A budapesti büntetőtörvényszék egy gyilkossággal és számtalan egyéb deliktummal vádolt zsidó fiatalember bűnügyét tárgyalja és már nem tudom hányadik olyan cikket olvastam, aminek az értelme az, hogy én is és velem együtt minden zsidó, aki itt küzd az élettel és dolgozik, tanul és tanít, igyekszik a nehéz viszonyok között, ezer lemondás árán is jónak és tisztességesnek maradni, honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere, — mi valamennyien benne vagyunk azokban a bűnökben, amik csak úgy áradnak ebből a keresztül-kasul romlott és hányaveti fickóból. Erdélyi Béla ebben a felfogásban nem mint erkölcsileg beteg individuum áll a nyilvánosság pellengérén, hanem mint zsidó és mindenki, aki vele egy hiten van, kénytelen tűrni a vele való azonosítást e céltudatos lélekmérgezést űző publicisztika részéről, amelynek ebben a veszedelmes és gonosz munkájában ezerszerannyi van megengedve a közbéke fölött őrködő hatóság részéről, mint akárki másnak, aki bármilyen nemes emberszeretettől vezéreltetve üti meg íróhangszerén a békétlenség hangját.
Egy másik értekezést is olvastam, részletet egy igen tehetséges történetkutatónk nagyobb tanulmányából, amelynek címe és tartalma nincsen megadva, csak a közreadott kis próbából lehet következtetni, hogy pontosan a mai, úgynevezett kurzus szájaíze szerint való megállapításokat tartalmaz a magyar élet területéről. Nem lehet tudni, hogy másról is lesz-e benne szó, mint a zsidókról, de ami a zsidókat illeti, azok ebben a műben is úgy szerepelnek, mint valami egységes jelenség. Dóczi Lajos, Wahrmann, Falk Miksa, Vámbéry Ármin egyik zsidó generáció törekvéseit személyesíti meg, Vázsonyi Vilmos egy másik generációét, Jászi Oszkár egy harmadikéit. És egy örökölt ügyességű publicisztika kellemes zsargónja megvesztegető módon tudja keresztülvinni ezt a szimplifikációt, amelynek keserves nehézségeibe csak az lát bele, aki egy pillanatig gondolkozik a dolog fölött és észreveszi, hogy milyen nehéz dolog lehet a zsidókat mind egy kalap alá venni, holott Falk Miksa kortársai között ádáz negyvennyolcas zsidók, Vázsonyi Vilmos nemzedékében a szélsőbaloldaltól a szélsőjobboldalig mindenféle fajta zsidók és az állítólag antinacionális Jászi idejében a legsallangosabb vadmagyarkodásban leledző zsidók csakúgy voltak, mint ugyanilyen változatos lelkületű katolikusok, reformátusok, evangélikusok és minden egyebek. A kornak hatása alól senki se vonhatja ki magát. Megmondotta már Ali, aki Mohamednek nagybátyja és a kalifaságban egyik utóda volt: „Hosszú életpályámon gyakorta tapasztaltam, hogy az emberek sokkal inkább hasonlítanak a korhoz, amelyben élnek, mint az édesapjukhoz.” Ez alól a szabály alól nem lehetnek kivételek a zsidók sem, akik koruk minden áramlatában lelkületük és mentalitásuk szerint éppen úgy benne vannak, mint többi kortársaik.
Kinek jutna eszébe egy bűnper vádlottjáról arra a felekezetre vetíteni azokat a tulajdonságokat, amik a vádlottat a bűnre vitték? Ki hallott már római katolikus gyilkosról, vagy protestáns csalóról, avagy görög keleti sikkasztóról? Ki firtatta azt valaha, hogy valamely lelki defektus, amely egy bűntett elkövetőjében jelentkezik, mennyiben közös tulajdonsága annak az egész felekezetnek, amelyhez az illető tartozik? Ez csakis a zsidó esetben van megengedve, de ez esetben elmaradhatatlan. Pedig az első pillanatra szembetűnő az általánosítás helytelensége, mert kivétel nélkül minden bűn és minden társadalmi értéktelenség, mely valahol, ahol sok zsidó él, esetleg speciális zsidó defektusnak tüntethető fel, ugyanolyan mértékben jelentkezik egy más, de a gazdasági és kulturális fejlődésnek ugyanazon a fokán álló társadalomban is, amelynek egyetlen zsidó tagja nincsen: Tókióban épúgy, mint Chicágóban, Rómában úgy, mint Tarnopolban és Ninivében, amely 3000 év előtt elpusztult épúgy, mint Los Angelesben, amelyet a szemünk láttára építettek.
És ha nem bűnözésről, hanem politikáról van szó: vajon Falk Miksa politikájának nem voltak-e megszólalásig azonos párjai a világ minden országában a liberalizmus fénykorában? Vázsonyi Vilmos nem azt akarta-e Budapesten, amit Kronawetter Bécsben és Frère-Orban Belgiumban? Jászi Oszkárnak nem voltak-e világfelfogásbeli és politikai vérrokonai Európa minden államában, ott is, ahol a zsidók létszáma alig észrevehető módon kicsiny? És nem volt-e ezeknek a zsidóvallású, vagy zsidó eredetű politikusoknak kisebb vagy nagyobb táborában minálunk is minden felekezetbeli keresztény és minden fajbeli nemzsidó? Miért számíthat tehát a zsidózó publicisztika mégis hitelre, amikor azt, amire Vázsonyi törekedett, vagy amire Jászi törekedett, a nemzedékebeli zsidóság törekvésének tünteti fel, holott Vázsonyi, akinek az egész élete egyetlen verekedés volt, senkivel se verekedett annyi erővel s annyi elkeseredéssel, mint a vele szemben álló zsidókkal, Jászi Oszkárnak pedig annyi fajmagyar harcostársa és híve volt, amennyi untig elegendő arra, hogy erőszakolttá tegye vele szemben a zsidózást és fölöslegessé a hivatkozást arra, hogy Jászi Oszkár a magyar zsidók többségének a mentalitásától sokkal távolabb állott, mint akár Haller István és égő gyűlöletüknek sokkal inkább volt a céltáblája, mint akármelyike az akkor tétován antiszemitáskodó, később fennen hujhujozó kurzuspolitikusoknak és publicistáknak.
Ezek a kényelmes publicista urak semmi szín alatt nem akarják kiadni a kezükből az olcsó diadaloknak azt a fegyverét, amit a zsidózás jelent a számukra. A tények ereje legkevésbé se alkalmas az ő lefegyverzésükre. Az orosz szovjet első vezérkarában volt néhány zsidó, minekfolytán gyönyörű fejtegetéseket, tudományos értekezéseket és lendületes vezércikkeket olvastunk arról, hogy a bolsevizmus mily természetes terméke a zsidó mentalitásnak. A szovjetben már egyetlen zsidó sincsen és Oroszországban — ha hinni lehet a különféle híreknek — már újra pogromszellők lengedeznek. Erről a zsidózó publicisztika most nálunk hallgat, ellenben Oroszországban bizonyára ugyanazokkal a jól ismert szavakkal hirdeti, hogy a zsidó mentalitás a szovjet legnagyobb veszedelme, ő „a belső ellenség”, ő az, akivel elsősorban le kell számolni. Ez a stádiuma a dolgoknak ott is, mint mindenütt, a bajokat jelenti, amiket valamerre le kell csapolni és merre, ha nem a zsidó határokra? Jókai a „Kis királyok” című regényében leírja a jelenetet, mikor a parasztok vasvillával fogadják a tagosító urakat. Később egy bátor és okos úr felvilágosítja őket, hogy a tagosítás az ő érdeküket szolgálja, mire a parasztok deputációt küldenek az urakhoz és kimagyarázkodnak. Végül megállapodnak, hogy se az urak nem voltak okai az összetűzésnek, se a parasztok, hanem a zsidók. És — mondja Jókai — miután így megfürödtek a Jordán vizében, szent lett a békesség. Hát nem fölséges berendezkedés ez? Ha nem volna meg, nem kellene-e kitalálni?
A világ legegyszerűbb módszere ez! A zsidó, ha gazdag, akkor ragadozó, ha szegény, akkor élősdi; ha munkaadó, akkor versenytárs. Ha a zsidók a háború mellett vannak, akkor ez azért van, mert ki akarják fosztani a küzdő embereket, ha ellenzik a háborút, akkor gyávák, árulók és destruktívok. És ez így megy már évezredek óta. A Krisztus utáni első században élő Apion, akivel Josephus Flavius vitázik, ugyanazokkal a vádakkal illette már a zsidókat, amelyeket ma, 2000 évvel későbben is rájuk olvasnak. De Apion is már évszázados vádakat és rágalmakat gyűjtött össze. Mindezt anélkül, hogy a becsületes zsidókat egy vonalnyival is eltántorította volna kötelességeik és becsületességük útjáról. Az agyonkínzott Dreyfus hősiesen harcolt a világháborúban abban a francia hadseregben, amelyben oly szörnyű igazságtalanságban és megaláztatásban volt része, míg a nyomorult Walsin-Esterházy Londonban lapított. És egész bizonyos, hogy Franciaországban is volt olyan orgánuma a nyilvánosságnak, amely Dreyfusnak ezt a cselekedetét is a zsidó ravaszság és tolakodás megnyilatkozásának tudta feltüntetni azok számára, akiknek az ilyen beállítás lelki örömet biztosít.
Én meg vagyok győződve, hogy Magyarországon csak kevés embernek van igazán fogékonysága e lélekmérgezéssel szemben. Különösen nem a föld népének és a valóban dolgozó munkásrétegnek, amelyben eredetileg se volt meg ilyesmire a hajlamosság és éppen ezért csakhamar észrevette és mindinkább tisztábban látja, hogy mi legyen ennek a Jordán vizében való tisztálkodásnak az igazi értelme. Azért is sietnek most megint a zsidózó publicisták a maszlagolással. „Miért kötsz oly őrült sebesen?” — kérdi valaki az adomában az asszonytól. — „Muszáj nagyon sietnem, mert mindjárt elfogy a pamut.” Nos hát, nyugodjanak meg az antiszemita urak, ez a pamut már évezredek óta kitartott és nem is fog elfogyni, amíg a gombolyítása biztosítani tudja azt, amit Franz Oppenheimer tudományos nyelven úgy nevez, hogy „a gazdasági előnyöknek politikai eszközökkel való szerzése”, a magyar paraszt pedig az ő pompás eszejárásával röviden és érthetően így fejez ki: hazudni könnyebb, mint kapálni!
