Amikor még olyan állapotban éltek az emberek, hogy az egyes klánok, törzsek, csoportok valóban ádáz ellenségeskedésben állottak egymással és közülük minden egyes csak a szerencsés alkalomra lesett, hogy a másik csoporthoz tartozót megölje, akkor is szent békesség alkalma volt a kereskedés. Voltak meghatározott időszakok, amikor területeik érintkező vonalán összejöttek az ellenséges csoportok és vásárt csaptak olyan árucikkekkel, amikből az egyiknek fölöslege volt, a másiknak pedig hiánya. És a legszigorúbb vallási törvények oltalma alá, a szellemek, a bálványok és az istenek oltalma alá volt helyezve ezeknek a vásároknak az idejére és területére a békesség és a biztonság.
Ezeknek a primitív embereknek a legtöbb gesztióját a butaság irányította, de ezt az egyet a színtiszta okosság. És minél inkább szaporodott ezeknek a vásárbékéknek az időszaka és minél inkább tágult a területe, annál jobban fejlődött az emberi okosság gyümölcse: a civilizáció. Amire odáig jutott az emberiség, hogy Hispániától, Herkules oszlopaitól, Ázsia szívéig és Britanniától Egyiptomig egyetlen gazdasági területté lett az akkor ismert világ legnagyobb része, akkorra megszületett az emberi nemnek mind e mai napig legnagyszerűbb és következményeiben összehasonlíthatatlanul mindennél jelentősebb produktuma: a római civilizáció. És nagyon is komoly hangok hirdetik a kultúrtörténelemben, hogy a római birodalmat nem a barbárok betörése buktatta meg, mert Róma ereje mindvégig elegendő volt a védekezésre, hanem megbuktatta az utak biztonságának az elzüllése és ennek következményeképpen a forgalomnak és a kereskedelemnek az összezsugorodása. A többi már magától jött.
De ha a római civilizáció meg is bukott, ami azt létrehozta, az emberek józan esze nem szűnt meg működni és mindig újra meg újra utakat ásott, ha kellett, akkor a föld alatt is utakat ásott a békés kereskedelmi forgalom számára. A keresztes hadjáratok is pusztításra, öldöklésre indultak és végül a reneszánsz civilizáció virágzott ki belőlük a kereskedelmi forgalom termékeny talajában. És azontúl is a kultúrélet hullámzásaiban mindig az volt a hullámhegy, a magasanjárás időszaka, amikor szabadabb és teljesebb volt a nemzetközi forgalom és az volt a hullámvölgy, a süllyedésnek, a tespedésnek és a nyomorúságoknak a korszaka, amikor valamilyen okból akadályok gördültek a nemzetek szabad kereskedelmi érintkezése elé. Sem a faj azonossága, sem a nyelv egysége, sem a vallás vagy felekezet közössége nem tudja az embercsoportok között a békét biztosítani. A mai Olaszország, Németország, Franciaország területén azonos fajú, nyelvű és vallású csoportok gyilkos háborúságban éltek egymással évszázadokon keresztül és élnének újólag, ha az a kereskedelmi egység megszűnnék közöttük, mely ma már véglegesnek mondható. Egy percig se korlátozná az ellenségeskedést az, hogy mindannyian franciák, vagy mindannyian olaszok, avagy németek. Csak a kereskedelmi szabadság az a varázsszer, amely megszünteti az ellenségeskedést. Sohase jutott eszébe a nyitramegyei magyar földbirtokosoknak, hogy védelmet igényeljenek a fehérmegyei magyar földbirtokosok ellenében. De most a fajnak, a nyelvnek és a vallásnak az azonossága ellenére nagyon is hangosan követelik ezt a védelmet és nem kell a fantáziának túlságos megerőltetése annak az elképzeléséhez, hogy ez a törekvés egészen a nyílt ellenségeskedésig fajuljon.
Az emberek józan értelme mindig tárva-nyitva van ezeknek az igazságoknak a befogadására, sőt anélkül, hogy külön meditáció tárgyává tennék, az embereknek a lelkében ösztönösen benne van ezeknek az igazságoknak az átérzése. Magyar kereskedők elmennek Belgrádba, csehszlovák kereskedők eljönnek Budapestre, németek Bukarestbe, románok Bécsbe, osztrákok Szófiába, avagy bolgárok Prágába: sehol semmi nyoma annak a húzódozásnak, gyanakvásnak, sunyiságnak vagy pláne elfogultságnak, avagy éppen ridegségnek, amely ugyanezeknek a nemzeteknek hivatalos érintkezéseiben az illető nemzeteket reprezentáló hivatalnok urak minden szavát és mozdulatát jellemzi. Ellenkezőleg: ezek a kereskedők nem győzik egymást eleget ünnepelni, egymást szeretni és dédelgetni. Mintha rég nem látott kedves rokonok jöttek volna látogatóba, olyan kitárt karokkal és kitárt szívvel ölelkeznek egymással és az értelmük legrejtettebb zugában sincsen a legparányibb kétség az iránt, hogy helyesen cselekszenek, amikor a szívükre és az ösztönükre hallgatva, meleg barátságot éreznek és mutatnak egymás iránt.
Ha a politika és a diplomácia is azt az utat követné, amely ilyen látogatások alkalmával feltárja a maga perspektíváját, akkor más képe volna a világnak, derültebb és biztatóbb a mai komorságnál és sivárságnál. Csakhogy soha semmiféle kormányzat, semmiféle diplomácia és országigazgatási apparátus nem tartotta még magát ahhoz a felfogáshoz, amelyet állítólag Quesnay juttatott kifejezésre, amikor a királyfi sopánkodására, hogy milyen nehéz feladat vár őreá: az ország kormányzása — azt mondotta, hogy ő ezt egyáltalában nem tartja nehéznek és a királyfinak arra a kérdésére, hogy hát ő mit csinálna, ha az országot kormányoznia kellene, azt felelte: „semmit”. Csakhogy ezt a receptet semmiféle hivatalnok nem fogadhatja el, mert ha ezt valahol elfogadnák, akkor nem volna többé hivatalnokokra szükség vagy csak a tizedrészére volna szükség, mint van azokban az országokban — minden országban! — amelyekben az állami élet nem is jelent egyebet, mint azt, hogy az állam erejével megakadályozzák a polgáraikat mindennek a véghezvitelében, amit azoknak a józan értelme és praktikus ösztöne diktálna. A furfangos ügyvédjelölt úgy oldotta meg a nehéz írásbeli vizsgafeladatot, hogy egyáltalában nem oldotta meg, hanem amikor a megoldást számon kérték tőle, kijelentette, hogy a felek kiegyeztek. „Ha a felek kiegyeztek — mondotta a vizsgálóbizottság elnöke —, akkor nincs ügyvédre szükség”, és a jelölt megbukott. Mint ahogy megbuknának a hivatalnokok is kilenctizedrész többségükben, ha magukra hagynák dolgaikkal az embereket, akiknél jobban semmi esetre se tudják, hanem csak rosszabbul tudhatják intézni mindazokat a dolgokat, amelyek fontosak az emberek tevésére-vevésére, gazdasági cselekedeteikre, munkájukra, üzleteikre és anyagi boldogulásukra. A világ ennek megfelelően rosszabb és rosszabb helyzetbe kerül minden olyan intézkedéssel, amely által hivatalnokok belátásával helyettesíttetik az emberek gazdasági ösztöne. Nem is lehet másként, mert ha már a melankóliáról is felfedezte a zseniális Zondek professzor, hogy az nem az agyvelő betegsége, hanem a vérnek a brómhiánya okozza és bróm adagolásával gyógyítható — olyan zseniális koponya még nem volt a világon, amely fölfedezte volna, miképpen lehet az emberekből hivatalnokok formájában kilúgozni vagy kidesztillálni olyan gazdasági képességeket, amelyek nincsenek meg magukban az emberekben.
Péterváradon, egy Duna-parti kedves vendéglő kertjében gyönyörű nyári estén csevapcsicsát és razsnyicát rendeltünk. A szomszéd asztalnál fess, fiatal jugoszláv katonatisztek mulatnak és a jellegzetes délszláv kórusban éneklik a „kék nefelejts virágzik a tó partján” nótát. Mi azért rendelünk csevapcsicsát és razsnyicát, mert azt mondják, hogy ezeket az ízletes délszláv ételeket ebben a vendéglőben készítik a legjobban egész Jugoszláviában, a tisztek pedig azért énekelnek, mert fiatalok, jókedvűek és azért éneklik a kék nefelejts-nótát, mert szépnek tartják és a hangulata megfelel az ő kedélyüknek. Semmi egyebet nem gondolunk mi és nem gondolnak ők: az emberi ösztönünkre hallgatunk éppen úgy, mint a belgrádi kereskedők, amikor szeretetteljes óvációval fogadják azoknak a magyar kereskedőknek a küldötteit, akikkel hej, de jó volna olyan akadálytalan és korlátozatlan üzleti összeköttetésben állani, mint hogyha az a szó, hogy „politika” egyáltalában nem volna a világon. Ha úgy lehetne, akkor más képe volna a világnak, mint van így, amikor a politikusok és diplomaták dirigálnak, ha nem is egészen úgy, de csaknem úgy, mint hogyha ez a szó, hogy „üzlet” és „élet” egyáltalában nem is volna a világon.
