Lehetetlenség a Magyar Hírlap jubiláris számát melankolikus érzés nélkül lapozgatnunk nekünk, akik ott voltunk az elején. Nem azért, hogy eljárt az idő fölöttünk és őszbeborult életünk fájának koronája, hanem a mérleg miatt, amely a számadásunkat lezárja. „Laudator temporis acti”, „az elmúlt idők magasztalója”, ahogyan Horatius nevezi a sóvárogva visszafelé tekintő öreget. Ismerjük a szabályt és ismerték már a 2000 év előtti latinok, de majdnem bizonyos, hogy a 6000 év előtt élt szumirok is. Az aranyos ifjúság ideje minden idők öregeinek és öregedőinek a szemében szebbnek, jobbnak, erkölcsösebbnek, komolyabbnak, tökéletesebbnek tűnt fel és mindenkor komolyan hitték az öregek, hogy ez nem optikai csalódás, hanem szomorú valóság. Pedig matematikai bizonyosság szól amellett, hogy igenis érzékcsalódásnak kellett lennie az öregek eme látásának, mert ha valóság lett volna, akkor a romlottságnak és a lezüllésnek feneketlen mélységeibe kellett volna már alásüllyednie az emberiségnek a generációk ezreinek a során. Rousseau hitte is ezt és mindazok, akik a tanításaira esküdtek. Hitték, hogy az emberiség boldogságát nem a jövőben kell keresni, hanem a múltban, amikor még „természetes állapot”-ban éltek. Nem jutott eszükbe, hogy a palotákban élő és selyembe öltözködő embereknek ez éppen úgy „természetes” állapota, mint a cro-magnoni embernek a barlanglakása és inakkal összevarrt medvebőrgúnyája. A versaillesi kastély lakói elhitték Rousseau hóbortos tanait és pásztoroknak meg pásztornőknek öltözve és parfümözött báránykákat legeltetve baldachinos ágyak helyett bársonyos gyepen szerelmeskedtek egymással. Napóleon is Rousseau emlőin nevelődött, de amikor Szíriában saját tapasztalatából ismerte meg a „természetes állapot”-ban élő ember helyzetét, akkor dühösen ordította: „a természetes állapotban élő ember rühes kutya!”
Tudjuk, hogy a tökéletesedés a jövő méhében van és nem a múltak kriptájában. Tudjuk, hogy ifjúságunk varázsa kápráztatja a szemünket, amikor a negyven év előtti időkre tekintünk vissza és tudjuk, hogy az érzékcsalódás közeli lehetősége zavarja a tiszta látásunkat, mint az iránytűt a mágneses pólus közelsége. Mindennel tisztában vagyunk és mégis objektívnek hisszük a megállapításunkat, hogy ez egyszer ennek az emberöltőnek a kezdete szebb, jobb, emberhez méltóbb volt, mint amilyen most a befejezése és több lépéssel közelebb volt ahhoz az ideálhoz, amelyet az emberiség minden nagy Tanítója eszményül kitűzött.
Az eszmény volt és marad az, amely felé ismeretlen okból és még ismeretlenebb célból az egész nagy Mindenség minden porszeme és minden égiteste, minden naprendszere, mozgása, élete, tudatos és tudatlan törekvése irányul: az egyensúly állapota. Értve az alatt úgy a fizikai, mint a lelki, erkölcsi, értelmi és érzelmi kiegyensúlyozottságot. Herbert Spencer filozófiájának egész óriási épülete ezen az egyetlen bázison nyugszik: egyensúlyba törekvés! Amiből a kozmogónia jelenségei éppen úgy megérthetők, mint a falusi kupaktanács politikájának az irányai, mozgalmai és alakulásai. Az egyensúly a pillanatnyi tökély és a végső ideál és jelenti a halált épúgy, mint az élet tökéletességét, a csontváz végső nyugalmát és az egészséges ember harmonikus életének a zavartalan boldogságát, a törekvések végleges összeomlásának a dermedtségét, mint a művészi alkotás befejező pillanatának földöntúli gyönyörűségét, stilita Szent Simon apátiáját és Casanova szerelmi kielégülésének a gyönyörűségét.
És bizony úgy van, hogy a negyven év előtti világunk közelebb volt néhány vonallal az egyensúly eszményéhez, mint a mostani napjaink világa. A magyar élet — és ebben többé-kevésbé azonos volt az egész kultúremberiség életével — egy nagy olvasztótégely volt, amelyben egybeolvadóban voltak a fajok, nyelvek és felekezetek. Aki hatféle nyelvű emberek békés együttélését közelről szemlélhette, mint ahogy mi azt ifjú korunkban a Bácskában láthattuk, csak az tudja igazán, hogy mit vesztett a világ és mit vesztett a mi külön világunk ennek a szellemnek a pusztulásával. Minél inkább öregszik a szívem, annál édesebb meghatottság fogja el, ha arra a meleg, szerelmes barátságra gondolok, amelyben különféle fajú és felekezetű pajtásaimmal éltem az iskolában. És akkor is, miként most, az anyjától tanult csiripelni a veréb: így éltek egymással az öregek is és mi tőlük tanultuk azt, amit a lehető legrosszabb kifejezéssel „türelmesség”-nek neveznek, noha nem az. Mert türelmességnek csak azt a lelki féket lehet mondani, ami arra képesít bennünket, hogy viseljük el nyugodtan, ami ellen az érzésünk, vagy az érdekünk tiltakozik. De az nem a türelem megnyilatkozása volt, hogy amikor az édesanyám harmincévi küzdelmes munka után elköltözött a falunkból, hogy öregségének napjait a gyermekei körében nyugalomban töltse el, akkor szegény magyar parasztok, nők és férfiak sírva vették körül a kocsiját és egy mostohasorsú öreg asszony jajongva vetette magát a lovak elébe: „Ó istenem, az édesanyánk hagy el most bennünket!”
Az emberi szellem szabad szárnyalásának csaknem egy évszázados időszaka volt az, amely ragyogó teljességében ontotta termékeny melegségét a világra abban az időben, amikor a Magyar Hírlap megindult. Ez az idő egyik pillanata volt annak az alkotó korszaknak, amely felépítette az egységes Itáliát, az egységes Németországot, az osztrák-magyar monarchiát, Romániát, Szerbiát, Bolgárországot és Görögországot. Ennek a korszaknak a szelleme felszabadította a rabszolgákat, ledöntötte a jobbágyság korlátait, a gettók sorompóit és megrakta a kultúrnépek törvénytárait az emberi méltóságot, jóságot és igazságot kifejező és védelmező törvényekkel. Két ezred óta most először kezdett a maga tiszta valóságában megjelenni az emberek intézményeiben Krisztus és Hillel szelleme ugyanakkor, amikor erősen megfogyatkozott a rossz papok és megnőtt a jó papok befolyása. A gazdasági és politikai liberalizmus eszméje tündöklő napként ragyogott az égen és verőfényében sohasem látott és nem is álmodott gazdag kultúra burjánzott a földi térségeken. Nem! Nem érzékcsalódásról van szó, nem a múlt idők obligát magasztalásáról, hanem valóban az elveszett paradicsomot siratjuk a negyven év előtti időkben. És ha jólétben, gazdagságban hagynám is hátra gyermekemet a világban, amelybe magam koldússzegényen érkeztem, akkor is érzem a korommal és kortársaimmal közös bűnnek a marcangoló tudatát, hogy a gyűlöletnek, a hazugságnak, a tudatos rosszaságnak a miazmáival van tele a levegő, amely oly sokkalta tisztább volt a mi fiatalságunk idejében. Ki tette ezt? Hol kezdődött és hol fog végződni ez az átok és kik a vámszedői ennek a gonoszságnak, amely megrontotta a gyermekeink életét?
