenek azok a dühös szavalások, hogy a zsidókat hátra kell szorítani, mert ők csinálták a háborút és ők is vesztették el, hogy ők destruálták a közszellemet, hogy ők voltak a bolsevizmus kvártélycsinálói és haszonélvezői. A kilencedik életévtől kezdve tudta mindenki, hogy ezek mögött a tirádák mögött az a képmutatás rejtőzik, amelyet az angol puritánokkal kapcsolatban így fejezett ki a minden képmutatást tüzes vassal megbélyegző Macaulay: Jézus Krisztust mondanak és gyapjút gondolnak.
A képmutatás azonban a civilizációnak mindenkor igen fontos etapja volt. Az emberiség egyik legnagyobb szelleme, akinél mélyebben kevesen hatoltak bele Isten legkülönösebb teremtményének, az embernek a történetébe, ő hívta fel a figyelmünket arra, milyen nevezetes haladás, amikor a gonoszból képmutató válik. A képmutatás már jelentékeny bók és koncesszió az igazság irányában, mert már csak egy mozdulat: a hazugság fátyolának föllebbentése választja el az igazság diadalától. Fiatal uraim, ez a plakát súlyos visszaesés a képmutatásból a leplezetlen indító ok nyilvános fitogtatásába és mint ilyen, súlyos taktikai hiba, amire figyelmeztethették volna a tapasztalatlan ifjakat azok a vén dominusok, akik helyeslő ellenjegyzéssel látták el ezt a plakátot, közöttük Teleki Pál gróf is, aki — ha emlékezetem nem csal — egyszer ki volt küldve a külföldre eloszlatni azt a tévhitet, mintha a numerus clausus a zsidók ellen irányulna. Ha így van is, nem baj Teleki gróf úr, olyan világot élünk, amikor az ilyen — hogy is mondjam csak?! — amikor az ilyen csekély kis következetlenségek mit sem árthatnak egy előkelő politikus presztízsének.
Tehát most már nyíltan is ki van mondva: a zsidó gyerekek ügyesebbek, emiatt kell őket kirekeszteni az élet versenyéből. Ámde létezik egy elavult teória, amely szerint a hazának és a haza boldogulásának éppen az ügyesebbekre van szüksége, nem pedig az ügyetlenebbekre. Ez az elavult teória, amelyet gumibotokkal se lehet kiverni az emberi agy logikájából, arra az igazságra támaszkodik, hogy az ügyetlenebbeket az ügyesebbek versenyétől megvédelmezni annyi, mint az ügyetlenséget mesterségesen tenyészteni. És ez kiválóan hasznos principum lehet azok szempontjából, akik kiragasztják az utcasarkokra és a hirdetőoszlopokra a saját ügyetlenségükről a bizonyítványt, de ki meri azt állítani, hogy ugyanolyan hasznos ez a népek versenyében álló és az érvényesülésért küzdő haza szempontjából?! A falunkban volt egy futballcsapat, amelynek mindenkinél összehasonlíthatatlanul legügyesebb játékosa véletlenül egy zsidó fiú volt és akárhová ment a csapat versenyezni, ennek az ügyes zsidógyereknek a tehetsége által mindenünnen hazahozta a győzelem pálmáját. De jött az idők szellemének dicső fordulása és a zsidó fiúnak ki kellett lépnie a csapatból. A csapatnak minden egyes tagja avanzsált, ezzel a szerencsés változással. Aki eddig csak második volt a sorban, az most az elsőnek a dicsőségét élvezte, a harmadikból második lett és így tovább. Mindenki egyszerre meggyarapodott rangban és tekintélyben, csak éppen a csapat lett gyöngébb és véget ért a diadalainak sorozata.
Aztán mit gondolnak, fiatal urak, megfelel az a lovagiasság szabályainak nyilvánosan kijelenteni valakiről, hogy nem állok ki vele az élet tornájában verekedni, mert jobban verekszik nálam? Kár volt akceptálni annak az öreg dominusnak a szofizmáját, aki a talán-tán megmozduló fiatal lélek lovagiasságát megnyugtatta önökben azzal a sánta hasonlattal, hogy a lóversenynél is meghendikepelik a könnyebben futó lovakat. Hohó! Ez a hasonlat nemcsak hogy sántít, de nincsen neki se keze, se lába. A lóversenynél a verseny a fontos, nem pedig a cél. Ott, ahol a cél a fontos, ott nem hendikepelik meg a futni induló lovakat. Aki három lovasküldöncöt indít a legközelebbi városba, hogy a sürgősen szükséges orvosságot az hozza meg a patikából, aki a leggyorsabban megjárja az utat, az nem fogja jobban megterhelni a legkönnyebben futó lovat csak azért, hogy a verseny egyenlő feltételek között folyjon le. És az élet versenye, amelyből az ország üdve fakad, ilyen abszolút értelmű verseny, nem pedig lóversenytéri játék. Az élet versenyében az ügyesebbnek az útját kell egyengetni, ha súlyt helyezünk a versenynek az egész összességre nézve fontos sikerére. De ha ezt nem is követeli senki, az magától értetődő követelmény, hogy az ügyesebbeket a versenyből ki ne rekesszék és tehetségeinek érvényesülését meg ne nehezítsék. Vagy ha megteszik, ne merjék ezt az eljárást az ország érdekében állónak hirdetni, hanem tessék nyíltan és bátran megmondani, hogy az országra nézve súlyosan káros ugyan ez az eljárás, de miránk nézve hasznos és ezért ragaszkodunk hozzá. Öntsünk uraim tiszta vitriolt a pohárba!
Mit jelent már ezek után annak a ténynek a leszögezése, hogy ez a szellem a barbárságnak a szelleme, amely a nagyszerű német nemzet inferiorisabb lelkületéből árad szét délre és keletre, többek között a magyarság felé is, amelynek évszázados büszkesége volt, hogy ez ellen a németség ellen meg tudta óvni a szellemét. Az egész világon csak a németek között lehetséges az, amit el se hinnék senkinek, ha nem a magam két szemével olvastam volna és emlékül el nem tettem volna magamnak a bécsi Reichspost 1922. december 10-i számát, amelyben a bécsi egyetem akkori rektora, Prof. Karl Diener cikkezett arról a kérdésről, hogy az orvosi fakultáson a docensek túlnyomó részben zsidók. „In dieser Richtung — írja teljes komolysággal és teljes méltatlankodással a rektor úr — dürfte es indessen schwer sein Abhilfe zu schaffen, so lange infolge der geltenden Habilitationsvorschriften ausschliesslich die wissenschaftliche Qualifikation für die Habilitation eines Privatdozenten massgebend sein darf.” Csakhogy a németség világában megvan a kellő számú komoly rendreutasítás és a kellő mennyiségű harsogó kacaj az efféle öncsinálta szegénységi bizonyítvány ellen és továbbra is megmaradnak irányadó szabályképpen azok a rendelkezések, amelyek szerint kizárólag a kvalifikáció dönti el, hogy ki legyen a docens az egyetemen.
És nincsen-e vajon a sok öreg dominus között olyan, aki a nemzetgazdaságtan tudományában annyira járatos volna, hogy megmagyarázná a fogékony lelkű fiatalságnak, mennyire téves a felfogásuk. Aki megmagyarázná, hogy egy társadalomban nem örökre adott mennyiség a megélhetési lehetőségeknek e pillanatban meglévő kvantuma, hanem hogy ez csodás mértékben fokozható és fokozódik is a gazdasági és kulturális fejlődéssel. Aki rámutatna, hogy olyan községekben, ahol ötven év előtt még nem volt orvos, ahol harminc évvel ezelőtt csak szegényesen tengődött egy orvos, ott most három él meg tűrhető körülmények között. Hogy három évtizeddel ezelőtt járásbírósági székhelyek voltak ügyvéd nélkül, míg most sorra telepednek le a nagyobb községekben az ügyvédek és találnak tisztességes megélhetést. És hogy tehát semmi egyebet nem kell mindannyiunk megélhetése és boldogulása érdekében tennünk, mint mindannyiunknak összefognunk az ország gazdaságának és kultúrájának az emelése érdekében. Vagy ha a közgazdaságtanban járatos öreg dominusok elmulasztják ezt a kötelességüket az ifjúsággal szemben, amelynek szeretetére méltatlanná teszi őket e mulasztásuk, nincsen-e az öregek között, aki a vallásnak a biztatását tudná beleönteni a bátortalan ifjakba? Egy ihletett pap, aki fölemelné a lelküket és a Gondviselés ragyogó napja felé repeső szívükbe beleoltaná azt az erős hitet, hogy nem kell nekik félelemből a halálos bűnök legnagyobbikát, a másokkal szemben való szenvedésteljes igazságtalanság bűnét elkövetniök, mert nincsen okuk a félelemre: a jó Isten, aki bárányt ad, ad hozzá legelőt is.
