Az emberi természet és a belőle fakadó történelemfilozófia legmisztikusabb tüneményét érintette Makay-Petrovics György egyik legutóbbi cikkében, amikor rámutatott arra, hogy az utópiákból meg lehet állapítani valamely korszaknak a viszonyait: nem kell hozzá egyéb, mint visszájára fordítani az utópiát. Csak talán még hozzátenném, hogy a vágyódások, amelyekből az utópiák fakadnak, kivétel nélkül minden korszakban megvannak azokban az időkben is, amikor az embereknek aránylag jól megy a dolguk. Ahogyan az arab közmondás megállapítja: aki sokáig lakik az oázison, a sivatagba vágyik. A Mediciek Firenzéjében, amely az akkori világban a béke és a biztonság oázisa volt, ott álmodozott Machiavelli „a kérlelhetetlen erővel uralkodó fejedelem”-ről, s a boldog nyugalomnak, csöndes gyarapodásnak és virágzásnak talán még soha nem látott szép napjaiban hirdette az erőnek, sőt az erőszaknak, az Übermensch-nek a jogát Stirner és Nietzsche és Sorel és még többen, akik személyileg valamennyien a légynek se vétő ártatlan ábrándozók voltak.
De ezek nélkül az ábrándozók nélkül megposhadnának az emberek a nyugalomban és kétségbeesnének a nyugtalanság időiben. Az angol mondás szerint ez az emberi balgaság bizonyítéka:
Man is a fool, If it is hot, he will have cool, If it is cool, he will have hot: Always that which is not.
Ha meleg van, hideget, ha hideg van meleget: mindig azt, ami nincs. Igen, csakhogy ez nem balgaság, hanem egyrészt dolgok logikája, mert az emberek a hidegtől is szenvednek, a melegtől is szenvednek és mindegyikből a másikba van a menekvés. Egyrészt. Másrészt pedig ez a szenvedésből való menekvés és az erre való vágyakozás annak a haladásnak a rugója, amely az őserdőtől a felhőkarcolóig, a repülőgépig, a rádióig, a fotocelláig, az átlagos életkor megkétszerezéséig és az emberi jogok kinyilatkoztatásáig vezetett bennünket. Hogy most?… Eh! Ne törődjünk vele! A mesés haladásnak ezek a tényei és biztosítékai megvannak és hinni kell benne, hogy nem hiába vannak. Mindegyik ábránd volt valamikor és mindegyikből valóság lett. Valóság lesz valaha az is, hogy az emberi elmének ezek a csodás gyümölcsei igazán boldoggá teszik majd az emberiséget. Plátó még azt mondotta, hogy az emberiség akkor lesz boldog, ha az orsók maguktól fognak forogni. Most már maguktól forognak az orsók és íme az emberek mégse boldogok! De azok lehetnének a Plátó álmának megvalósulása által és lesznek is bizonyosan. Nem szabad feladni a reményt és a harcot, amiért még nem azok. Ami valaha lehetségessé válhatik, az holnap is megvalósulhat. Egyik búvóhelyéről a másik búvóhelyére szökött a rémuralom pribékjei elől Condorcet és ilyen helyzetben írta bele a jegyzőkönyvébe, hogy „az emberiség olyan fokra fog emelkedni, ahol a butaság és a nyomor csak szerencsétlenség lesz, nem pedig a társadalom nagy részének megszokott állapota, gyönyörű napok várnak az emberiségre”. Condorcet-re magára a börtön és a méreghalál várakozott.
Az ábrándozók az emberiség igazi tanítói, mert ők az oktatók irányítói. Az emberek ezt tudják és nagy tömegeikben hódolnak is az ábrándozóknak, akik segíteni akarnak rajtuk örökké tartó vergődésükben. Az ábrándok csaknem mindig megtörnek a valóság szikláján, vagy belevesznek a renyheség homokjába és a rosszindulat mocsárgőzébe. De mi, a sokadalom, mi el akarjuk fordítani a fejünket a mától és mindenkinek hálásak vagyunk, aki erre lehetőséget nyújt a számunkra.
Íme az univerzális igazság egy aktuális vízcsepp mikrokozmoszában. Az a nagy érdeklődés, amely Zilahy Lajos elhatározása iránt a közvéleményben megnyilvánul és ami ritka tünet a mostani fásultság közepette, annak az utópiának szól, hogy a kitűnőek vezessenek bennünket és Makay-Petrovics tétele szerint az állapítható meg belőle, hogy nem a kitűnőek vezetnek. Különös véletlenség, hogy az Újságnak ugyanabban a számában jelent meg Mikszáth Kálmán vezércikke, amely ezt némiképpen konkretizálja is. Tehát vezessenek a kitűnőek és hogy ez így legyen, erre Zilahy Lajos mindenét feláldozza.
De most már egyre sűrűbb a kérdés: ki hát a kitűnő? És vajon a vezetésre is kitűnő-e az, aki a stúdiumában kitűnő? A vezetés elválaszthatatlan a politikai malomtól és így Zilahy Lajos gondolata szükségképpen kiegészítendő avval a kautélával, hogy a kitűnő vezetők olyan irányban vezessenek, amely neki, már mint Zilahy Lajosnak tetszik és az iskolának is ebben a szellemben kell működnie, mert máskülönben durva hálátlanság alapján vissza az egész. De vajon honnan lehet a politikát, a korszellemet kizárni? Hol van ilyen légüres Torricelli-térség a társadalomban? Megmondatott, hogy sokkal inkább vagyunk annak a kornak a gyermekei, amelyben élünk, mint a szüleinké. Ha pedig a politikát nem lehet kirekeszteni, akkor micsoda garanciája van a vezetésre a Zilahy gusztusa (és az én gusztusom) szerint való kitűnőségnek? Amikor Hippolyte Tainenek először nyílt alkalma, hogy az életkora alapján szavazzon a képviselőválasztáson, megrémült a felelősségtől, mert arra gondolt, hogy ő alig tud valamit mindabból, amiből a pártok értékét megítélhetné. Erre nekifeküdt a tanulásnak és tizenöt év múlva már mindennel tisztában volt. Stúdiumának eredménye A jelenkori Franciaország kialakulása című utolérhetetlen munkája. Most elérkezettnek látta az időt a vezetésre: fellépett képviselőjelöltnek. És akkor megbuktatta egy néptanító, aki mindabból semmit se tudott, amit ő megtanult, csak azt tudta, hogy a gloire, az kell a franciának és ezt jó svádával tudta a hordó tetejéről világgá harsogni.
De higgye el Zilahy Lajos, hogy nem is kell olyan nagyon sok tudomány az emberek igazgatásához és ami igazán kell hozzá, azt aligha vagy sehogy se lehet az iskolában megtanulni. Gyerünk csak be a legelső és igen egyszerű hivatalba, valamelyik nagyobb postára. Figyeljük az üvegfal mögött ülő hivatalnoknőket, milyen szembetűnő különbség van közöttük. Az egyik típus az, amelyiket Tóth Béla a ketrecben ülő tigriskisasszonynak nevezett, a kedvetlen, a nyűgös, unott, bakafántos, epés, rosszindulatú, aki fizetési pótléknak érzi, ha visszautasíthat valakit, aki húsz percig várakozott a sorára és akin egy tollvakarintással segíthetne. Egy szellemes és jó emberlátó barátom azt mondotta egyszer egy ilyen kisasszonynak, akit semmi kapacitálás nem térített el attól az álláspontjától, hogy valami csekélység miatt a csomagot átcsomagoltassa: „Úgy-e, most boldog volna, ha én a Vizafogónál laknék és oda kellene hazavinnem a csomagot? De ne örüljön, mert csak itt lakom ebben a házban.” A másik típus a nyájas, nyugodtan és serényen dolgozó, segítőkészséggel megáldott angyal, aki barátságos pillantást vet az emberre és könnyűvé és kellemessé teszi a közönségnek a hivatallal való érintkezés kényszerűségét. Vagy még primitívebb példát véve, nem látjuk-e naponta, hogy milyen nagy különbségek vannak a villamoskalauzok között a szolgálati kötelességteljesítésük mikéntjében. Milyen paprikás a levegő az egyik körül, aki mereven és a hatalmaskodás boldogságával akadályozza meg, hogy a nehéz kosarával felszálljon egy szegény asszony, aki hiába rimánkodik neki. Valami szadisztikus örömmel hagyja ott a megállónál, ahol az azután tovább várakozik, amíg jön a másik, aki felengedi, még segít is neki. Stanley leírja a könyvében, hogy a legsötétebb Afrikában százszor is voltak életveszélyben a vad törzsek között és mindannyiszor azért menekültek meg, mert még a legelmaradottabb, legrosszabb indulatú népek között is mindig akadt egy-egy jólelkű, megértő szellemű, segítőkészségű ember, aki kimentette őket a veszélyből.
Csakhogy ezt nem lehet az iskolában tanulni. Tanítani lehet, csak megtanulni nem. Az igazgatás nem lehet más, mint amilyen az egész társadalom, amelyből az igazgató hivatalnokok vétetnek. Akárhol merítsünk is a tenger vizéből és hordóval vagy gyűszűvel: ugyanazon összetételű vizet fogunk meríteni. A tanítás nem sokat segít, hanem csak a példa, a közgondolkozás megváltozása, a lelkületek olyatén átalakulása, amely, ha bekövetkezik, akkor Fourier hite szerint az óceánok vize cukros limonádévá fog változni.
És akkor már majd nem is kell az embereket olyan nagyon igazgatni. Mikszáth Kálmán említett cikke szerint már most se kellene olyan nagyon, mint ahogy történik. A legszükségesebb közrend, közbiztonság, igazságszolgáltatás, közoktatás és honvédelem biztosításán túl a legjobb igazgatás és vezetés, ha az embereket lehetőleg békivel hagyják. A kiirthatatlan becsvágy és a földi jólét után való olthatatlan szomjúság, amelyet a Teremtő beleoltott az emberekbe, a maga millió irányú működésében az elérhető legjobb eredményt biztosítja mindnyájunk részére. Igenis, mindnyájunk részére, mert még senki se találta meg annak a módját, hogy amit földi javakban elér, azt ne legyen kénytelen velünk valamennyiünkkel megosztani. A kitűnőeket az Úristen tenyészti, nem kell őket mesterségesen tenyészteni, mert az úgyis lehetetlen. Ellenben engedni kell őket érvényesülni és akkor tele lesz a világ élettel, mozgalommal sikerrel és boldogsággal. Azt írja a kínai krónikás, hogy Cs'ienlung császár Dél-Kinában tett útján egyszer felment egy tengerre néző dombtetőre és óriási tömeg hajót látott a tengeren ide-oda nyüzsögni. Megkérdezte a miniszterét, hogy mit csinálnak az emberek ezen a temérdek hajón? A miniszter pedig azt felelte, hogy ő csak két hajót lát a tengeren, az egyiknek a neve: „Hírnév”, a másiké: „Gazdagság”.
„Bürokrácia” nevű hajó nem volt. Hanem talán így hívták az ellenszelet, amellyel szemben a hajók manőverezni voltak kénytelenek.
