Gandhitól keletre

Minden oldalról és százféle szempontból lehet azt vizsgálat alá vonni, ami Indiában történik, de a világnak erről a tájékáról nézve, ahol ezek a sorok íródnak, a legfeltűnöbbnek az látszik benne, hogy ami történik, az történhetik. India Angliának a „birtoka” és ezen a birtokon több ezer ember összegyülekezhetik tanácskozni afölött, hogy Indiát függetlenítik Angliától. Mi ismerünk a művelt Európában olyan helyeket, ahol ez nem volna lehetséges, de ennél még valamivel kevesebb se. Például még az se, hogy a föld munkásai gyűlést tartsanak olyan egyesület alakítására, amelytől szomorú sorsuk javulását vélik várhatónak. A jogok tiszteletének és az önfegyelmezettségnek milyen magas foka kell ahhoz, hogy az állítólag „uralkodó” angol hatalom ily fölséges nyugalommal nézze ezt az ellene irányuló felvonulást, amelyet valamivel plauzibilisebben hangzó indokolással lehetett volna betiltani, mint azzal, hogy „az egybehívók nem nyújtottak kellő garanciát a gyűlés nyugodt lefolyása tekintetében”, vagy hogy „a gyűlés megtartására kijelölt helyiség közegészségügyi szempontból nem megfelelő nagyobb tömeg befogadására” és hasonló egyebekkel, amiket mi annyiszor hallunk, hogy már elvesztettük velük szemben a felháborodási képességünket.¹

A legcsekélyebb mértékben se vagyunk róla meggyőződve, hogy amennyiben a pánindiai kongresszus határozata teljesedésbe menne és India függetlenítené magát Angliától, akkor az önálló Indiában is lehetséges dolog volna ez a szabadság, amely az „angol rabság” alatt íme biztosítva van az indusoknak. Sőt mi tanult példák alapján szentül hisszük, hogy a szabad és független Indiában egymás belét gázolnák ki az emberek és ezerféle jogcímet találnának ki arra, hogy a másiknak, akinek az egyik osztály, rend, kaszt, felekezet, faj a nyakára nőtt, mert nem lehetnek ugyanolyan jogai, mint a felülkerekedetteknek. Szívünkben kiáltó visszhangja támad minden sóhajtásnak, amely szabadságjogokért száll a föld bármely pontján a mindannyiunkat beborító magas egek felé. De csak szánakozás érzete fakad a lelkünkben, amikor a szabadság szent nevében látjuk egy sokszáz milliónyi nép feltartóztathatatlan mozgalmát, amelynek a végső eredménye siker esetében csak a rabságnak az a baromi változata lehetne, amely a magára hagyott Indiában egész bizonyosan elöntené az embereket. Az angoloktól akarják magukat függetleníteni a szerencsétlenek és Anglia egész lakosságát meghaladó számban vannak közöttük olyan honfitársaik, akiknek csak azért, mert alacsonyabb kaszthoz tartoznak, egyetlen érintése tisztátalanná tesz, mint valami métely. „Szabadok” akarnak lenni egy olyan kultúrától való függéstől, amelyben íme akadály nélkül agitálhatnak e „szabadulás” érdekében, hogy azután háborítatlanul élhessenek a saját erkölcseiknek és ismét eltemethessék a halott férfiúval a feleségeit is, amiben ez idő szerint az idegen zsarnokság megakadályozza őket.

Gandhi persze nem így gondolja. Ámde hol lesz Gandhi a keresztülvitt felszabadulás után rövid hónapok múltán?! Gandhitól keletre is óriási világok vannak még a forradalom tájain. Amikor majd osztozkodni kell a koncon, akkor ezt a szent rajongót napok alatt kiszorítják az emberek szívéből az iparszerű fanatikusok, a honszerelem és a fajszerelem Alfonzói, akik búsás ellenértékeket akarnak bezsebelni a szerelmük díja fejében és ennek a biztosítása érdekében egykettőre túllicitálják az önzetlen prófétát, aki a diadalmas felszabadulás után, akkor is még tökmagon akarna élni és az ihlet szent nektárján megmámorosodni, amikor az okosak már luxusautókon akarnak parádézni és a felszabadított meztelen milliók bőréről lenyúzott kincseken urizálni. „Mihelyt valamely forradalom partot ér — mondja Viktor Hugo, — az ügyes emberek összeszedik a hulladékait.”

A sors kegyetlen tréfája volna, ha ez a régóta kísértő indiai kérdés éppen akkor válnék „aktuális”-sá, amikor az angol birodalmat munkáskormány kormányozza. Nem minthogyha erre a kormányra nézve kötelező volna a szentimentalizmus mindhalálig. Az angol munkáspárt ugyan nem a Marx tanításait követi, de ha követné, akkor annál kevésbé kellene az értelem érveit alárendelnie az érzelmi követelményeknek. Csak fel kellene lapoznia, hogy mit írt Marx az ilyenféle dilemmáról. „Avagy talán valami szerencsétlenség az, hogy az Egyesült Államok elvették a fölséges Kaliforniát a lusta mexikóiaktól, akik nem tudtak vele mit csinálni? Hogy az energikus yankeek az ottani aranybányák gyors kihasználása által a forgalmi eszközöket szaporítják, hogy a Csendes-óceán legtávolabbi pontjain rövid idő alatt sűrű népességet és kiterjedt kereskedést koncentráltak… Lehet, hogy néhány spanyol kaliforniainak és texasinak a „függetlensége” szenved alatta, az „igazságosság”-ot és más erkölcsi elveket itt-ott megsértik, de mit tesz az ilyen világtörténelmi tények mellett?”

Mily vakság, hogy egész Európa reakciós elemei, akiktől a csillagok sincsenek messzebb, mint a szabadság szeretete és a függetlenség tisztelete, most az angol munkáskormány iránt táplált gyűlöletük kifejezéséül leplezetlenül drukkolnak az indiai mozgalom sikere érdekében, amely nem csupán Angliát, hanem az egész európai emberiséget súlyosan károsítaná. Nem azért, minthogyha igaz volna az, hogy Anglia Indiát „kizsákmányolja”. A keletindiai kereskedelmi társaság ideje réges-régen lezárult, nem is beszélve arról, hogy virágkorszakában is volt az angol közvéleményben elegendő erkölcsi bátorság ahhoz, hogy nyilvános vádat emeljen India meghódítója, Clive ellen, akinek végül az öngyilkosságba kellett menekülnie a puritán becsület tekintete elől. Az Indiáknak Angliába ömlő kincse a laikus fantáziák látománya csupán. Egyetlen zsák rizskása se jöhet Indiából Angliába, amelyet ne a maga piaci árán vásárolt volna meg valaki attól, aki termelte vagy birtokolta és az igazság az, hogy a kincsek éppen abban a mértékben, ha ugyan nem sokkal nagyobb mértékben ömlenek Angliából Indiába, mint Indiából Angliába és semmiféle olyan intézkedés nincsen a világon, amely könnyebbé tenné valamely angolnak, hogy Indiából hasznot húzzon, mint amilyen könnyű az valamely németnek, franciának, japánnak vagy bárkinek a világon. De hogy ehelyett mi várna a világra India úgynevezett függetlensége esetében, annak a megítélésére elég ha az ember megnézi pl. a „Die Koralle” című berlini folyóirat legutóbbi számában azt a képet, amely egy óriási tömeg hindut ábrázol, akik Gandhi agitációjának eredményeképp földön guggolva kis kézirokkákon saját maguk állítják elő azt a kelmét, amelyből valószínűleg egyheti munka árán produkálnak annyit, amennyit az angol ipar egy órai munkájuk bére ellenében tud nekik szállítani. De az ilyen fanatizmus csak gyorsan múló tulipánmozgalom lehet, azért kell a dolgot átjátszani a szabadság és a függetlenség területére, az illúziók birodalmába, ahol már nincs szerepe annak az emberi képességnek, amit Szent Augusztinusz a „kisebbik eszem”-nek nevez, t. i. az értelemnek, hanem csak a „nagyobbik eszem”-nek, az érzelmeknek. Egyetlen hindu se vásárolt soha angol kelmét azért, mert az angol ipar mögött dreadnoughtok állanak fenyegető ágyúikkal, hanem ha vásárolt, akkor azért vásárolt, mert olcsóbbnak és alkalmasabbnak találta, mint amit a hindu kézművesek piszmogtak össze. Éppen így vásárolta meg azonban a svájci óraipar termékeit is, amelyek mögött még egy bodzapuska se meredezett feléje. A kétoldalú előny szabályai szerint jött létre a kereskedelmi forgalom Anglia és India között minden tekintet nélkül Anglia fegyveres hatalmára és ettől az előnytől Gandhinak semmiféle fanatizmusa nem tudná megfosztani India népét, ha nem sikerülne átjátszani az agitációt a szent illúziók területére, ahol a rációnak nincs többé hatalma.

India liberálisai látják és tudják ezt és látják, ha egyében nem, a búrok példáján, hogy hatalmasabb, nagyobb, gazdagabb és boldogabb most az angol világbirodalom kereteiben ez a nép, mint ahogyan azt álmodhatta volna akkor, amikor szinte mesébeillő hősiességgel védekezett e jó sorsa ellen. És ők, a liberálisok azt mondják, fogadjuk el a londoni munkáskormány meghívását, dolgozzuk ki azt az új alkotmányt, amely a brit világbirodalom kereteiben megfelelő helyet biztosít Indiának, amelyre magárahagyatottsága esetében szörnyű papuralom vagy egy még az oroszországinál is lejjebb fokozott bolsevizmus borzalma várakozik. De sajnos, ebben az indítványban csak a Solon bölcsesége nyilvánul meg, aki arra a kérdésre, hogy mit tart a legjobb alkotmánynak, azt válaszolta: „az a kérdés, hogy kik számára és mikor?” Más szavakkal ugyanezt válaszolja erre a kérdésre Marx is és Taine is és mindenki, aki illetékes arra, hogy feleletet adjon olyan kérdésekre, amelyek az embereket égetik. Ámde az ilyen feleleteket az okosság diktálja és amikor az illúziók szent köde üli meg az elméket, akkor a dadogó Sükeyé a szó, akit az mentett át a halhatatlanságba, hogy az 1848-iki márciusi napokban egy tanácskozáson azt süvöltötte közbe egy észszerű alapon álló szónoknak: „A forradalomban nincsen szükség okos emberekre!”

Lábjegyzetek

1. A nyitó bekezdés nem Indiáról szól, hanem Magyarországról. A két idézett indokolás — hogy „az egybehívók nem nyújtottak kellő garanciát a gyűlés nyugodt lefolyása tekintetében”, és hogy a helyiség „közegészségügyi szempontból nem megfelelő” — a korabeli magyar rendőrhatóság állandó fordulata volt a gyűlések betiltására. Kadosa szó szerint idézi őket, és a „mi annyiszor hallunk” alanya a magyar olvasó. A cikk kiinduló tétele tehát az, hogy a brit „birtokon” szabadabban lehet függetlenségi nagygyűlést tartani, mint idehaza szakszervezetet alapítani. A nekrológja szerint Kadosa „negyedszázadon át csak képletesen írhatta le mondanivalóit, hogy átcsússzon a cenzúrán” — ez a darab ennek az eljárásnak a mintapéldája, és a záróképe is hazatalál: a dadogó Sükey, aki 1848 márciusában egy józan szónokra kiált rá. ↩