Mikor a gyermekmesékben vagy a meséből készült színdarabban a mesehős sorba öli meg a sötétség elátkozott országában a gonoszokat, akkor minden gonosz élet kioltásával egy fokkal világosabb lesz és amikor az utolsó gonosznak is kialuszik az élete, akkor teljessé lészen a világosság és Isten meleg verőfénye ragyogja be a sárkányölő hősnek a homlokát.
Nem a legrosszabb emberek ők, sőt talán ők a legjobbak, akik ma is hisznek még a mesékben és naiv boldogsággal vesznek számba és hirdetnek világgá minden csapást, amely a kapitalizmust és a kapitalistákat éri1 és diadalmas örömmel ujjonganak fölötte, hogy egy lépéssel megint közelebb jutottunk ahhoz a … hogy mihez, ezt egyetlenegy se tudja közülük megmondani. De elég a negatív meghatározás. Ahhoz, hogy nem lesz többé kapitalizmus és nem lesznek többé kapitalisták, akik kizsákmányoljanak minket, kik nem vagyunk azok. Minden a legnagyobb rendben is volna, csak ne volna baj azzal a világossággal, amely nem akar a kapitalista sárkányok fejének a lehullásával fokról fokra földerülni, hanem mintha éppen megfordítva volna: minden ilyen kénkövet lehelő kapitalista fejnek a lehullásával sűrűbbé és sűrűbbé válik a sötétség és a milliomos kapitalisták pusztulásával — ahelyett hogy javulna a tömegek helyzete, mindig rosszabbá és rosszabbá válik.
Igen, bármily nehéz is tagadni, valósággal mégis úgy van, hogy az átkozott kapitalizmus csődjétől nem javul, hanem rosszabbodik a helyzetünk. A régi időkben kitűnő vicc volt, hogy a mármarosi hitsorsos, amikor ismerőse gratulált neki a csődjéhez, elhárította magától a szerencsekívánatokat: „Ej, hagyjon békét, én mondom magának: még egy ilyen csőd és kész vagyok!” Abban az időben az ilyesmiben volt humor, mert volt benne igazság. De most már nincsen: a mostani csődök igaziak és olyan komolyak, mint maga a halál. A kapitalisták pusztulása valódi pusztulás és ebben a szomorú valóságban még szomorúbb, hogy minden ilyen pusztulással a mi világunk fényessége, a szegények világának fényessége se lesz egy fokkal nagyobb, hanem inkább egy fokkal kisebb lesz. Nagyon nehéz dolog ezt bevallani, de nem kevésbé nehéz a szemünket elzárni az elől a tanulság elől, hogy talán mégse olyan kártékony férgei az úristennek azok a kapitalisták, ha pusztulásuk mindenesetre rosszabb reánk nézve, mint volt az életük. Már régen többet tudhatott volna ebből a világ, ha maguk a kapitalisták nem viseltettek volna oly bűnös közönnyel azzal az életbevágó érdekükkel szemben, hogy az emberek világában való helyzetük felől helyes fogalmak terjedjenek el a közgondolkozásban. Erre ők azonban semmiféle súlyt nem helyeztek és némán tűrték, hogy a szellemi élet héroszai, akik az emberi gondolkozást irányítják, úgyszólván kivétel nélkül valamennyien a gyűlöletet szítsák ellenük. Ügyet se vetettek rá, hogy pl. olyan zűrzavaros gondolatok hirdetője, mint Gandhi, aki mezítláb, hajadonfőtt, egy szál lepelbe takarózva szaladgál és csaknem önmaguktól dolgozó csodás gépek szélsebes munkája helyett a kézirokka dicsőségét prédikálja, világhírű írófejedelmek glorifikálása folytán messiánikus nagyságban tündököljön az emberek között, ellenben gazemberként éljen a köztudatban Cornelius Vanderbilt alakja. Pedig Atkinson azt mondja a Distribution of Products (A termékek elosztása) című munkájában Vanderbiltről, hogy ő a világ legnagyobb kommunistája, mert annyira tökéletesítette a vasút szolgálatát, hogy egy ember egész évi szükségletét kitevő kenyér- és húsmennyiségnek ezer mérföld távolságból, a nyugati prérikből a keleti városok üzleteibe való szállítása egy munkás egyetlen napi munkabérével fedezhető.
De azért Vanderbilt mégis gazember, mert nem önzetlenül koplal és teteti magát kukának, mint Gandhi, hanem hasznot akar belőle, hogy a vasutaknak e szédítő fejlődése által az emberek jólétének forrásává tette azokat a végtelen földterületeket, amelyek a világ teremtése óta éppoly kevéssé szolgálták az emberiség szükségleteit, mint akár a Szahara-sivatag vagy a havasok ormai. Ez a haszon, ez az, ami Vanderbiltet gyűlöletessé teszi és rokonszenvessé Gandhit, akinek semmi egyéni haszna nincsen belőle, hogy félmeztelenül a földre kuporodva koplal a körülötte koplaló embernyomoroncok milliói között. Pedig csak jól meg kell gondolni, hogy Vanderbilt nem kevésbé önzetlen a haszonlesésben és profitéhségében, mint akár Simon stylita, aki az életét egy oszlop tetején állva tölti istennek nagyobb dicsősége okából. Mindazoknak a millió dollároknak, amelyeket Vanderbilt még és még keres, nincsen az ő személyes szempontjaiból a legcsekélyebb jelentősége se, el se lehet gondolni olyan emberi szükségletet, amelynek kielégítése bővebbé vagy tökéletesebbé válhatnék azok által az új összegek által, amelyekkel Vanderbilt a vagyonát szaporítja. Ennek a szaporításnak az olthatatlan vágya nem is magyarázható meg semmi mással, mint olyan ösztönökkel, amelyeket a Gondviselés az ő rejtett céljainak az érdekében plántál bele az emberek lelkébe. És ha van különbség a kettő között, aközött, amely Vanderbiltet arra kényszeríti, hogy gyűjtse és szaporítsa a tőkéket és a termelési eszközöket és aközött, amely Gandhit arra kényszeríti, hogy mondjon le mindenről és másokat is ilyen irányban befolyásoljon, akkor a beidegzett gondolkozásunk alapján az utóbbit tartjuk ugyan a becsülésre méltóbbnak, de a valóság szerint valószínűleg az előbbi a kívánatosabb az emberiség szempontjából, mert abból jönnek elő a vasutak, a gépek, a bőségek és jólétek, a komfortos lakások, autók, a kecsketejen való koplalásból és kézirokkából csak a nyomorúság, a primitívség és az ebből származó elnyomás származik.
És ha a haszna Vanderbiltnek semmi, akkor mi az ő vagyona? Az még a semminél is semmibb. Azt mondják, hogy Ford a világ leggazdagabb embere. De mit jelent az ő gazdagsága? Tulajdonjogot hatalmas vállalatokban, gyárakban, gépek tízezreiben, bányákban, erdőségekben, amelyekre vonatkozóan a világnak annyira közömbös, hogy kinek van hozzájuk papíron tulajdonjoga, minthogyha az égboltra nézve volna kimondva Ford javára, hogy az az ő tulajdona. Az emberekre csak az a fontos, hogy minél könnyebben hozzájussanak azokhoz a szükségleti cikkekhez, amelyek ezek által a gyárak, gépek, házak, bányák, erdők, földek által vannak részükre biztosítva. Ha ennek Ford az akadályozója, akkor ő kártékony individuum, ha ellenben előmozdítója, akkor hasznos. Kártékony akkor is, ha egy, a tulajdonjog rendszerétől különböző rendszer által jobban volnának biztosítva az emberek részére mindazok az előnyök, amelyeket ezek a vagyontárgyak vannak hivatva részükre szolgáltatni. Csakhogy ilyen rendszert eddig még nem sikerült találni, noha a világ eleje óta keresik azt az emberiség nagy szellemei. Legkevésbé ilyen az a szörnyűséges rendszer, amelyben ezeknek a termelőeszközöknek a tulajdonosává a „közösség” nek hazudott állam tétetik meg, ez a borzalmas moloch, amelynek a termelőeszközök fölött való uralma és emez uralom által a termelés és elosztás „irányítása” annyit jelent az emberekre nézve, hogy a kapitalisták hatalmának kócmadzagból készült kötelékei helyett acélláncokból kovácsolt bilincseket kapnak a tagjaikra. Persze, mikor a Ford-művekben megállanak a gépek és szünetel a munka, akkor csakhamar éhkoppra jutnak a munkások, holott Fordnak magának esetleg, sőt többnyire még sokáig nem kell semmiféle szükségletét korlátoznia. (Mellékes, hogy Fordnak esetleg nincsenek is nagyobb igényei, mint akármelyik jobb munkásának vagy hivatalnokának.) Ez azonban nagyon jelentéktelen dolog és jelentéktelen az összes gazdag emberek számbavételével is, ha igaz — és valószínűleg igaz —, amit Oslay Oszvald ferencrendi tartományfőnök egyszer Kecskeméten a szegénykérdésről tartott előadásában kimutatott, hogy a civilizált államokban a lakosságnak csak két százaléka mondható gazdagnak. Ha az évezredes „kizsákmányolás” csak ilyen eredményt tudott a kizsákmányolók javára produkálni, akkor valahogy úgy kell lenni a dolognak, hogy nincsen arra eszköz a világon, amely megakadályozza, hogy a profitélvezők haszna folytonosan vissza ne áradjon azokhoz, akiktől elvétetett. Ami mégis megragad a kapitalisták kezén, az igazán csak annyi, amennyi a kézre tud ragadni és az összességhez mérten túlságosan jelentéktelen ahhoz, hogy felfordítsuk miatta a világot. Ami mellett egy pillanatra se szabad megfeledkezni arról, hogy ha a világot felfordítjuk, az azért ugyanaz a világ marad, csakhogy tótágast állva. A világot nem felfordítani kell, hanem megváltoztatni és hogy ez egyszer igazán be fog következni, erre a legteljesebb garancia azoknak a millióknak a hite, akik rendületlenül hisznek ebben a változásban.
Lábjegyzetek
-
A tárca nyolc nappal Ivar Kreuger (1880–1932), a „gyufakirály” halála után jelent meg. A svéd iparmágnás — a Kreuger & Toll, a Svenska Tändsticks és az International Match Corporation ura, aki mintegy kétszáz vállalatot fogott össze — 1932. március 12-én lett öngyilkos párizsi lakásában. Birodalmának összeomlása után derült ki, hogy a mérlegeiben kimutatott vagyonból mintegy negyedmilliárd dollárnyi tétel nem létezett. Az ad vocem a korabeli olvasónak azt jelentette: ami Kreuger ügyét illeti — a név azonban a cikk törzsében egyetlenegyszer sem fordul elő. ↩
