A Teremtés titokzatos törvénye, hogy minden szervezet kitermeli önmagából azt a mérget, amely apránként elpusztítja. A szervezetek öregedése ennek a méregnek a hatása és ha egyéb betegség vagy baleset nem is jön közbe, ez az önmérgezés egymagában is kioltja előbb-utóbb a szervezet életét. És bár mi nem szeretjük a társadalmi és társadalomgazdasági szervezetnek az élő szervezetekkel való azonosítását és sutának, sőt sokszor komikusnak tartjuk azokat a bölcselkedéseket, amelyek egy országnak, egy népnek vagy egy társadalomnak a kamaszkoráról, klimaktériumáról vagy érelmeszesedéséről és aggkori gyengeségéről fecsegnek többé-kevésbé sikerült módon keresztülerőszakolt halandzsákat, — azt mégse tagadhatjuk, hogy minden halálnak és pusztulásnak megvan a maga oka magában az életben is, ha külső behatások nem is működnek közre a pusztulás előidézésében. Oroszországban egy gigászi méretű összeomlás pusztította el a kapitalizmust, a világ többi részeiben pedig lépésről lépésre, egyik részletsikerről a másik részletsikerre terjedő módon eszi meg a magántulajdonra és a tőkéstermelésre alapított társadalomgazdaság rendjét és vele együtt az egész berendezkedését ugyanaz a szellem, amelynek a gondolata is megvacogtatja a fogainkat, ha már a végső kialakulásában szemléljük.
És a történelemmel nem lehet vitatkozni: a történelem logikája kifogástalan, akár a földrengés logikája. Utólag mindenki látni fogja, amit ma még csak némelyek látnak, hogy a kapitalizmus világa, az emberi nemnek ez a tüneményes korszaka minden ő káprázatával és minden ő árnyékával együtt a vallási és uralmi gyámkodás alól felszabadult, saját leleményességére, saját erejére, saját sorsára és saját felelősségére bízott emberiség világa volt. Jó volt-e, rossz volt-e, ez más kérdés, de ez volt a rendszer. Akinek az a véleménye, hogy rossz volt, az örvendjen a pusztulásának, akinek pedig az a véleménye, hogy jó volt, az szaggassa meg a ruháit és szórjon hamut a fejére, mert íme megpecsételtnek látszik e rendnek a sorsa az emberi balgaság és az emberi önzés folytán, amely összefogva ássa a sírját a kapitalista világrendnek. És ami a dologban a legtragikusabb: ez a sírtásó balgaság és önzés nem azoknak az oldalán mutatkozik, akik rossznak és elpusztítandónak tartják a kapitalista világrendet — mert hiszen ezek részéről minden ellenséges cselekedet természetes és érthető, — hanem azoknak az oldalán, akik nem győzik ezt a világrendet eléggé magasztalni és semmiféle szigort, semmiféle büntetést nem tartanak elégnek azokkal szemben, akik ezt a világrendet a szájukkal és az ökleik rázásával fenyegetik.
Az egyik a krónikás adomában azt ordítja: „üsd a zsidót.” A másik diplomatikusan dörzsöli a kezét: „vetemedjünk tettlegességre az izraeliták ellen!” Az egyik dühösen üvölti: „termelési anarchia, éljen a bolsevizmus!” A másik a bölcs tanakodás hangján sápítozik: „rendszertelen termelés, éljen az állami beavatkozás!” Az egyik gorombán és egy szóval fejezi ki azt, amit a másik a szavak és fogalmak egész sorozatával leplez, mondván: védelem, szabályozás, racionalizálás, korlátozás, kontról, hitelbiztosítás, monopólium, támogatás, árletörés, tilalom, árvédelem, értékesítés, versenytiltás, numerus clausus, maximálás, minimálás, forgalmi korlátozás, államsegély, hatósági szabályozás és a jó isten a megmondhatója, hogy még mi mindenféle módon való kifejezése annak, hogy mi magunk egyenként és összességünkben gyámoltalan és tehetetlen tökfilkók vagyunk, akiket csakis az államhivatalnokok bölcsessége és ezeroldalú képessége óvhat és menthet meg a saját butaságunk és tehetetlenségünk következményei ellen. Ugyanez az ember, aki a saját maga gazdálkodásában, üzletében, hivatásában siralmasan gyenge legénynek bizonyult az eredményeinek tanúsága szerint, — mihelyt képviselői mandátumot szerez magának, ezzel együtt azokat a csodálatos képességeket is megszerzi, hogy a kilátástalan élethalálharcot vívó millió ember helyett gondolkozzék és intézkedjék. Ki ne mulatott volna keservesen azon a fölséges jeleneten, mikor a vén huncut Sokrates nyaggatja a nagyszájú ficsúrt, aki vezetőszerepet szeretne Athénben és világboldogító eszméit fejtegeti a minden hájjal megkent filozófus előtt. Sokrates látszólag igazat ad neki és tetetett csodálkozással mondja: „ezek mind remek gondolatok, de hisz a te nagybátyád hatalmas befolyású ember Athénben, miért nem nyered meg őt ezeknek az ideáknak?” „Már sokszor próbáltam — feleli jámboran az ifjú — de nem sikerült.” „Úgy? — csap most le rá a vén imposztor — hát a nagybátyádat nem tudod ezekkel az eszmékkel boldogítani, mégis azt hiszed, hogy egész Athént — és benne a nagybátyádat is — igenis boldogítani fogod?”
Hát ugyan mit lehet ilyen gyilkos okosságra mást felelni, mint nekiesni a diadalmasan vigyorgó bölcsnek és elpüfölni?!
Akárhova nézünk is, a civilizált világ bármely tájékára: mindenütt szünetlen tartó és egyre hevesebb ostrom folyik a kormányok ellen, hogy avatkozzanak bele a termelés és az elosztás rendjébe. Követelik, hogy hatékony eszközökkel segítse azokat, akiknek eladni valójuk van a vevőkkel szemben és oltalmazza meg őket a vevőknek az ellen a természetes törekvése ellen, hogy mindent a lehető legolcsóbb áron akarnak vásárolni. És az eladóknak ezt a követelését a kormányok a legváltozatosabb jelszavak oltalma alatt teljesítik is. A termelés védelme olyan átütő erejű jelszóvá nőtte ki magát, hogy utóbb már maguk a fogyasztók is áldásukat adják rá, ha őket arra kényszerítik, hogy drágábban vegyék meg, amit olcsóbban is megkaphatnának. Önmaguktól ezt sohase tennék meg, mert a józan eszük tiltakoznék ilyen balgaság ellen, de ha az államhatalom kényszeríti őket rá, akkor utóbb már bölcsességet találnak benne. Viszont cserébe ők is azt követelik az államhatalomtól, hogy segítse őket abban a törekvésükben, amely arra irányul, hogy olcsóbban vehessék meg, amit a piacon nem lehet olcsóbban kapni, pl. a kölcsönpénzt, de más egyebeket is. És az államhatalom mindkét ellenirányú óhajtást készséggel teljesíti, mert minden hatalomnak, mint egyáltalában a világegyetem minden jelenségének, a legelső és legelemibb szabálya, hogy növekedni, terjeszkedni, fejlődni akar mindaddig, amíg bele nem ütközik abba a láthatatlan boltozatba, amely azután megállítja és visszavonulásra kényszeríti, sokszor olyan rohamosan, hogy a visszavonulás az összeomlással egyértelmű. Az államhatalom a saját természeti törvényeinek a parancsa szerint működik, amikor mohó készséggel honorál minden olyan kívánságot, amely az ő beavatkozását követeli a gazdasági élet minden megnyilvánulásába. De akik ezt a beavatkozást szakadatlanul követelik és sürgetik, azok legyenek vele tisztában, hogy ennek az útnak a végén ugyanaz a pokol terpeszkedik, amelynek a nevétől annyira rettegnek, de amelynek a lényege teljesen azonos azzal, amit ők maguk is folytonosan sürgetnek.
A kapitalista világrend a szabadversenyen alapszik és ezzel áll vagy bukik. Itt félmegoldás nincsen, csak legfölebb iszonyú erőfeszítéssel való prolongálása az összeomlásnak. De hol van már szabadverseny? A szatócsokon, kis boltosokon és kisiparosokon kívül már mindenütt ki van küszöbölve vagy kiküszöbölőben van a szabadverseny, a kapitalizmus fundamentuma. És a hatás már mindenütt jelentkezik. Ki gondolta volna még néhány évtizeddel ezelőtt, hogy ez az egész világot újjáépítő és a fantaszták lázálmait is valóra váltó rendszer ily gyorsan fog odáig jutni, hogy már nincsen egyetlen olyan védelmezője, akinek a szelleme és a lelkesedése állani tudná az iramot azokéval, akik utolsó rohamaikat intézik ez ellen a világrend ellen. Félistenekké volt hivatva tenni az emberek fiait és odáig jutott az eszmék zűrzavarában, hogy közgazdaságtanának elismert tudósai nem tudnak már az embereknek jobb tanácsot adni, mint azt, hogy hagyjanak fel a takarékossággal azok, akiknek módjukban áll a takarékoskodás, hanem herdálják el a pénzüket, mert ezzel „munkát” adnak azoknak, akik tétlenül lézengenek a „túltermelés” miatt és nem tudnak enni, mivel sok az ennivaló és rongyokban járnak, mivel a raktárak zsufolva vannak eladhatatlan szövettel. Íme a tékozlás, a végső tartalékok fölélésének a filozófiája, mint utolsó mentsége annak a kapitalizmusnak, amelynek elengedhetetlen előfeltétele és ősforrása a félretett fölöslegek tömege!
Hát nincs igaza annak a jószemű filozófusnak, aki azt mondotta, hogy az emberek inkább hajlandók halálveszedelmeket magukra venni, mint erőfeszítéseket? Miután az égieket nem tudják maguk mellett megmozdítani, eladják magukat és gyermekeiket az ördögnek és amit az okossággal szövetkezett önzésükkel felépítettek, azt most a balgasággal szövetkezett önzésükkel ismét összerombolják.
