Elpusztíthatatlan optimizmusom mindig azt súgta nekem — és én mindig híven tovább adtam a sugallatot —, hogy nem kell kétségbe esni a sok szomorú és riasztó hír hallatára, mert majd jönnek jobb hírek, vigasztalóbb események, biztatóbb jelenségek is. A jó Isten kegyelme véghetetlen és az ő irgalmassága gondoskodik róla, hogy amikor a rossz hírek állandó zuhataga már a végletekig elkeserítette a lelkeket, akkor hirtelen olyan dolgok történjenek és jussanak a tudomásunkra, amelyek földerítsék elcsüggedt lelkünket.
Mily kétségbeejtő volt például hónapokon keresztül folytonosan olvasni a jelentéseket, hogy sajnos, sajnos, igen jó termésre van kilátás. Hallottuk, hogy a nedves, meleg tavasz, bőséges csapadéknak a napsugárral való állandó szabályos váltakozása átkozott módon használ a vegetációnak, úgy, hogy valóságos rekordtermésre van kilátás az egész vonalon. Hát íme, nem szűnik meg az Úr haragos korbácsának a suhogása fölöttünk: megint bőség lesz, megint olcsóság, megint „nem lesz ára” semminek, amit a gazda termel. Mert csinálhat a kormány, amit akar, kötelezheti hatalmával mindazokat, akik nem maguk termelik, hanem a munkájuk díja és bére árán vásárolják az ennivalót, hogy bolettával vagy akármilyen formában, akár 10 pengővel vagy akár 100 pengővel többet fizessenek egy métermázsa búzáért, mint amennyi annak a piaci ára, — hiába, semmi nem használ semmit: ha egyszer sok a búza és sok az ennivaló, akkor ennek a „romboló hatása”, az olcsóság, keresztül töri magát minden akadályon és érvényesül még a gépfegyverek és az ágyúk ellenében is.
De én mondtam mindig, hogy nem kell kétségbeesni, Isten majd megsegít bennünket és gondoskodni fog róla, hogy a bőség és az olcsóság ne öltsön katasztrofális méreteket. És íme: — igazam lett. A legutóbbi jelentéseket már öröm olvasni, olyan kedvezőtlenek, akarom mondani, olyan kedvezőek. A búzatermés a gyönge közepesnek is alatta fog maradni és általában ilyenek a kilátások az egész vonalon. Szó sincs azoknak az ijesztő jóslatoknak a valóra válásáról, amellyel a tavasz elején rémisztgettek bennünket! Isten megkönyörült rajtunk: nem lesz jó termés, nem lesz bőség, nem lesz olcsóság. Mert az Ő útjai kiszámíthatatlanok: éppen azok a jelenségek, amelyekről mi gyarló tudásunkkal azt hittük, hogy használni fognak a vegetációnak, éppen azok ártottak neki és előidézték azt a szerencsés fordulatot, hogy nem lesz sok búza, nem lesz sok kenyér a világon, nem lesznek fölöslegek, amelyek lefelé nyomják az árakat. Az árak emelkedni fognak, sőt, habár a balsors elszoktatott már bennünket a vérmes reménységektől és megalázottságunkban már gondolni se merünk jó dolgokra, de megtörténhetik még az is, hogy a télig valóságos drágaság fog megörvendeztetni bennünket! Hála legyen a jó Istennek!
Lám, mindig így lehetne ez, ha az emberek nem bíznák a sorsukat mindig a Gondviselésre. Sok mindenféle bűneim között még ezt is meg fogja nekem bocsátani a jóságos Úristen, ha azt merészkedem mondani, hogy az ő intézkedései nincsenek mindig közvetlenül a javunkra. A teológusok szerint ez azért van, mert az Úr próbára teszi azokat, akiket szeret és miként Jób pátriárkát, úgy minket is szenvedésekkel és azok türelmes elviselésével tesz méltóvá az ő szent kegyelmére. Persze, hogy miután gyarlósággal vagyunk megverve, tehát nem mindig álljuk ki a próbát. Az adomabeli tisztelendő úr is éppen Jób pátriárka gyönyörű példáját választotta prédikációjának témájává és ennek a tündöklő példának a ragyogásában tanította türelemre, megadásra, a szenvedéseknek és csapásoknak zúgolódás nélkül való elviselésére a híveket. Mire azonban hazament a templomból, hírül kellett vennie, hogy a pincében valamelyik szelekótya nyitva felejtette a csapot és az egész hordó bora kifolyott. Mikor pedig ezen éktelen haragra gyulladott és tajtékzó dühhel kereste halálra a tettest, szakácsnéja szelíden csitította, mondván, hogy hiszen milyen szépen prédikált ma a tisztelendő úr Jób pátriárka türelméről. „Eb az anyja Jób pátriárkának! — ordította még dühösebben a tisztelendő úr — az egész zsidó retyerutyájának nem volt olyan 14 éves simontornyai rizlingje, mint amilyent nekem kifolyattatok, disznó gazemberek!” Pedig bizonyos, hogy Isten mindig jót akar velünk, akkor is, amikor lesújt ránk, csak mi nem vagyunk mindig elég bölcsek és türelmesek, hogy megvárjuk a dolgok végét. Íme, még a legjámborabb mohamedánokat is arra inti az arab közmondás bölcsessége, hogy „előbb kösd meg a szamaradat, azután bízd Allahra.” Emberek vagyunk és mint ilyenek, jogunk van követelni és követeljük is, hogy a kormányzat ne bízza a sorsunkat ohne weiteres a jó Istenre, hanem maga foganatosítson olyan intézkedéseket, amelyek elhárítsák a fejünkről a bőségnek és az olcsóságnak a csapását.
Mert ki merne benne kételkedni, holott annyiszor hallja és olvassa, hogy a bőség és az olcsóság, az a „bosszús egeknek ostora nyomorult hazádon?” A bibliában ugyan nem egészen így van, ámde minden tisztelet a bibliának — az már régen volt. A hét bő esztendő és a hét szűk esztendő szép bibliai történetében a bőség esztendei vannak úgy feltüntetve, mint amelyek kedvezőek és a szűk esztendők, mint amelyek kedvezőtlenek. Az egyiptomi tíz csapás között se szerepel a bő termés. De azért, aki a bibliát figyelemmel olvassa, már abban is megtalálhatja a feleleteket arra a kérdésre, hogy mi az áldás és a szerencse az ínségben. Olvassuk csak Mózes I. könyvének 47-ik részét. „14. József pedig összeszedé a pénzt, ami találtatik vala Egyiptomnak és Kánaánnak földjén …és bevivé a pénzt a Fáraó házába, a gabonáért. — 15. És amikor elfogyott a pénz Egyiptom földéről is, Kánaán földéről is, egész Egyiptom Józsefhez méne, mondván: Adj nekünk kenyeret, miért haljunk meg szemed láttára azért, hogy nincs pénz? — 16. És monda József: Hozzátok ide barmaitokat és adok néktek a ti barmaitokért, ha nincs pénz. — 17. És elvivék barmaikat… — 18. Mikor pedig elmúlék az esztendő, menének hozzá … és mondának néki: Nem titkolhatjuk el urunktól, hogy bizony elfogyott a pénz és a barom-nyájak mind uramnál vannak, amint látja az én uram, semmi se maradt, csak testünk és földünk. — 19. Miért vesszünk el szemed láttára mind magunk, mind földünk? Végy meg minket és földünket kenyéren és mi és a mi földünk szolgái leszünk a Fáraónak … — 20. Megvevé azért József egész Egyiptom földét a Fáraó részére, mert az Egyiptombeliek mind eladák az ő földjüket, mivelhogy erőt vett vala rajtok az éhség. És a föld a Fáraóé lőn.”
Íme, világos bizonyság, hogy másképpen kell értékelnie az ínséget és az éhséget a Fáraónak és másképpen a kenyérfogyasztóknak. Bőség és jólét mellett soha se gazdagodhatott volna meg a Fáraó és nekünk csak el kell szoknunk attól, hogy mindig az egyiptomi éhesek utódainak szempontjából nézzük a bőtermést és az olcsóságot. Ha megtanuljuk a dolgokat a búzatulajdonos Fáraó utódainak a szempontjából értékelni, akkor rögtön világossá válik előttünk, hogy a bő termés és az olcsóság szegénységet jelent, az ínség és a drágaság ellenben meggazdagodást, fényt, pompát, uralmat és hatalmat.
Ennélfogva, bár az osztályuralomról szóló ostoba és hazug tanítást gúnnyal és megvetéssel utasítjuk el magunktól, követeljük, hogy a kormány vessen véget annak az évezredes fejetlenségnek és nyakló nélkül való gazdálkodásnak, amelyben mindenki azt vetett a földjébe és azt termelt rajta, amit akart. Miután hálaisten csaknem tökéletes már az országoknak egymás elől való elzárkózása, ennélfogva elérkezettnek kell tekinteni a tervgazdálkodás korszakát, amelyben fölesküdt hivatalnokok szabják meg mindenki részére, hogy milyen terményből mennyit szabadjon termelnie, aminek az elbírálásánál a társadalmi helyzeten, a családi és rokoni összeköttetéseken, befolyásos helyekről való protekción kívül mindenesetre az egyéni és politikai megbízhatóság is lényeges szerepet fog játszani. Ez az egyetlen biztos garancia arra vonatkozóan, hogy az élelmiszerkészletek tömege mindig alatta fog maradni annak a nívónak, amelyen túl már úgynevezett fölöslegek mutatkoznak, amiknek a létezése lefelé nyomja az árakat és előidézi az átkozott olcsóságot, az ország romlásának és pusztulásának igazi okozóját. Fecseghetnek a világboldogító firkoncok, amit akarnak: igenis a drágaságban van az üdvösség és ha az Úristen arra határozná el magát, hogy a búzatermő földek minden holdján harminc métermázsa szemet helyezzen el a kalászokban, ezzel súlyosabban látogatna meg bennünket, mint látogatta vala Egyiptomot a bibliabeli tíz csapásokkal.
