A fedett uszodában egy fiatalember azzal szokott szórakozni és a publikumot is szórakoztatni, hogy tótágast állva a kezein körül-körül sétálja a nagy medencét. Úgy jár a kezén, mint más a lábán és amikor nézem, arra gondolok, hogy kellő gyakorlattal talán így is berendezhetnénk a világot, hogy a fejünk legyen lefelé és a talpunk fölfelé. Hát hiszen berendezni berendezhetnénk, csak megélni volna bajos ilyen módon, mert százezer esztendő kellene hozzá, amíg a lábunk elérné azt az ügyességet, amelyet a kezünk magával hoz a világra, hála azoknak az eltelt százezer esztendőknek, amelyek ezt a csodálatos szerszámot kialakították. Mindaddig vígan járkálhatnánk a fejünk tetején, amíg fel nem emésztettük azokat a készleteket, amelyeket az előbbi nemzedékek, a lábukon járó nemzedékek fölhalmoztak részünkre. Ennek elfogytával mérhetetlen nyomorúságba jutna a világ, egymást ennék meg a tótágast járó emberek, amíg megint eszükbe nem jutna, hogy a lábukra álljanak és a természet által előírt helyzetben éljék az életüket.
Pedig annak a fedett uszodabeli ifjúnak a példája rohamosan tért hódít az egész világ gazdasági életében. A politikai életben is és a társadalmi életben is, de különösen a gazdasági életben, ahol hovatovább szabály lesz a teljes felfordulás, a természet törvényeinek, a matematikának, a gazdasági sztatikának és a józan ész logikájának teljes negligálása, amely már olyan méretű, hogy teljesen egyenlő értékű a tótágast állással. A legnagyobb forradalma az volt az emberi fajnak, amikor négykézlábról fölegyenesedett és ezzel a szenzációs gesztussal sokszorosan kitágította a látókörét. Annyira kitágította, hogy végül már családot, társadalmat és államot alapított és amikor még ennél is tágabbá vált a látóköre, akkor már az államok határait is átlépte és megcsinálta a nemzetközi gazdaságot, ezt a bámulatra méltó módon egyszerű és mégis mesésen komplikált szervezetet, amely minden képzeletet meghaladó módon nagyszerű szolgálatokat tett az emberiségnek. A nemzetközi gazdaság megvalósította Isten akaratát, aki egészen bizonyosan nem akart a földgolyóból egyik népnek nagyobb jólétet ajándékozni, mint a másiknak, hanem csak az lehetett a szándéka, hogy minden népnek egyforma boldogulása legyen a földön. Miként a szentírásban mondja: Íme néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén… De ha maga a Teremtő se tudta megvalósítani ezt az ő szándékát, megvalósította azt a nemzetközi gazdaság, amely lehetővé tette, hogyha a földgömb túlsó oldalán egy zseniális agyvelőből kipattant egy termékeny technikai gondolat, annak a gyümölcsét azonnal élvezhette a földgömbnek emezen az oldalán is minden eldugott faluban minden ember. A nemzetközi gazdaság tette lehetővé, hogy a földgolyó termékeny területei éppen úgy teremjenek a sivatagok lakóinak, mint magának ama termőföld telekkönyvi tulajdonosának. A világgazdaság szabadon szárnyaló nemzetközisége által váltunk valamennyien, mi szegény nincstelen és gyámoltalan proletárok tengerentúli földrészek gyomrában elrejtett és onnan feltárt kincsek birtokosaivá azáltal, hogy a magunk szűk körében teljesítettük a mi szerény kötelességünket. Egy ember itt kapálgatott a földecskéjén és ezáltal az ausztráliai preriken termett gyapjúba öltözhetett, egy kis csitri leányka, akinek a szellemi nívója alig haladja meg egy szép kis cica intelligenciáját, megtanult írógépen kopogtatni és ezáltal a maga szolgálatába állította a szicíliai narancstenyésztőt éppúgy, mint azt a végtelenül igénytelen kínai családot, amely a selyemhernyókkal vesződik, hogy ő Budapest utcáin Manchesterben szőtt selyemharisnyában csodáltassa meg formás lábacskáit. Soha egymást nem látott, egymásnak a létezéséről semmit se tudó emberek szolgáltak egymásnak anélkül, hogy erről halvány sejtelmük lett volna. Sőt, ami több, ami a legtöbb, ami Isten jóságán és az angyalok szelídségén és segítő készségén is túltesz: a zseniálisok zúgolódás nélkül dolgoztak a korlátolt képességűekért, a szorgalmasak a lustákért, a takarékosak a tékozlókért. Az emberek gonosz dúvadak voltak, de a nemzetközi gazdaság akaratuk, szándékuk, sőt tudomásuk nélkül szent altruistákat csinált belőlük. Egy sötétlelkű franciaföldi Harpagon, aki előtt éhen halhatott volna egy azonos vérbeli és hát még egy vadidegen fajbeli szegény anya gyermekével a karján, semhogy egy fillért dobjon néki vagy egy karéj kenyeret, összekuporgatott pénzét kölcsönkötvénybe fektette, amelynek az értékét a kibocsátó bank a föld túlsó oldalán fekvő vállalatnak adta kölcsön és munkához és keresethez juttatta ugyanazt azt anyát, akinek íme a megélhetését biztosította ama Harpagon a pénzkereső életével és zsugoriságával. Emberré tett az embert, sőt emberfölötti emberré, kinek szárnyai voltak, kinek karja át tudta karolni a földgömböt, akinek a szeme belelátott a végtelenbe, hallása előtt megszűnt az időnek és a térnek a távolsága és hangja áthatolt az óceánon. Miként írva vagyon a bibliában: Óriások valának a földön.
Azután egyszerre csak elkezdtek az emberek tótágast állani és rohamos tempóban, csaknem máról holnapra megszüntették a világgazdálkodás minden dicsőségét. Elkezdtek gondolkozni és miután buták voltak, nem érték föl ésszel az apáiktól örökölt nagyszerű gépezetnek, a világgazdaságnak a szellemességét és dicsőségét. Rájöttek, hogy az ő munkájuk gyümölcsét mások élvezik és rejtve maradt előttük az a valóság, hogy ők viszont a mások munkájának a gyümölcsén édelegnek és hogy ez a kölcsönösség, ha akadálytalanul érvényesül arra a csodálatos eredményre vezet, hogy mindenki többet élvez a más munkájának a gyümölcséből, mint élvezhetne a magáéból, mivel ha nem így volna, egy percig se állana meg a kölcsönösség. Amíg el nem kezdtek ezen gondolkozni, addig automatikusan hullott az ölükbe az áldás a világgazdaság szabad működésének a jóvoltából. Mihelyt pedig elkezdtek rajta gondolkozni, a saját csirkeeszük logikája alapján elkezdték korlátozni ama technikai remekműnek, a világgazdaságnak a működését és hivatalnokok belátásával próbálták helyettesíteni a Teremtő bölcsességét. Erre nap-nap után szűkebb és szűkebb lett a világuk és még senki se tudja, hogy hol fog megállani a kultúra süllyedése. A mi szemeink még kápráznak a fénytől, amelynek látói voltunk, még nem is tudjuk, hogy máris milyen mélységbe jutottunk. Egy egész világ kultúrája nem tud rövid napok vagy évek alatt tönkremenni. Még lehet vitatkozni az „Untergang des Abendlandes” okfejtésével, miként Symmachus is vitatkozott azokkal, akik a római kultúra alámerüléséről fecsegtek Theodosius császár ragyogó korszakában. A világváltozásoknak nincsen olyan fix fordulópontja, mint ahogyan azt később a történetírók az egyszerűség okáért meg szokták jelölni: „1800-ban a francia nyelv hanyatlani kezdett” — mondotta felolvasásában egy akadémikus. „Hány órakor?” — szólt közbe a hallgatóság soraiból Hugo Viktor. Az időpontot nem lehet megjelölni, csak azt lehet biztosan tudni, hogy kultúránk az árucikkeknek, a tőkéknek és a személyeknek szabad mozgására, csaknem automatikusan önkéntelen áramlására volt alapítva. Amilyen mértékben ez a szabad áramlás korlátoztatik, olyan mértékben hanyatlik alá a kultúra és jön a helyébe egy másik, amelyről festhetünk magunknak rémképeket, vagy amely felől táplálhatunk ragyogó ábrándokat, de bizonyos, hogy más lesz, mint ami volt és bizonyos az is, hogy szűkebb lesz, szegényebb, szürkébb, kislelkűbb, garasosabb. Amelyben a gazdagok gazdagsága fölényesebb és a szegények szegénysége véglegesebb és megalázottságuk teljesebb lesz, mint volt abban a világban, amelyben Párizs vásárcsarnokai számára a kiskunmajsai hetipiacon szedték a tojást és az Atlanti-óceánon úszó csodavendéglők olyan kultúraszomjas embereket szállítottak egyik partról a másik partra, akik tanári fizetésükből vagy kétkezi keresetükből fedezték ama vágyuk megvalósításának a költségeit, hogy megismerjék az idegen világokat vagy hogy a földgömb másik részén érvényesítsék a szorgalmukat és képességüket.
Most ellenben az „autarkiák” és a „tervgazdálkodások” világa fog következni, amelyben alig egy-két év alatt máris eljutottunk oda, hogy nemzetközi árucseréről komolyan nem lehet benne beszélni, hogy „támogatni” kell a termelőket, hogy hivatalosan is a kecskeméti öreg templom szépen szóló nagyharangjára állítanak ki utalványokat a hitelezők részére, hogy egyszerűen elkobozzák az emberek értékeit, hogy vasutakat tartanak fenn, de megtiltják, hogy aki utazni akar, pénzt vihessen magával és a többi, és a többi. Drága öreg latin tanáromra, a poétalelkű Jánossy Bódi bácsira kell emlékeznem, aki egész ártatlan életét azzal töltötte el, hogy rímes alexandrinusokban fordította az Odysseát és az Iliást és ha valaki a latin órán valami nagy bakot talált lőni, akkor siránkozó hangon adott kifejezést megvetésének: „ó nyomorúság ecetben!” és egy kis szünet után még hozzátette: „tormával!”
