Holnap a takarékosság ünnepnapja lesz és ezt az ünnepet azoknak a fenkölt apostoloknak köszönhetjük, akikről minden ember tudja, hogy éjjelüket-nappalukat az emberiség boldogításában töltik: a bankigazgató uraknak, akik a takarékpénztárak nemzetközi kongresszusán a takarékossági napnak a megtartását elhatározták. Már a gyermekeknek a lelkébe kell beoltani a takarékosság ösztönét, hogy mindenkinek legyen takarékbetéte. Mert ez az, ami boldogít és ami naggyá teszi a nemzetet, nem pedig a levonós kép és a diákabrak, a fütyülő és a csúzli, a szájharmonika és a bélyegalbum és a földi hiúságok egyéb efféle objektumai, amelyekben a rosszul informált gyermeki lelkek eleddig a maguk múlékony boldogságát keresték, ahelyett, hogy minden fillérüket a takarékba rakták volna és mindannyian egy-egy jól táplált betétkönyvecskét hordanának a szívük fölött.
Takarékosság! — mily dicső dolog ez: a gazdasági erények erénye, az emberi kultúrának és a kultúra haladásának az alapja. Amikor Locke azt mondja, hogy a pénz feltalálása tette lehetővé a vagyon felhalmozását és ez alapon a kultúra fejlődését, ez tulajdonképpen a takarékosság magasztalása, amelyben a bók nem annyira a pénznek, mint a pénz felhalmozásának: a takarékosságnak szól, mert „Geld allein macht nicht glücklich. Man muss es auch haben”. Amíg pénz nem volt, bolondság és becstelenség lett volna a földi javakból többet felhalmozni, mint amennyit az ember maga elhasználhatott és a sivatagban kóborló zsidókra nézve mindegy volt, hogy ki mennyit szedett a mannából, mert mikor „megmérik vala ómerrel, annak, aki többet szedett, nem vala fölöslege és annak, aki kevesebbet szedett, nem vala fogyatkozása: kiki annyit szedett, amennyit megehetik vala”. Csak a pénz által valósult meg a lehetőség, hogy a fölöslegeinket tartósan tegyük félre és ez tette lehetővé az egyén szükségletét meghaladó tulajdont.
És ennek a jelentősége hihetetlen horderejű az emberiség sorsára. Amíg pénz nem volt, addig mindenki csak a saját szükségleteit elégíti ki a maga képességei szerint: a tehetségesebbek és szorgalmasabbak jobban, a tehetségtelenebbek és lustábbak rosszabbul. Ámde a pénz által a szorgalmasak és tehetségesek szükségleteiket meghaladó javakat halmozhatnak fel és ha ezt a takarékosság erénye által valóban meg is cselekszik, akkor valósággal a tehetségtelenekért és lustákért és a későbbi nemzedékért is dolgoznak és éppen ez a haladás alapja.
És ezen a tényen nem változtat, hogy a takarékosságnak is megvannak a maga betegségei. A háború előtti világban Franciaország úgy szerepelt a köztudatban, mint egy ország, amely dekadenciában van és volt olyan tudós, aki komolyan állította, hogy ezt a romlást a franciák megrögzött takarékossága okozza. Kimutatta, hogy azokat a hihetetlen összegeket, amelyeket a franciák évről-évre megtakarítanak, nem fektetik gyümölcsöző vállalatokba, hanem járadékokat vásárolnak és így a termelő munka alapjait nem növelik. De mióta győztek, azóta már nem sajnálkoznak rajtuk a tudósok: ellenkezőleg, most azt mutatják ki hajszálfinom logikával, hogy milyen szerepe van Franciaország győzelmében a francia nép közmondásos takarékosságának. És abban se vagyok bizonyos, hogy a szellemes Julius Wolf fenntartaná-e még a háború előtti álláspontját, amelyben a takarékosságot jelölte meg a gazdasági krízisek okául. Kifejtette, hogy spórolni annyi, mint nem fogyasztani azt, amit produkálnak, sőt a megtakarított összegek ismét a termelés növelésére fordíttatnak, olyan javak termelésére, amelyekkel szemben a másik oldalon éppen a takarékosság miatt nincs meg a megfelelő fogyasztás. És így addig halmozódnak a termelés fölöslegei, amíg beáll a krízis, előbb a gazdasági, azután a politikai, a nemzetközi: a háború. Íme, a takarékosság mint bajszerző is szerepelhet: minden emberinek közös sorsa, hogy ami az életet adja, az vezet a halálhoz is. Az igazság az, hogy nincsen olyan egy tulajdonság, amely a boldogsághoz juttatna és a takarékosság üdvös hatása is csak akkor állhat be, ha a takarékosság a nemzeteket naggyá tévő egyéb erényekkel: a szellemi erővel, az energiával, találékonysággal, szorgalommal, jogbiztonsággal, politikai bölcsességgel és még egy sereg más erénnyel kapcsolatos. A takarékosság tízparancsolata, amelyet a takarékossági nap előtt a bankok helyiségeiben és az iskolákban osztogatnak, bizonyára csupa bölcsesség, ámde csak a többi összes bölcsességekkel együtt, amelyeknek az érvényesülése már nem azoktól függ, akiknek ezeket a tízparancsolatokat osztogatták.
Nem bizony! Az isten ne vegye tőlünk bűnül, de azok között a körülmények között, amelyek között ezen a takarékossági napon nekünk hirdetik a takarékosságot, hogy egészen pestiesen fejezzem ki magamat, majdnem froclizásnak tűnik föl az egész akció. A véletlenség szokott olyan jó vicceket csinálni, hogy akkor akarnak nekünk takarékosságot prédikálni, amikor megjelenik és nyilvánosságra kerül a statisztika, amely tüzes korbácsként vágta szemünkbe az adatokat: hogy Budapest lakosságának a fele magánalkalmazott és hogy e magánalkalmazottak hetvenöt százalékának havi 160 pengőnél, sőt ötven százalékának havi 80 pengőnél kisebb a fizetése. És nézzetek végig bármelyik utca során! Mint valami borzalmas moziban, oly gyorsan változnak a képek: ahol tegnap cipősbolt volt, ma drogéria, holnap divatáru, holnapután élelmiszerkereskedés. Ezek a tömegesen tönkremenő emberek mind az évek hosszú során keresztül összekuporgatott pénzeket vesztették el azon, hogy meg akartak élni a világban és amikor a pesti após szemrehányást tesz a vejének, hogy hová tette azt a kétszázmillió koronát, amit csak két évvel ezelőtt kapott tőle hozományul, ez egészen jogosan válaszolhatja teljes méltatlankodással: mi az, hogy hová tettem, hát nem csináltam két év alatt üzleteket?! Ezek a szabály szerint és majdnem kivétel nélkül tönkremenő emberek mind átkozzák önmagukat, ha takarékosak voltak, hogy miért voltak bolondok és miért vonták meg maguktól és hozzátartozóiktól azokat az örömöket, amiket megvásárolhattak volna a pénzen, amelyen most bánatot, szégyent, csalódást és gyötrelmet vásároltak maguknak.
És vajon mit szóljanak a bankigazgató urak takarékossági propagandájához azok, akiknek életbiztosítási kötvényeik, folyószámlaköveteléseik, jelzálogleveleik voltak még abból a korból, amikor a takarékosság fája olyan bizonyosan megtermette a maga édes gyümölcsét, mint a jól gondozott szőlőtőke a maga fürtjeit? A takarékossági propagandával kapcsolatban Köhler, a német birodalom pénzügyminisztere azt mondotta: takarékoskodni annyi, mint bizalommal lenni a valuta, a gazdaság és az állam iránt. Szóról szóra igaz. És ha kérdezitek, hogy miért idézem ezeket a szavakat, akkor csak megvakarom a tarkómat és úgy összeszorítom az ajkamat, hogy tizenkét ügyész és két tucat főtárgyalási elnök se tudja széjjelfeszíteni.
Szép, nagyon szép elhatározás volt az azon a nemzetközi bankárkongresszuson, hogy takarékosságra fogják tanítani a világot és minden évben egy napot a takarékosság ünnepének fognak szentelni. Bizonyára áhítatos ünnep lehet ez Hollandiában vagy Svájcban, Norvégiában vagy Nagybritanniában, de — engedelmet kérek — nálunk erősen hasonlít ez a propaganda az ugratáshoz és olyasféle színe van az egésznek, mint hogyha a sátorlakó gurbitás cigányoknak előadássorozatot tartanának mindenféle hasznos témákról: a meztelen rajkóknak a jól informált Mangold Béla Kolos adna instrukciókat a ruházkodás művészetéről, az öregeket pedig a kitűnő Nádai Pál oktatná ki a művészi intérieur szabályairól. Szép az, ha az ember boldog nyugati államokon tartja a szemét és amit azok csinálnak, ehhez szabja ő is a magatartását: ugyanazt a manzsétát, amit a párizsi gavallérok hordanak, ugyanazt hordja a fidzsiszigeti szeladon is, ó istenem, csakhogy a lábán!
Remélem, a derék bankigazgató urak nem is lesznek túlságosan meglepve és lesújtva, ha a takarékossági nap propagandája nem fog valami feltűnően sikerülni és ha a takarékbetéti könyvecskéknek, miket a kezdőbetét jóváírásával az iskolákban a nagyon-nagyon szegény kis proletárgyermekeknek kiosztanak, az lesz a sorsuk, ami azoknak a bizonyos orpington-tyúkoknak és kakasoknak, melyeket annak idejében fajtenyésztés céljából ezerszámra osztott szét ingyen egy jó szándékú földművelésügyi miniszter. Minden vidéki városka piacán orpington-tyúkokat árultak és az egész megyében a kiskutyák is orpington-baromfiak csontjait ropogtatták, amíg benne tartott. Szóról-szóra igaza lesz annak a derék közéleti férfiúnak, aki ezeket a betétkönyvecskéket a takarékosság misszionáriusainak nevezte el. A sorsuk is valószínűleg ugyanaz lesz, mint azoknak az önfeláldozó ösztövér misszionáriusoknak, akik elmennek a pápuák közé az igét hirdetni, de vissza nem jönnek többé és mire az utánuk küldött mentőexpedíció a helyszínére érkezik, ők már régen törölve vannak az étlapról.
